Dildóval a háború ellen, avagy önkielégítés régen és most, dicsőítve és elítélve

–

A fenti, az Én és a kisöcsém című musicalben szereplő dal a csajozásra/pasizásra utal ugyan, nem az önkielégítésre, de ahogy azt a kutatások igazolják (lásd Tóth Flóra cikkét), a masztira éppúgy alkalmazható. Más kérdés, hogy mennyire hihetünk a felméréseknek: ahogy a szexuális életet, a (férfi) nemi szerv méretét, vagy akár a „fel szokta szedni kutyája piszkát?” firtató kérdőíveknél, valószínűleg az önkielégítés gyakoriságára vonatkozó kérdések esetében is előfordul némi torzítás. Munkahelyen, társaságban, akár szűk baráti körben is ritkán kerül szóba, és ha mégis, akkor is jellemzően inkább egy zárt férfitársaságban. Azonban ha visszalépünk pár (ezer) évet a történelemben, rájöhetünk, hogy nem volt ez mindig így. Elődeink életében – legalábbis bizonyos időszakokban – korántsem övezte akkora titkolózás a maszturbációt, mint a középkorban és az azt követő korokban.  Ahogy a tabumentességnek, úgy a tiltásnak-titkolózásnak is különböző okai voltak.

Dildóval a háború ellen…

Bár közismerten a férfiak azok, akik könnyebben, bátrabban beszélnek az önkielégítésről, valójában számukra jóval kevesebb a gyakorlati megvalósítást elősegítő és színesítő „kellék”. A közismert és nem túl szellemes poén szerint persze a kéz mindig kéznél van, de az eszköztár ebben, és a szexshopokban elérhető művaginában nagyjából ki is merül.

A nők lehetőségei ellenben szinte végtelenek: a bugyiba rejthető apró csiklóizgatóktól a hüvelybe helyezhető gésagolyókon át a legkülönfélébb vibrátorokig ezernyi eszköz, játék áll rendelkezésre. És természetesen az ősidők óta létező, klasszikus műfallosz.  Már i. e. 4000-ből maradt fenn maszturbáló nőt ábrázoló szobor, méghozzá egy máltai templomból. A szobrocskát nézve nehéz megállapítani, használ-e bármilyen eszközt, ám máshol – például a görög vázákon látható ábrázolásokon – a dildó használata egyértelmű. Sőt, a kutatók már a paleolit korból, vagyis kb. 30 ezer évvel ezelőtti időszakból származó dorongokat is találtak (sok egyéb mellett a mai Németország területén, Ulm közelében is – egy homokkőből készült, 20 cm-es darabot), igaz, valódi rendeltetésükkel kapcsolatban a tudósok között is voltak viták. Ezzel kapcsolatban

Timothy Taylor archeológus szellemes megállapítását szeretném idézni: „Figyelembe véve a jégkorszakból származó »botok« méretét, alakját és – bizonyos esetekben – kifejezett szimbolikáját, meglehetősen erőltetettnek tűnik elkerülni a legnyilvánvalóbb és legegyszerűbb értelmezést. De azért elkerülték.”  

A teremtő maszturbáció

Az első dildók kőből, fából, csontból, állati fogakból (!), mészkőből készültek, és olyan mennyiségben maradtak fenn az ókorból, amely nem hagyhat kétséget a használati célját illetően. De nem csupán maguk a tárgyak, a már említett vázák és egyéb festmények is árulkodók, hanem a különböző mítoszok, legendák is. 

A sumér mitológia szerint például Enki isten úgy teremtette meg a Tigris és Eufrátesz folyókat, hogy maszturbáláskor az üres folyómederbe ejakulált…

Ezekben a korokban a fenti területeken az önkielégítést általában is potencianövelőnek, vágyfokozónak tekintették (nők és férfiak esetében egyaránt), és a későbbi keresztény felfogással szemben nem az utódnemzést megakadályozó tevékenységként tekintettek rá, sokkal inkább mint a termékenység jelképére (legalábbis nők esetében).

