Advertisement

Augusztus közepe volt, én pedig az ágyon feküdtem keresztben, és vigasztalhatatlanul sírtam. Akkor már hetek óta nem mozdultam ki a besötétített, biztonságot adó kuckóból. Senki és semmi nem érdekelt, minden reggel úgy ébredtem fel: bárcsak már ne élnék. Látszólag minden rendben volt körülöttem, szerető szülők, igazi társ, jó barátok, anyagi biztonság. Minden, amiről álmodtam, amit olyan régóta vártam, ott volt, az enyém volt.

Mégis depressziós lettem, huszonhárom évesen.

Még mindig nehéz beszélni róla, de ahogy e sorokat írom, érzem, hogy mázsás súlyoktól szabadulok meg, és felszabadít. Akkor még nem tudtam, nem ismertem fel, hogy depressziós vagyok, azt gondoltam, ez csak egy rosszabb időszak, messze vannak a szüleim, meghalt a szeretett nagypapám, sokat aggodalmaskodtam és szorongtam, biztosan így jött ki, majd elmúlik. De nemhogy elmúlt, egyre erősebb és fojtogatóbb lett: az elmúlt évek nehézségeit, a folyamatos szorongást, a megélhetési problémákat, a szüleim válását, a megfelelni akarást, a „jó kislány” szerepet már nem tudtam kezelni.

Mindez egyszerre tört felszínre. Rettegésemet a betegségekre vetítettem ki, és magas fokon kezdtem űzni a hipochondriát, megőrjítve ezzel a körülöttem élőket. Naponta találtam magamon halálos kórra utaló jeleket, és már szinte  mindennapos vendég voltam az ultrahangon, röntgenen, gasztroenterológián. Senki és semmi nem tudott meggyőzni, makacsul állítottam, hogy beteg vagyok, csak senki nem vesz róla tudomást és senki nem ért meg.

Folyamatosan önmagamat ostoroztam és sajnáltam, nem törődve azokkal, akiket szeretek.

Voltak napok, amikor jobb volt a helyzet, akkor azt éreztem, enyém a világ, de következő reggel újra úgy ébredtem, mint aki az univerzum összes fájdalmát cipeli magán. Éreztem már korábban is, hogy ideje lenne rendet tenni a lelkemben, de sosem tudtam, merre induljak.

Ha nincs a Covid, és a tavaszi leállás, talán sosem kényszerülök rá, hogy szembenézzek önmagammal, és vállaljam azt az Esztit, aki valójában vagyok, kényszer és megfelelés nélkül. Mivel a szüleim külföldön dolgoztak, így a párom, és az ő családja állt mellettem a legnehezebb időszakban. Sosem felejtem el, amikor Bence a karjában vitt ki a fürdőszobába és fürdetett meg, amikor már napok óta sírtam és rettegtem, hogy meg fogok halni, és még a szobát sem mertem elhagyni, nemhogy a kádba beleülni. Nem felejtem el a rokonait, akik mindvégig mellettem álltak, és hol szavakkal, hol szavak nélkül, de folyamatosan biztosítottak arról, hogy nem vagyok egyedül. A szüleimmel ebben az időszakban nagyon keveset beszéltem, nem akartam elmondani nekik, min megyek keresztül, de utólag tudom, ezt rosszul tettem. Így ők sem értették, mi zajlik bennem, és miért nem keresem őket egyáltalán.

A végső áttörést az a nap hozta el, amikor elutaztunk volna egy hosszú hétvégére, de én akkor már képtelen voltam elhagyni a lakást, nem ettem, lefogytam, és megállás nélkül sírtam. Bence azt mondta, ő ezt nem nézi tovább, ennek véget kell vetni, mert bár a szíve megszakad, de ő ehhez kevés. Behozta a szobába a pszichiáter által felírt gyógyszereket, és azt mondta, ezeket most be kell vennem, magamért és érte, azért, hogy kijöjjek ebből a mély depresszióból.

Dacoltam vele, és dacoltam az élettel is, minden segítő kezet ellöktem magamtól, de mindhiába: Bence mellettem maradt, és olyan türelemmel fordult hozzám, amilyet előtte még senkitől nem láttam és nem tapasztaltam.

Azt éreztem – vagy talán azt akartam érezni –, hogy engem senki nem szeret, és egyedül vagyok a világon, de akkor bebizonyosodott, hogy ez egyáltalán nem így van.

A nővérem, aki egyben az egyik példaképem is, a saját, kemény stílusával, de hatalmas szívével és szeretetével fordult hozzám: szó szerint kirángatott az önsajnálatból. Lassan, de biztosan kezdtem a gyógyulás útjára lépni, és a depressziót egy lehetőségnek felfogni. Egy lehetőségnek arra, hogy végre kilépjek a saját árnyékomból, és önmagam lehessek. Hiszen közhelyes, de bebizonyosodott: aki szeret, az a legrosszabb napjaimon is szeret, aki pedig nem, azért felesleges bármilyen erőfeszítést tennem.

Eljött a szeptember, és egy nap úgy ébredtem, hogy újra hallom a madarak csicsergését, újra látom a falevelek hullását, és újra képes vagyok boldog lenni. Sőt, mi több: megengedtem magamnak azt, hogy boldog lehessek.

Előtte el sem tudtam képzelni, mi az az önfeledtség, hiszen folyamatosan bennem volt a félelem, hogy ha túl sokáig jó minden, úgyis valami rossz fog történni.

Ezért inkább folyamatosan a rosszat vártam, hogy ne érjen felkészületlenül. Az első boldog napomon elkezdtem írni egy listát, hogy mi az, amiért hálás vagyok, és magam is meglepődtem, mennyi mindennek örülhet az ember.

Tisztáztam a szüleimmel a lelkemet nyomó fájdalmakat, és nagy meglepetésemre, mindketten jól fogadták. Úgy éreztem, generációkon átívelő fájdalmakat és elfojtott érzéseket oldottunk fel, közösen, velük. Megismertem apukámnak egy olyan oldalát, amiről addig nem tudtam, és beleláttam a lelkébe. Rájöttem, hogy anyukám mennyi mindent megtett, mennyi áldozatot hozott értem, értünk. Nélkülük nem lehetnék az, aki vagyok, és nem tarthatnék ott, ahol most tartok. 

2020 megtanított arra is, hogy néha attól kapja a legnagyobb segítséget az ember, akitől nem számít rá, és hogy attól, hogy valaki nem mondja el naponta, hogy szeret, a tettei alapján mégis megbizonyosodhatunk róla.

Rájöttem, hogy tényleg nem minden a pénz. A szüleim ezen a télen nem tudnak külföldön dolgozni, de ez az első karácsony sok-sok év elteltével, hogy végre velük lehettem a fa alatt. Az első karácsony, ami előtt nem szorított a torkom, és nem túlélni akartam azt a pár napot, hanem az ünnep végre a várakozásról, a szeretetről és az egymásra találásról szólt. Már nem sírtam a Last Christmas hallatán, és nem voltam szomorú, hogy nem lehetek együtt a nagypapámmal, mert tudom, hogy itt van velem mindennap, minden percben. És ez számomra mindennél többet jelent. 

Perusza Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images