–

Idősebb férfi áll a pénztárnál, kötött gyapjúkardigán van rajta, alatta ing, és valamiféle szövetnadrág, bőrcipő. Egyedül van. Ez szokatlan valamelyest, itt az idősebb emberek nem járnak egyedül, sokkal inkább együtt vásárolnak délelőttönként. Vagy a párjukkal, vagy a gondozóikkal. De az asszony, a nagymama most már talán otthon készülődik, süt-főz. Ittl az ünnep, az egyik legnagyobb. A bárányhús a pult elejére került az összes boltban. Itt ugyanis majdnem minden tűzhelyen, sütőben bárány sül, mentával, rozmaringgal az ünnep estéjén. Hagyományosan ezt fogyasztják a britek.

Azt mondják, a bárányhús hidegen is jó, mindenféle salátával. Hát, nem tudom. Talán egyszer majd kipróbálom. Sosem sikerült még a bárányt puhára és ízesre főznöm. Vagy kemény lett, vagy néha ehető, de akkor meg nem volt jó az illata.

A báránytéma bonyolult.

Hétfőn reggel azután kezdődik a tojásvadászat. A gyerekek az utcára, kertekbe özönlenek, kis füles kosarakkal, szatyrokkal. Nincs locsolkodás, csak a „keresd meg, kapd fel a csokit, és fuss” össznépi társasjáték. Nem csak gyerekeknek. A Rotary klub jótékonysági céllal futóversenyt is szervez, a nevezési díj elég magas, mégis sokan jelentkeznek, és mindenféle mókás nyuszijelmezben futnak az emberek a parkokban délelőtt. A pénzt jótékonysági célokra használják fel később a helyi közösségben. Az összegyűlt összeg nyilvános adat, az adakozás címzettje is, és az sem titok, hogy az adományt mire költik.

Minden átlátható, világos és tiszta.

A férfi most előveszi a szatyrot, amibe bepakol, azután lassan fizetni készül, ahogyan elfogynak a szalagról az árucikkek. Utolsóként üdvözlőkártyákat húz le a pénztáros, messziről is jól látom őket, a legfelső vidám mintás, egy nagyobb szürke mackó van rajta, mellette egy kisebb, közöttük pedig egy nyuszi ül, mindhárman egymáshoz hajolnak. A minta felett felirat: Happy Easter to my grandson”. – Ó, ez nagyon aranyos! – mondja a kasszás lány kedvesen. A férfi is elmosolyodik, és ahogyan a képeslapokat elteszi a szatyorba, látni, hogy négy van belőlük, egyesével gondosan a csomag tetejére helyezi őket. A pénztáros addig türelmesen vár, azután a blokkot nyújtja. Négy unoka. Arra gondolok, hogy milyen jó lehet. Vidám ünnepek, zajos esték. Csakhogy az unokákhoz először gyerekek kellenek.

Terhesség. Ezt a szót kevesen szeretik. „Nem teher!” – mondják, és tiltakoznak ellene, pedig hát, de. Gyereket várni igenis teherrel jár, nehéz, fizikailag is az. A terhesség mint kifejezés realisztikus, őszinte, nem szépít semmit. Várandósság legyen inkább, mondják sokan, ezt a szót használjuk, ez jobban hangzik. Az angol nyelvben ennek is van megfelelője. Míg a terhesség „pregnancy”, a várandósságot egy igével fejezik ki, „expecting”. Főnév nincs rá. Csak állítmány van a mondatban, és ha ezt a kifejezést használjuk, akkor kell hozzá alany is. – Are you expecting? – kérdezzük a pocakosodó lányokat, akik erre többnyire örömmel felelnek igennel. – Yes, I am. – Az expecting ige érdekes egyébként, mert inkább fejez ki elvárást, mint szimpla várakozást. Nem waiting, hanem expecting. Valami olyan várakozást jelöl, ami már meg volt beszélve előre, ami ígéretet teljesít.

– „Be careful, you’re still producing eggs!” – mondja az ultrahangos orvos az asszonynak, aki erre elkerekedett szemmel néz fel rá, és a tekintetén látszik, hogy nem tudja, mosolyogjon-e a furcsa kifejezésen előbb vagy megdöbbenjen, esetleg hangosan nevessen a képtelen ötleten, a lehetőségen, hogy valaha még teherbe eshet. A mosolygást választja. „Producing eggs”, azaz tojást termelni – a peteérést itt így nevezik.

–  Komolyan? Biztos benne?

– Igen, tisztán látom, az egyik petefészkében két érett sejt van, de a másikban is akad néhány éretlenebb tüsző. Védekezik valahogyan?

– Pár éve nincs szexuális kapcsolatom, így nem nagyon.

– Mindenesetre, ha mégis lenne, úgy adódna, tudjon róla, hogy ha nem akar babát, akkor még mindig védekeznie kell. – Az asszony zavartan törölgeti magát, és csendesen öltözik. Szemmel láthatóan nyugtalanítja az információ, és nem tér egykönnyen naprendre felette.