Érdemes hangsúlyozni: az, hogy milyen komoly mennyiségben kerültek elő ezek a szexuális „játékszerek” az ókorból, nem jelenti azt, hogy azok kizárólag masztizásra szolgáltak. A fennmaradt leírásokból, képzőművészeti ábrázolásokból kiderül, hogy voltak vallási funkcióik is, illetve a szexuális élvezet elérésére is sok esetben a nő és a párja együtt használták. Az azonban egyértelmű, hogy a nő szexuális élvezetét éppolyan fontosnak tartották, mint a férfiét – ha nem lett volna így, nehéz elképzelni, hogy egy férfi ne tartotta volna önmaga legkicsinylésének, hogy a párjának az együttlétük során még egy plusz férfiszerszámra is szüksége van…  Az pedig, hogy mind a férfi, mind a nő számára a szexet (méghozzá a konszenzusos, szereteten, kölcsönös vágyakon alapuló szexet!) egyaránt kiemelkedően fontosnak érezték, Arisztophanész görög drámaíró Lüszisztraté című, kiemelkedően szellemes és ironikus darabjából is kiderül. A történet szerint háború dúl Athén és Spárta között, az asszonyok azonban szeretnék, ha véget érne a vérontás, ezért a címszereplő Lüszisztraté rábeszéli őket, hogy addig ne engedjenek a férfiak vágyának. Az egyik nő megkérdezi, mit tegyen akkor, ha a férje erőszakkal kényszeríti.

„LÜSZISZTRATÉ: 

Akkor engedj – kénytelen. Erővel szerzett élvezet nem élvezet. Kínlódjanak csak: elállnak akkor jó hamar. Mert tudd: gyönyört a férfi nem érez úgy soha, ha nem vesz részt az élvezetben asszonya.”

Máshol a nyolcujjnyi bőrdildóról beszél, amellyel szegény puncijuk vigasztalódhatna. Ezt a részt azonban – rejtélyes okból – nem találtam meg a MEK-en elérhető szövegben, ami bevallottan csak a dráma egy részét tartalmazza. A színdarabból mindenesetre kiderül: a nőknek a férjeik, a férfiaknak asszonyaik ölelésének a hiánya szinte elviselhetetlen szenvedést okozott. Ám a nők voltak erősebbek, és a teremtés koronái végül letették a fegyvert – hogy használhassák végre ama másikat…

Böjt, heveder és erényöv a fertelmes bűn ellen

A bibliai történet szerint Onán, fiútestvére halála után feleségül vette annak özvegyét, ám mivel nem akart gyermeket nemzeni neki, közösüléskor a földre engedte a magját. Rejtély, hogy miért ebből alakult ki a maszturbáció ismert, bár ma már kevéssé használt elnevezése, az onánia. A történetben ugyanis teljesen egyértelműen megszakított közösülésről van szó – a keresztény vallás szerint ez valóban bűnnek számít –, nem pedig önkielégítésről. Igaz, az ondó „elfecsérlésére” itt is, ott is sor kerül.  A tízparancsolatban a „Ne paráználkodj!” tiltása mindkettőre vonatkozik, és szinte minden, nem az utódnemzést szolgáló (vagy azt megakadályozó) szexuális aktusra. Thomas W. Laqueur amerikai történész, szexológus egy, a „magányos szexről” szóló monográfiájában idéz egy VI. századi penitenciát is: 

„Ha egy presbiter képzelete miatt ondót áraszt, egy hétig böjtöljön; ha ugyanezt teszi keze érintése miatt, három hétig böjtöljön.” 

Ugyanebben az időben viszont a mainzi Johann von Wesel pap és orvos azt tanácsolta, hogy a szerzetesek alkalmankénti önkielégítéssel vezessék le „szexuális nedveiket”, csak arra ügyeljenek, hogy kéjérzésük ne keletkezzék. (A legutóbbi idők egyházi botrányai alapján könnyű arra asszociálni, talán Von Wesel ezt azért javasolta paptársainak, mert úgy vélte: még mindig jobb, ha ilyen módon vétkeznek ahelyett, hogy a fiatalabb növendékeket zaklatják.)

