Amikor valami érthetetlen okból kifolyólag eszembe jutott, hogy írok nektek egy versecskét az ünnepről, tudtam, hogy az utolsó pillanatig fogom húzni…

…és hogy ebben a határidő sem motivál majd, mert túl rendes velem mindenki ebben a szerkesztőségben.

Mert mostanra kábé teljesen kiábrándultam a karácsonyból.

És nagyjából egy olyan dologra se tudok gondolni, amit várnék benne: utálok vásárolni, a családomat amúgy is látom, odafagy a plázázás által kiváltott idegességből meggyújtott cigi a kezemhez, amióta pedig egy ábécé mellett lakom, mindennap úgy zabálok, mintha karácsony lenne. A szezonális zene különösen érzékeny pont számomra, ahogy az ilyen filmek is (kövezzetek meg, de nekem valamiért már gyerekként is annyi maradt meg a Reszkessetek, betörők!-ből, hogy két félőrült bűnöző próbál megölni egy gyereket, pedig egész leleményes kislány voltam), a vásárokat meg kilométerekre elkerülöm.

Napokig gondolkodtam, mire sikerült odáig eljutnom, hogy a fahéj illatú gyertyákat és a fényfüzéreket kifejezetten kedvelem, de azokkal meg igazából egész évben előszeretettel díszítem a lakásomat. Az is megfordult a fejemben, hogy a tizenöt éves kori, mindent vehemensen gyűlölő önmagam szemén át írjam meg, hogy a karácsony nem Jézus születésnapja, esetleg a szeretet vagy az összetartás ünnepe, hanem a konzumerizmusé, de ennél azért ma már kicsit árnyaltabban látom a dolgot. Szóval na, egészen az első karácsonyi bevásárlásig nem tudtam, mihez fogok kezdeni a témával. Ha aznap nem szól közbe a sors, valószínűleg megkérdezem a többieket a szerkesztőségben, hogy ők mit gondolnak, és mások élményeiből írok a sajátjaim helyett, de abban sose voltam annyira jó. És nem is azt a kínosan személyes, indokolatlanul mérges és mégis reménykedő hangnemet kapnátok tőlem, amit megszokhattatok itt, a WMN-en.

Ha aznap nem megyek be végső elkeseredésemben a könyvesboltba, és nem keresek egy képregényt – amit a felső polcra dugtak a tolvajok elől (mert hiszitek vagy sem, azokat lopják el a leggyakrabban), – akkor nem futok bele egy régi ismerősbe, aki megváltoztatta a karácsonyhoz való hozzáállásomat.

Bár ez a régi ismerős még csak nem is egy ember, és ez az egész kezd átfordulni a világ legszerencsétlenebb Karácsonyi ének-parafrázisába, ha aznap nem ott kötök ki, ahol, akkor most sem tudnék szép verset írni a karácsonyról. Sőt, lehet, hogy így se tudok. De megpróbáltam, és remélem, az én dickensi pálfordulásomon keresztül, ti is kicsit felidézhetitek azt a pillanatot, ami visszaadta a hiteteket a karácsonyban.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Így én most ezzel kívánnék nyugodt, evésben gazdag, elviselhetetlen másodunokatestvér-mentes ünnepeket mindnyájatoknak. Remélem, jövőre is velünk tartotok majd, mert nélkületek pláne nem lenne motivációm arra, hogy minden pesszimizmusom és fáradtságom ellenére is azt csináljam, amit szeretek. 

Én most inkább nem szeretnék

úgy tenni mintha minden rendben lenne

mintha nem épp egy volt énünk elestét

felednénk mindnyájan ünnepelve

mintha megnyugtatna a fényáradat

pedig tényleg az a kedvenc részem

mintha nem átkoznám a fenyőágakat

vagy épp nem stresszelnék a pénzen

és őszintén megvallva nehezemre esett

a metróig elvonszolni magam

a pláza szóra már szemhéjam is remeg

pedig még csak harmadika van

egyébként egész jó hazug vagyok

de most mégsem gördül mosolyra a szám

hiába feszítem, képtelen valahogy

eldúdolni, hogy vonderful krisztmösz tájm

szóval én most inkább nem szeretném

azt mondani, hogy én ezt élvezem

hazudni, hogy ha megtehetném

nem csavarnék egyet a képleten

mert az a nagy helyzet kedvesem

hogy belőlem kispórolták a varázslatot

nem találok semmi bájosat egy hóemberen

és többnyire muszájból találgatok

mert huszonegy éve ismerem apámat

erre még mindig fogalmam sincs mit akar

az meg tényleg kész szégyen és gyalázat

hogy ilyen lassú a postahivatal

tehát holnap megint mehetek az örsre

és tuti belémfut egy régi ismerős

majd a szemembe száll a cigarettám füstje

délután fél ötkor az ikea előtt

aztán a könyvesboltba buszozom

szekér módjára dobál a jó hetes

elmélázom sanyarú sorsomon

a vége felé már majdnem nevetek

kihasználom a harmincszázalékos

bőkezű szerzői kedvezményemet

ebbe nem tartoznak bele a játékok

amit kissé nehezményezek

talán pont ezért megyek a gyerekosztályra

csak ezen is hogy jól felcsesszem magam

a felmosott padló kész kis sípálya

kész vagyok elverni az utolsó vasam

és akkor felnézek a polcra, át a hisztérián

révületben előkapom a mobilom

végiggörgetem a galériám

hát bazdmeg az a mackó tényleg a boribon!

és hirtelen elönt minden volt karácsony

apám levesei, anyám duruzsoló hangja

hallom a gesztenyét ropogni parázson

kívánom a havat a szent istván parkba 

rögtön eszembe jut ahogy kiskoromban

azt a könyvet forgatta a család

s hogy mindig mennyire kiborultam

mikor felvágták a boribon hasát

azon a ponton velünk még minden rendben

volt és valamiért mégis

ki tudja talán már akkor sejtettem

hogy egyszer majd eltörök én is

hát megmarkoltam kicsi, poliészter testét

és a pénztárhoz rohantam vele

azt mondtam hogy kártyával fizetnék

pedig kápéban volt nálam a fizetésem fele

de egyszerűen elvakított az a buta medve

és minden aminek szimbólumává tettem

hát hány emlékem rohad még feledve

hány szebb karácsonyt őrzök a szememben

hány ember lenyomatát hordozom

ó mennyi de mennyi bennragadt nevetés

porosodik a könyvespolcomon

és hány nap kell mire végleg felemészt

a bundáját cirógatva léptem ki az ajtón

szokatlanul melegnek éreztem a testem

egy hópehely épp az orromon landolt

és aznap először tényleg felnevettem

mert azt hittem most inkább nem szeretnék

hinni a karácsonyi csodákban

hogy azt a gyerekkorral együtt elfeledték

úgy ahogy én tettem korábban

erre most állok az astorián

és hálás vagyok, hogy eszembe jutnak

dickensi végű a históriám

az a siker, hogy szeretni tudlak 

tudom szeretni a mesterséges ünnepet

sőt azt hiszem már magam se bánom

még egy forró, zöld fény körüllebeg

talán mégiscsak jó ez a karácsony.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Ethan Hoover