Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Barabás Évában sokkal több van, mint amennyi lehetőséget kap arra, hogy megmutassa a képernyőn. Azt tudtam, hogy hozzám hasonlóan ő is vidéki lány, azt pedig el tudtam képzelni, hogy – noha több mint két évtizede képernyőn van már, és látszólag magabiztos – a „vidékisége” miatt sokszor érezte magát kicsinek és elveszettnek a városban és a szakmában egyaránt. De nemcsak erről beszélgettünk, hanem arról is, hogyan szóltak be neki gyerekkorában a „cucli” hajára, a férfias orrára, hogyan vágták a fejéhez, amikor népművelőként kulturális programokat szervezett Bonyhádon, hogy ez már „majdhogynem prostitúció”, és persze a gyerekkérdésről is. Mert Évi 48 éves, és nincs saját gyereke. El lehet képzelni, hogy mi mindent „kap” ezért... Új műsorunk, Az én életem, az én döntésem első részében Palya Beával beszélgettem. Most következik: Barabás Éva.
Csupa szív, csupa erő, csupa sebezhetőség, csupa mondanivaló. Ott van a szemünk előtt 30 éve nap mint nap, mégis az az érzésünk, hogy olyan keveset tudunk róla. Pedig lenne mit! Szóval, nagyon örülünk, hogy DTK elvitte magával Barabás Évit.
Nagyon erős értékrend szerint mond igent vagy nemet valamire Jakupcsek Gabriella, hiszen túl sokszor tapasztalta meg, milyen a megalkuvásokkal teli élet.
Válás, vetélés, szülők elvesztése, gyerek kamaszkora, szakmai megalkuvás… nincs téma, amibe Jakupcsek Gabriella ne állna bele, szinte zavarba ejtő szókimondással. De ehhez az kellett, hogy végigmenjen azon az úton, ami a saját, személyes szabadságához vezetett.
Pálmai Anna épp ezerrel dolgozik magán, amiből kívülről az látszik, hogy egyik pillanatban ömlik belőle az érzés és gondolat, a következőben pedig megáll, hogy mérlegelje, mi az, amit megoszthat a nyilvánossággal, és mi az, amit még gyúrnia kell. Az Elviszlek e heti epizódja izgalmas utazás egy érzékeny ember önismereti terápiájába.
60 év alatt 60 tévéműsort készített, mégsem elégedett azzal, ahogy a munkásságát megítélik a szakmában. Az emberek szeretete (amit a napig érez) azonban kárpótolta minden díjért. Felesége, Éva elvesztése korszakhatár az életében, ami után, úgy igazából soha nem tudta újraépíteni magát. Ma unokázik, barátokkal találkozik, utazik és (néha) tévét néz, – de nem igazán tetszik neki, amit a dobozban lát.
Bár az együttélés során gyakran nem is tudatosul, mennyi közös rituálénk van a gyerekünkkel, ezek egyik pillanatról a másikra való elvesztése olyan, mintha kihúzták volna a lábunk alól a talajt. Rádöbbent a saját sebezhetőségünkre, kiszolgáltatottságunkra, és szembesít azzal, hogy hol tartunk az életünkben. Itt a Beszélnünk kell! legújabb epizódja az üres fészekről.
A harmincnegyedik várandóssági héten jöttem a világra negyven évvel ezelőtt, a Szent János Kórházban. Tulajdonképpen halva születtem – az újszülöttek egészségi állapotának meghatározására szolgáló Apgar-teszten mindössze egy pontot kaptam a lehetséges tízből, ezért újra kellett éleszteni. Életben maradtam. Felnőttem. És misszióm lett a nehéz sorsú emberek segítése.
A nő otthon várja a férjét. Megbeszélték, hogy időben hazaér, hiszen napok óta tervezik a közös vacsorát, amelynek során a karácsonyi ajándékokat is meg kellene beszélni. De ő persze már megint nincs sehol. Tipikus. Az asszonynak húsz év alatt bőven lett volna ideje hozzászokni, mégis fel van dúlva. Fiala Borcsa gasztronovellája.
Minden, amit a korai éveinkben tapasztalunk, erősen befolyásolhatja, ahogyan később a világban, illetve a kapcsolatainkban mozgunk, és azt is, ahogyan párt választunk. Ennek fényében nem nagy meglepetés, hogy a gyerekkorra visszavezetve kell keresni az okokat arra vonatkozóan is, ha észrevesszük: a párválasztásaink, párkapcsolati működésünk során mindig ugyanazokat az önsorsrontó köröket futjuk.