Úgynevezett felvilágosodás

A fentieken túl azonban a középkorban a maszturbáció nem volt az akkori „erkölcsrendészet” kiemelt célpontja – talán némileg meglepő módon, erre a felvilágosodás korában került sor. Az egyik első fennmaradt szöveg, amely megbélyegzi, és súlyos bűnként ábrázolja az onániát, John Marten klerikustól származik 1712-ből. Az Onania: or, the heinous sin of self-pollutin című könyvet 1723-ban újra kiadták Londonban, 1724-ben pedig Bostonban is – hatalmas népszerűségnek örvendett, több tízezer példányban kelt el. Ezt követően már nem volt megállás: egyre-másra jelentek meg az önkielégítés fertelmes voltát taglaló kiadványok, mint például a svájci Samuel-Auguste D. Tissot 1760-ban publikált könyve, Az onanizmusról, avagy értekezés a maszturbáció okozta betegségekről címmel. Az „ismeretterjesztő” kiadvány részletesen leírta, milyen súlyos következményekkel jár az „önfertőzés”, de 

fontosnak tartotta azt is rögzíteni, hogy az orvosoknak nem dolguk ellátni azokat az embereket, akik a maszturbáció okozta betegségeik miatt fordulnak hozzájuk, hiszen a doktor feladata csupán a „tisztességes” okokból megbetegedett emberek gyógyítása.

Tissot könyvét számtalanszor kiadták újra, és gondolatai, légből kapott elképzelései arról, milyen súlyos betegségeket okoz a maszturbáció, még a XX. században is hatottak és terjedtek. Tissot és társai célkeresztjébe elsősorban a serdülők kerültek; a gyerekek és tinédzserek eltévelyedésnek megakadályozását fűszeres ételek tiltásával, hideg vizes fürdővel, kemény ággyal, sok testmozgással javasolták elérni. Ha ezek a módszerek nem váltak be, akár a gyerek kezének lekötözését, sőt szélsőséges esetben akár sebészeti beavatkozást is elfogadhatónak tartottak, természetesen a súlyosabb egészségi következményektől való megóvás érdekében. Vasel doktor, a síkosító kifejlesztője 1786-ban készített egy hevedert, amely megakadályozta, hogy a gyermek éjszaka magához nyúljon. 

Itthon sem volt ez másképp

Varga Benedek, a Semmelweis Orvostudományi Múzeum korábbi főigazgatója szerint valójában maga az erényöv is újkori ideológiai konstrukció, nem a középkorban keletkezett, és nem is a házastársi hűség megőrzésére szolgált. Először feltehetően az itáliai nők vették fel időlegesen a rossz közbiztonság miatt, amikor elhagyták a házukat, vagy ostrom alatt volt a városuk. 

A múzeumokban őrzött „középkori” erényövekről általában kiderült, hogy újkori hamisítvány. Leggyakrabban pedig az 1800-as években használták őket, a maszturbáció megelőzésére.

Magyarországon Tóth Tihamér püspök A tiszta ifjúság című, 1924-ben megjelent munkája tájékoztatta arról a serdülő fiúkat, milyen súlyos következményekkel jár akár az onánia, akár a házasságon kívüli, nem utódnemzést szolgáló szexuális élet. A püspök érzékletesen, szívhez szóló történetekkel mutatja be, hogyan züllik el az a fiatalember, aki mozifilmben látott erotikus jelenet után nem tud ellenállni a vágynak, és önkielégítést végez; az ember ezután szellemileg, lelkileg tönkremegy, jelleme megváltozik, és természetesen testileg is bűnhődik súlyos vétkéért, amelyet újra és újra megismétel, hiszen A szabadesés törvénye (fejezetcím a tanulmányból!) alapján, aki elindul a lejtőn, az egyre gyorsabban száguld lefelé, szinte megállíthatatlanul.

