–

Kurucz Adrienn/WMN: Az emberek jelentős része úgy gondolja, a programozás „kockáknak” való, azaz olyan embereknek, akik bírják a hosszú, unalmas, monoton munkavégzést, azt, hogy a gép előtt töltik a nap nagy részét. Igazuk van?

Szikszay-Fábri Anna: Az emberek jelentős része ma már számítógépen végzi valamiképpen a munkáját, nem csak mi. A programozás pedig valójában cseppet sem monoton tevékenység, izgalmas, bonyolult feladatokat kell kreatívan megoldanunk. A számítógép számunkra csak eszköz ehhez. A mindennapjaink része az emberi kommunikáció is: át-átszövi a tervezés, megbeszélés, ötletelés. A szoftverfejlesztés csapatmunka, nem magányos alkotás.

K. A./WMN: Anna, a te pályád hogyan alakult? Hogyan lettél programozó, hol és mit tanultál, majd miként épült a karriered?

Sz-F. A.: Eredetileg orvosnak készültem. A fizikát mindig nagyon szerettem, és kilencedikben matematikafakultációra is jelentkeztem. Csodálatos tanárom volt, Laczkó László, az ő hatására mentem érettségi után az ELTE programtervező matematikus szakára. Úgy, hogy előtte sose programoztam. Viszont nagyon izgalmasnak tűnt a pálya, ezért belevágtam. Már az egyetemi évek alatt is gyakornokoskodtam, ki akartam próbálni az egyetemen szerzett elméleti tudást a gyakorlatban. Így kerültem a Morgan Stanley-hez tíz évvel ezelőtt, először a friss diplomás programba, majd állományba. Azóta kipróbálhattam magam „házon belül” különféle munkakörökben, szoftverfejlesztésben, menedzsmentben.

K. A./WMN: Tíz évvel ezelőtt „progmat” szakon a tanulók hány százaléka volt lány?

Sz-F. A.:

Körülbelül tíz lányra emlékszem az induló ötszázas évfolyamból. De ez nem lepett meg azok után, hogy a fizikafakultáción se nagyon voltak lányok.

K. A./WMN: Vajon miért?

Sz-F. A.: Sokszor tapasztalom, hogy a lányok könnyebben elbizonytalanodnak abban, való-e nekik efféle pálya, elég jók lehetnek-e benne, mert nem kapják meg a természettudományok irányába forduláshoz a megfelelő szociokulturális támogatást a szülőktől, a tanároktól, a kortársaktól. Talán a legegyszerűbb példa erre az, hagyományosan mennyire más típusú játékokat kap egy kisfiú és egy kislány. Talán van szerepe a későbbi pályaválasztásomban annak, hogy én nem a klasszikus lányajándékokat kaptam (miniháztartási eszközöket és babákat), hanem például építőkockákat, ördöglakatot, logikai játékokat. Szerencsém van nagyon a családommal: anyukám művész, most rajz-vizuáliskultúra-tanár, és apukám is humán pályán mozgott, de nagyon támogattak a választott utamon, ami pedig egészen más, mint az övék.

Komoly, káros tévhit a társadalomban még mindig, hogy a tudós férfi, a női szerepekhez a tudomány nem igazán passzol.

Holott például a programozás a kezdetekben, a hatvanas–hetvenes években kifejezetten a nők szakterülete volt. Az első algoritmust (programnyelvet) Byron lánya, Ada Lovelace írta a XIX. században. Az első fordítóprogramot pedig Grace Hopper 1952-ben. A Bluetooth úttörője Hedy Lamarr színésznő. Csodálatos példák állnak előttünk, nők előtt, csak sajnos egyelőre kevesen ismerik a nevüket. Mert nekünk, nőknek van mit tanulnunk a férfiaktól az önérvényesítés terén is.

A társadalmi változás alapja szerintem az ipari szereplők hozzáállása, tevékenysége is: óriási hatásuk lehet arra, hogy a lányok vonzóbbnak lássák az IT-t. Nálunk a cégnél van például egy program, úgy hívják, Smartiz, amelynek keretén belül középiskolás lányokat tanítunk programozni, és mentorálást is kapnak hozzájuk korban relatíve közel álló szakemberektől. Ez azért fontos, hogy az önbizalmuk és a bátorságuk is nőjön, ne féljenek a kudarctól, attól, ha elakadnak egy problémában, merjenek kérdezni, és továbbfolytatni a próbálkozást.

K. A./WMN: Amikor te jártál iskolába (az sem volt nagyon régen), a fiúk ufóként tekintettek rátok, programozó lányokra, vagy csodáltak benneteket?

