WMNDove

–

Tojássárgája színű flakon. Ilyen színű volt a krém, amivel anyám kente magát régen. A nyolcvanas években nem nagyon volt más. Pedig már akkor is festették magukat a nők, igaz, nálunk, a vidéki kisvárosban ritkábban volt szokás az ilyesmi. Kék szemceruza, ciklámen rúzs, aki ezeket kente magára odahaza, arra mutogattak az asszonyok a lócáról.

Anyám nem ilyen volt. Rá nem mutogattak. Őt nem érdekelték a kenceficék, azóta se, soha életében nem kent magára semmit. Csak testápolót. Szerinte az is kizárólag télen kell, mert minek nyáron a melegben. A hőségben hideg vízzel mossa az arcát, semmi mással. A hidegben be is krémezi. Soha életében nem járt kozmetikusnál, arckezelésen, sminkesnél. Se egy leheletnyi púder, se egy finom kis rúzs nem érte még a bőrét.

Minek is tennék ilyet? – kérdezi, amikor rám bámul, ha festem magam. Nekem ilyesmire semmi szükségem! – mondja.

És valóban. Neki szinte nincsenek ráncai, annak a kevésnek meg, ami mégis van, örül. Csak úgy, mint a finoman őszülő hajának. Szerinte ezektől a dolgoktól boldognak kellene lenni, mert azt jelentik, hogy már sokat éltünk. És ha azon aggódna, mennyi a ránca, vagy fehéredik a haja, akkor sokkal jobban ráncosodna és őszülne. Az a fajta nő, akin még a klimax se mutatott semmilyen tünetet.

Lehet, hogy az anyám egy unikornis. Fura lény, néha csillogónak látom. Nem úgy gondolkodik a szépségről, mint bárki más, és mindenki, aki ezt kívülről látja, annak ez furcsa. „Különös szerzet” – ezt mondják.

Pedig milyen egyszerű ennek a pszichológiája: ha még csírájában elfojtod a félelmeidet az öregedés miatt, akkor nincs rád hatással. Vagy csak később. Vagy csak kicsit. Mennyivel jobb anyámnak smink nélkül, kevés ránccal, mint annak, aki örökké emiatt aggódik... Ő meg csak bohóckodik ezzel.

Anya mindennap tornázik. (Na, jó, vasárnap nem mindig.) De minden áldott nap sportol, tornázik, biciklizik. Úgy leteker 70-80 kilométert, hogy a nyomába se érek. Szép a lába emiatt, puha, szőrtelen. Pedig soha nem tépkedte a szőrét gyantával. Egyszerűen ilyen. Apró pihék vannak a sípcsontja körül, de sehol máshol. Amikor azt kérdezem, ez hogy lehet, akkor kacag. Azt mondja, ilyen típus. Meg ezzel se törődött soha. Nem kezdte el tizenévesen nyúzni borotvával, mint én. Lehet, hogy ez megint egy titok.

Anya soha nem áll meg. Mindig csinál valamit. Elfoglalja magát, dolgozik, főz, beszél, intéz, segít, takarít, vasal (bár azt saját bevallása szerint utálja, és irigykedik, hogy Pesten nem ciki olyannak fizetni, aki ezt elintézi). És nem festi magát. Nem jár kozmetikába. Nem érti, minek. Közben úgy nevet az én hülyeségeimen, hogy csak na. Ilyenkor rászólok:

– Anyaaaa, ne máár!
– Persze, csináld csak! Nem szólok bele – és tovább kuncog.

Emlékszem még az ő anyukájára, az én anyai nagyanyámra (akivel csak néhányszor találkoztam), aki teljesen másmilyen volt. Nagy bundában jött, hosszú csizmában, kifestve, szép hajjal, parfümösen. Anya semmit nem tanult el tőle. Sőt, inkább ellenkezett az anyjával. Én meg csodálkozva néztem a másik mamát.

Akkor láttam először cicomás nőt, amikor ő eljött látogatóba. Rögtön eldöntöttem, hogy én is ilyen csodálatos, illatos holmikat szeretnék.

Én másképp döntöttem a szépségről, mint az anyám. És már tizenéves koromtól kísérleteztem a sminkeléssel. Azóta is kipróbálok minden új eljárást, nyúzom magam a szőrtelenítéssel, a hajam is volt már mindenféle színű.

Anyám közben meg nevet, és továbbra sem öregszik.

De nekem nem számít, mit láttam tőle otthon. Vagyis mit nem... Az unikornis lánya szereti a cicomát. Hiába nem tudtam elcsórni a rúzsát vagy a púderét, hiába láttam túl keveset azt a nagymamámat, aki festette magát, mégis a kezdetektől érdekelt a kenceficézés.

Ez az én szépségem, az pedig az övé. És ez a kettő tökéletesen megfér egymás mellett.

Anya mindeközben él és virul. És nem úgy néz ki, mint egy harmincéves. Nem hasonlít egy negyvenesre se. Nem is akar. Mert az én anyám kortalan. Mindenféle „eljárás” nélkül. 

Mondom, unikornis. Vagy boszorkány. Vagy varázsló.

Simán elhinném róla bármelyiket.

Szentesi Éva

A kép a szerző tulajdona.