„Aki tehát nemi ösztönét a házasságon kívül kielégíti, akár úgy, hogy hozzányúl saját testéhez, hogy erkölcstelen gyönyört ébresszen magában, akár úgy, hogy nemileg érintkezik egy nővel s hozzányúl anélkül, hogy őt előbb az oltár előtt egész életére lekötötte volna magához, az saját és mások becsületének s boldogságának hóhérja!” – fogalmaz Tóth Tihamér, és később részletesen elemzi, a becsület és a boldogság elvesztésén túl milyen testi tüneteket okoz az önkielégítés. Ezt ráadásul nyakon önti egy rendkívül hitelesnek tűnő, áltudományos indoklással is: 

„És gondold meg, fiam, mily bomlasztó hatással jár a fejlődő szervezetre, ha egy ifjú felizgatja, kínozza nemi szervét, amelynek a lehető legnagyobb nyugalomban és érintetlen pihenésben kellene fejlődnie és ha tizennégy-tizenhat-tizennyolc- éves korában elpocsékolja fiatal erőit, amiket a természet huszonnégy-huszonhat s huszonnyolcadik éveire, a házasélet idejére gyűjtene benne! Gondold meg, hogy a bűnös nemi életével eltékozolt nedvek szükségesek lettek volna a gerincvelőnek és az idegeknek táplálására; gondold meg, hogy az a heves izgalom, amibe ez a bűn a fiú szervezetét tüzeli és az a görcsös állapot, amelybe az idegrendszer a bűn elkövetésének pillanatában kerül, micsoda káros visszahatással jár az egész idegrendszerére […]az az anyagveszteség, amelyet bűneikkel eltékozoltak, majdnem húszszor annyi vérveszteséggel egyenlő gyengülést okoz szervezetünkben; ez az anyag tulajdonképpen maga az életerő, ami – minden orvos tanúsága szerint – feltétlenül szükséges a szervezet külső és belső felépítéséhez, az izmok ruganyosságához, a csontok erősségéhez, a szem fényéhez, az értelem s a felfogó képesség élességéhez…” 

A püspök kevés szót ejt a nőkről…

De az egyértelműen kiderül, hogy egy tisztességes lány szűzen várja szintén szűz (és lehetőleg húszévesnél idősebb) vőlegényét, akivel természetesen minden esélyük megvan az egészséges, hosszú életre és a bőséges gyermekáldásra – ám ha a férj netán serdülőkorában saját keze által jutott volna időnként élvezethez, akkor annak káros egészségi (és jellemromboló) hatása rájuk és leszármazottaikra is súlyos következménnyel járnak.

A női maszturbáció nem maszturbáció, de még csak nem is szex 

Főleg, ha orvosi javallatra csinálják… Nem Sigmund Freud „fedezte fel”, hogy a nőkre jótékonyan hat a kielégülés. Sőt, valójában az is kétséges, egyáltalán orgazmusnak tekintette-e valaha is azt, amit egyébként a mentális problémáik kezelésére javasolt. A hit, hogy a nők speciális lelki problémáktól, összefoglaló néven: hisztériától szenvednek, nem a XX. század találmánya. Már az ókori Görögországban is volt ilyen elképzelés, Areitosz görög orvos illatos olajokkal végzett kismedencei, illetve csiklómasszázst javasolt a „megbolonduló női méh” kezelésére. A középkorban a szemlélet változott, 

a kiindulási alap az volt, hogy a nőket könnyebben szállják meg a démonok (lásd még: boszorkányok), hiszen ott a lábuk között a rés. (Az összes többi „résen”, amelyek mellesleg a férfiaknak is vannak, a démonok nyilván nem tudtak közlekedni.)

Ebben az időben csiklómasszázs helyett a mielőbbi házasság és a rendszeres lovaglás volt a javasolt gyógymód a női problémákra. És aztán elérkezett a felvilágosult és modern XX. század, amikor igazi fénykorát élte a „hisztéria”, és annak különleges kezelési módjai, eszközei, gépezetei…

Pontosan egyébként mi is ez?