– De, ha van is peteérésem, még teherbe eshetnék ebben a korban doktornő? Ez lehetséges? – kérdezi hitetlenkedve. A doktornő felpillant a számítógép monitorjáról, és elmosolyodik az arckifejezése láttán.

–  Tudja, minden egyre inkább kitolódik, a nők tovább maradnak termékenyek. Meglepődne, ha tudná, hányan jönnek negyvenöt év felett nemcsak azzal, hogy gyereket akarnak, de akár fiatal terhességgel és jól fejlődő magzattal is. Bizony, terhes lehet, és meg is tudná tartani a terhességét, ha akarná. Nyilván nehezebb lenne kihordania a babát, de az orvostudomány számára ma már kevés megoldhatatlan feladat van ezen a vonalon. Egyszóval, vigyázzon magára! – mondja a doktornő mosolyogva.

Az osztályon két fiatal nő fekszik most OHSS (Ovarian Hyper-Stimulation Syndrome) diagnózissal, vagyis a petefészek túlzott stimulálását követő szövődmény miatt. Mindketten fiatal harmincasok, és én arra gondolok: kár, hogy külön kórteremben vannak, jó lenne, ha egymás mellett lehetnének, beszélgethetnének, de ezt nem tudom megoldani, telt ház van. Az egyes kórterem sarkában az angol lány, mellette a férje, a behúzott függöny mögött ücsörögnek az ágyon. Suttogásuk csendes-meghitté varázsolja az estét, pedig Audrey nincs jól, a hasában a folyadékgyülem elég jelentős mértékű, és félő, hogy ha tovább nő a folyadék mennyisége, akkor az feljebb préseli rekeszt és a tüdőt.

Olyankor az már életet veszélyeztető állapotnak minősül, valamit tenni kell. De egyelőre várunk, megfigyelünk, Audrey haskörfogatát hatóránként mérjük a köldök vonalában és a vitális paramétereket négyóránként, de megkérjük a beteget, hogy ha hirtelen légszomj vagy bármi addig nem tapasztalt új érzés, fájdalom jelentkezne, azonnal szóljon. Mindezt persze úgy, hogy ne keltsünk pánikot. A fiatal nő amúgy is riadt, kétségbeesett. A férje nemkülönben, de igyekszik ezt nem mutatni előtte. Inkább utánam jön a kezelőbe, odaadja a felesége papírjait, és megkér rá, hogy ha a meddőségi klinikáról hívna engem a felesége kezelőorvosa, továbbítsam a hívást az osztályos orvosnak.

– Hát persze, – bólintok. Magamban pedig azon fohászkodom, hogy miközben telefonközpontost játszom majd, megtaláljam az ügyeletesünket a kórházban. Ma ugyanis Nathan van szolgálatban, a fiatal ázsiai doki, aki sebész szeretne lenni, ezért, ha csak teheti, lelécel a műtőbe, és csak végszükség esetén jön fel az osztályra. Semmi baj, majd hívom a felettesét akkor. Máris készül a B terv a fejemben. A „registrar” ma dr. Sivarajan, az indiai asszony, akivel elég jóban vagyok.

– Semmi baj, minden rendben lesz, Audrey-t mindjárt viszik röntgenre, akkor többet fogunk tudni – próbálom nyugtatni a férjet, aki mintha kicsit megkönnyebbülne.

A petefészek-stimuláció a terméketlen asszonyok kezelésében az első beavatkozások egyike, a petevezeték átjárhatóságának vizsgálata után. A petesejtek jelenlétében azután vagy spontán megtermékenyülés következik be, vagy a sejtek leszívása, lombikbéli megtermékenyítése, majd a méhbe való visszahelyezése után indul a terhesség, aminek kimenetele még így is kétséges. Megkönnyebbülni a szülőknek igazán majd csak a 16. hét után lehet. A petefészek stimulálása – mármint az eljárás, amivel arra ösztönzik a szervet, hogy termeljen sejteket minél nagyobb számban, és érleljen tüszőket soron kívül – hormonokkal történik, aminek csak egyik lehetséges mellékhatása a környező szövetekben és a hasüregben megjelenő folyadék. Mellette ott van még a hányinger, a fejfájás és hasonló finomságok.

De ezeket az egyéb, szolidabb mellékhatásokat az asszonyok, akik gyereket szeretnének, és akik tapasztalatom szerint erősek, teherbíróbbak bármely más teremtménynél, vállukat megvonva viselik.