De mielőtt a probléma kezeléséről ejtenénk szót, érdemes tisztázni, mit is tekintettek hisztériának. Havelock Ellis, brit orvos 1913-ban megjelent könyvében (Analysis of the sexual impulse, love and pain) arról írt, hogy a nők csaknem 75 százaléka szenved hisztériás rohamoktól, úgymint: csúnya beszéd, epilepsziás roham, migrén és társai. Nehéz mentséget, vagy akár csak magyarázatot találni arra, miért találtak ki egy ilyen sértő, csak a nők számára fenntartott „betegségtípust”, amelynek az ernyője alá egészen eltérő problémák, valós testi-lelki bajok tartoztak. Az epilepsziát és a migrént évszázadok, de inkább évezredek óta ismeri az orvostudomány, és a legkevésbé sem csupán a nők szenvednek tőle – azzal, hogy ezeket a súlyos egészségi gondokat olyan tünetekkel azonos súlyúnak tekintették, mint, mondjuk, a káromkodás, magát a problémát nézték le, és persze az elszenvedőjét is.

Nagyon valószínű, hogy ugyanebbe a kalapba kerültek olyan betegségek, mentális problémák tünetei is, mint az endometriózis, a pánikbetegség, a depresszió, a bipoláris zavar – de akár a férj/apa bántalmazása miatt kialakuló félelem, rettegés, állandó idegesség és aggodalom is. Azzal, hogy az orvosok mindezt letudták egyetlen szóval, megoldották azt a problémát is, hogy úgy általában foglalkozniuk kelljen a panaszokkal, azok okaival, és a valóban megfelelő gyógymód, illetve megoldás keresésével. Igaz, hogy volt, amikor a „gyógymód” tényleg segített, bár inkább amolyan „vak tyúk is talál szemet” alapon. Hiszen voltak nők, akiknek a házassága nem nyújtott érzéki kielégülést (sem), és számukra akár a kismedencei masszázs – amelyet ekkor újra felfedeztek –, akár a stresszoldónak szánt „electric vibrator” használata valóban nyújtott némi segítséget a problémáik kezelésében, vagy legalább elviselésében.

Gyógyeszköz vagy szexuális játékszer a „hölgyek kedvencze”?

A filmművészet méltán kiemelkedő pillanata, amikor valami abszurdat úgy tud láttatni, hogy az megőrzi ezt az abszurditást, mégis képes valami hihetetlen bájt és ártatlanságot adni a pillanatnak. Ilyen a Sörgyári cappriccio is – a cseh kisváros gyönyörű, elképesztően hosszú szőke hajú Maryškája kap a férjétől ajándékba egy különleges eszközt. „Gyógyszikrák… új életöröm…” – magyarázza Francin, aki abban reménykedik, a különleges meglepetés egycsapásra megváltoztatja a feleségét. „Ez majd megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a nyilvánosság előtt, amire rendes asszonynak csak gondolni szabad, vagy odahaza csinálni – súgja, miközben a kiszélesedő végű pálcát huzogatja az asszony nyakán, mellkasán… – Jót fog tenni az idegeidnek” – folytatja, ám ekkor közbevág a sötétben „véletlenül” épp jelen lévő, örök bajkeverő öccse, természetesen ordítva: „Gyönyörűség, na! Mint a panoptikumban a nemi eltévelyedések!” Szabadjon állítani: rátapintott a lényegre.

A filmben látható eszköz társai nagy népszerűségnek örvendtek az 1900-as évek elején. Amerikában a White Cross Electric Vibrator hirdetését például orvosi szaklapoktól a New York Timesig szinte bárhol meg lehetett találni. A részletes leírás és a képek két fontos dolgot árultak el: az egyik, hogy a vibrátor természetesen „csak” a fej, nyak, mellkas, karok masszírozására szolgál. A másik, hogy a tucatnyi különböző rászerelhető vég ennél sokkal fantáziadúsabb felhasználásra is alkalmassá teszi… Erről azonban még véletlenül sem ejtenének egy szót sem a hirdetésben.

Fontos hangsúlyozni: nemhogy nem mondták ki, de sokan valóban nem is tekintették az ilyen módon elért „megkönnyebbülést” szexnek! Az uralkodó álláspont szerint az, ami nem jár behatolással, az nem szexuális aktus.

Népszerű volt George Taylor Manipulator nevű találmánya is, amely valójában egy gőzhajtású vibrátor volt („behatolás” ezzel sem történt).

Ahogy az a fennmaradt rajzokon látható, egy asztal közepén vibráló gömböt hozott működésbe a gőzgép, ami így nem tűnik túl látványosnak – elképzelhető azonban, hogy a jó doktor kényelmesebbé tette a helyzetet némi ágyneművel és talán még egy kismedencei masszázzsal is a kezelésre vágyó hölgyek számára. 

Diszkrét megrendelési és részletfizetési lehetőséggel, 1-től 10-ig számozott hímtaggal magyar újságban is hirdették a „hölgyek kedvenczé”-t. Ez nem gőzhajtással működött; a kép tanúsága szerint ezt is egy kar nyomkodásával tudta működésbe hozni a használója.

Az igazi nagy változást Mortimer Granville találmánya jelentette. Ez pedig nem volt más, mint az elemmel működő vibrátor. Ez ugyan már az 1800-as évek végén elkészült, ám eleinte az akkumulátora több mint 20 kilogrammot nyomott. A telepek mérete azonban fokozatosan csökkent, 1918-ra már akár könnyedén magukkal is hordozhatták az elemes vibrátort, akik erre vágytak. A feltaláló saját bevallása szerint egyébként nem nőknek, hanem férfiaknak szánta, izomlazító, relaxációs célból. Bármi volt is a célja, a fejlődés ettől kezdve megállíthatatlan volt, és az ma is.

Ha a XX. század eleji, témába vágó hirdetések között szemezgetünk, olyan – talán némileg túlzó – szövegekre bukkanhatunk, mint amivel például Dr. John Butler Electro Massage Machine-ját népszerűsítették: „The greatest medical discovery ever known” (minden idők legnagyobb orvosi felfedezése), de beszállt a bizniszbe a McGraw–Edison cég is, amely Fastoria Massager néven dobta piacra a termékét 1960-ban. Ezt követően már egyre kevésbé titkolták a hímvesszőformájú, hímvessző-funkciójú játékszerek valódi célját, különösen a hatvanas évek szexuális forradalma után egyre több eltéveszthetetlenül férfi nemi szervet formázó dildó és vibrátor jelent meg, amelyek értékét már nem abban jelölték meg, hogy gyógyítja a hisztériát, hanem abban, hogy csodálatos élményt és kielégülést jelent a hölgyek számára.

Végre női kézben

Az 1980–1990-es évektől pedig már a nők is aktív részt vállaltak a szexuális játékszerek tervezésében, ami sokkal gazdagabbá és fantáziadúsabbá tette a kínálatot. 

Míg a férfi tervezők szinte kizárólag abból indultak ki, hogy a női gyönyör kulcsa a hímvessző, ezért annak az alteregóját kell elkészíteniük, addig a nők a csikló izgatására (is) hangsúlyt helyeztek, illetve a hetero és leszbikus párok közös játszadozását is figyelembe véve tervezték meg a különböző eszközöket.

Ilyen volt például az ujjra húzható csiklóizgatók, például a csiklót és a G-pontot egyaránt izgató dildók és vibrátorok megjelenése. A jelenkor kínálata rendkívül széles: a „pörgő nyelvek”-től kezdve a különféle pumpákon, műpéniszeken át a pillangó-, nyuszi-, de akár cicaformájú vibrátorokig bármi megtalálható – úgy tűnik, legyen bármilyen extrém a megjelenési formája egy ilyen játékszernek, lesz, aki izgalmasnak találja –, aki ezekről szeretne tájékozódni, annak ajánlom figyelmébe Fiala Borcsa gyűjtését. Annak pedig, aki szívesen nézegetne képeket a vibrátor fejlődéséről, ajánlom figyelmébe az alábbi videót: 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61