A négyes kórteremben Kataryna fekszik, az ő OHSS tünetei enyhébbek. Két nap után haza is fogjuk őt engedni. Mellette nincs ott a férje, dolgozik éppen. Mindketten sokat dolgoznak, mondja a fiatal nő. Kataryna vezetékneve Tyc, az akcentusa pedig lengyelnek tűnik. Nem tévedek. Fél éjszaka beszélgetünk ezután az egykor volt tanítónővel, aki most egy raktárban dolgozik, de bevallása szerint ezt a munkát is nagyon szereti. Beszélgetünk politikáról, lengyel-magyar történelemről, Krakkóról, az egyetlen lengyel városról, amit személyesen is van szerencsém ismerni, és arról, hogy húsvétra, bárhogy is alakuljon, de hazautaznak majd a szüleikhez, a férje és ő. Azután visszajönnek. – Sokat köszönhetünk ennek az országnak – mondja Kataryna – ezért is itt szeretnénk a gyerekeket felnevelni.

De amíg édesanyámék élnek, hazajárunk, és a gyerekek is fognak tudni lengyelül. Lesz választásuk, hogy felnőtt korukban, melyik országban, hol telepedjenek le, hol éljenek. És hátha addig változik majd valami…

Audrey tüdőröntgenje jó, nincs szüksége vízhajtóra. Lassan enni is tud, a haskörfogata pedig csökkenni kezd. A hormont kúp formájában saját maga adagolja, mert nagyon szemérmes. És erős is. A riadt őziketekintetet lassan felváltja az a ragyogás, az a csillogó tekintet, ami csak a várandós asszonyoké.

Audrey és Kataryna. Mindkettejükben biztos vagyok, ha arra a hetedik érzékre figyelek, ami nővérként alakult ki bennem. A lelkem mélyén tudom, hogy tényleg nem lesz semmi baj és ők ketten megkapják a legnagyobb ajándékot. Meg fogják kapni.

Kataryna az utazás előtt két nappal még eljön ultrahangra, ahol két petezsák rajzolódik ki a pocakja mélyén. Szívverés ugyan még nem látszik, hiszen a babák még picik, alig három és fél–négy hét telt el a megtermékenyülés óta, de minden a helyén van. – Igen, ikrek! – mondják büszkén, és akkor jut eszembe, hogy a fiatal nő mindig is többes számban beszélt, gyerekeket említett és nem csak egyet, amikor a jövőről volt szó. Kataryna férje is mosolyog, a karja oltalmazón a felesége vállán pihen. Akkor sem engedi el őt, amikor felé nyújtom a leleteket. A másik kezével sután veszi el a papírokat, boldogan teszi a borítékba, és viszi magával a fekete-fehér felvételeket.

Viszi a képeket oda, ahol a lankás dombokon hatalmasra nőnek a fenyők, ahol a fehér házfalakat virágmintásra festik az idős nénikék, viszi a Krakkó melletti kis faluba, hogy megmutassa azokat a várakozó szívű, értük reszkető embereknek, akik hozzájuk tartoznak, és akikből hamarosan nagyszülők lesznek.

Hazafelé tartok. A buszról jól látszanak a zöld hegyoldalakban legelésző bárányok. Békességes látvány. Kisbárányok ugrándoznak szerteszét a fekete fejű birkák körül. Lambing. Így hívják itt az időszakot, április elejétől május közepe-végéig, amikor a kisbárányok megszületnek. Lambing. Szép szó. Kedves. Kifejező. Egy képzett ige, a bárány főnévből. Bárányozni, szó szerint ezt jelenti, de nehéz lenne a szó hangulatát pontosan lefordítani. Az asszony jár a gondolataimban, aki ötvenévesen még termékeny, vigyáznia kell, nehogy teherbe essen, és a fiatalabb nők, akiknek olyan nehezen adatik meg mindez. Az ünnepek járnak a fejemben, a zajos esték, a vallások és a pogány rítusok. Különbségek és összefüggések. Mert minden mindennel úgyis… „Nem azé, aki fut, aki akarja, hanem azé, akinek adatik”. Nagypéntek, böjt, kereszt, áldozat, megváltás, bárány, a bárány vére, bűn, feloldozás, kegyelem. „Akinek nem adatik” csak úgy magától, annak lehet segíteni, hogy „adassék”, az eszközök, a tudás ehhez is ugyanattól származik, aki adna – talán ez a kegyelem.

Színes szoknyás, fehér blúzos, copfos lányok szaladnak sikongatva az ünneplőbe öltözött fiúk elől, a vödörből, dézsából rájuk zúduló friss, tiszta víz elől. A levegőben csillogó vízcseppek, a napfényben áttört párában szivárvány, keresztek, megnyíló tenger, tojásfestés, és emberek áradata a világban, embereké, akik hisznek a megváltásban, az ígéret földjében, és abban, hogy van kegyelem. Ezeket a képeket látom, amikor elalszom és ugyanezekkel a képekkel ébredek. Húsvétkor, Pészah előtt. Tavasz közepén. Mindegy, hogy minek nevezzük. A lényeg az élet. Hogy legyen, lehessen élete mindenkinek.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images