Sz-F. A.: Egyik se. Nagyon segítőkészek voltak, ez egyébként jellemző az egész szakmára. Összetartunk. Jól éreztem magam az egyetemen, az volt a tapasztalatom, ami aztán a gyakornokprogramban, majd a munkahelyemen is, hogy mindegy, hogy lány vagy fiú az ember, az a lényeg, ami a fejében van.

K. A./WMN: Mennyire nőbarát ez az szakma, azaz jól kombinálható-e a többi főbb szerepünkkel? Mennyire valósítható meg benne a „work-life balance”, ami nekünk, nőknek, különösen nehezen születik meg a sok feladat közepette?

Sz-F.A.: Nekem még nincs gyermekem, de az idősgondozásból, ami szintén a „szendvicsgeneráció” klasszikus feladata, már kivettem a részemet. Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan munkahelyen dolgozom, ahol nem hátrány nőnek lenni. Igaz ez az előléptetésekre is például, vagy arra, hogy flexibilis a különféle életszituációkkal kapcsolatban. A munkaidő is rugalmas, van részmunkaidő és „jobsharing” is a kismamáknak. Nem kell feszengeni, ha elkéredzkedsz, mondjuk, a főnöködtől, mert orvoshoz kell kísérned a hozzátartozódat, vagy a gyerekeddel van valami zűr az iskolában, esetleg nem fér már bele egy új projekt az életedbe.

Gépekkel dolgozunk, de nem gépek, hanem emberek vagyunk. Egy korszerű munkahelyen a vezetőség már így gondolkodik. Hiszen a lényeg nem a „kilenctől hatig”, hanem hogy mindenki kimagasló szinten végezze el határidőre a vállalt feladatait a neki megfelelő időbeosztásban akár.

K. A./WMN: Ha egy pályaválasztás előtt álló lány azt kérdezné tőled, legyek-e programozó, szoftverfejlesztő, mit válaszolnál? Miért jó döntés? Mik lehetnek a hátrányai esetleg, pontosabban kinek nem való (mondják: életformát válassz, ne szakmát)?

Sz-F. A.: Ha ezt kérdezné tőlem valaki, azt mondanám neki, menjen, próbálja ki a programozást, mert lehet, hogy egy nagy szerelemre talál, ahogy én is annak idején. Ha szeret problémamegoldó játékokat játszani, ha érdeklik a természettudományok, akkor különösen nagy erre az esély.

Ha pedig jó szakemberré válik, elhelyezkednie nem lesz nehéz: óriási a munkaerőhiány.

Azt gondolom egyébként, hogy akkor lesz valaki jó programozó, ha kíváncsi. Hogyan lehet megoldani egy feladatot? Hogyan illeszkedik egy probléma a rendszerbe? Hogy lehet megtalálni egy hibát?

Mondok egy példát. Ázik a fal egy házban. Mitől ázik? A cső tört el? Feljön a talajvíz? Az eresz repedt? Így keressük mi is a hibát a szoftverekben. Nyomozómunka a mienk: mi a baj, miért nem működik valami? Kísérletezünk, hogy lehet megjavítani. Bejárjuk a különféle utakat. Mi a megfelelő eszköz? Sokféle anyagból, eszközzel, szakemberrel lehet házat építeni, maradva a példánál. A szoftverfeljesztésben is ez van. Hogyan készítsünk el idejében, a rendelkezésre álló keretből, az igények szerint úgy egy alkalmazást, hogy a kliens örüljön neki.

Azért is jó programozónak lenni, mert rengeteg okos emberrel találkozol, akiktől tanulhatsz. Mert fejlődni folyamatosan kell, ez értelemszerű.

És ahogy erre már utaltam, jellemző erre a szakmára a segítőkészség. Tele van az internet videókkal, mindenféle anyagokkal, amelyben kollégák megosztják a tudásukat ingyen másokkal. A szeretet és a tudás az a két erőforrás, amely nem apad el, ha osztogatsz belőle.

K. A./WMN: Kínálnak cégek mostanában rapid, nem egyetemi-főiskolai programozóképzéseket is, és van, amelyiket kifejezetten nőknek, anyáknak. Mit gondolsz ezekről a programokról?

Sz-F. A.: Nagyon örülök, hogy vannak. Ablakot nyitnak egy nagy fekete dobozon, mert sokak számára ez az IT. Sok ember be tud kukucskálni ezen az ablakon egy ismeretlen mikrokozmoszba. Az egyetemi képzést nem helyettesítik, mert a legtöbb embernek évekig tart, amíg kialakítja magában az algoritmikus gondolkodást. De ha valaki szorgalmas, kíváncsi, kísérletező, akkor meg tudja tanulni a szakmát.

K. A./WMN: Hogyan lehet nőként sikeresen érvényesülni egy olyan területen (biznisz-IT), amelynek a kereteit, játékszabályait alapvetően férfiak alakították ki, hiszen ők vannak többségben benne? Az alkalmazkodás vagy a keretek feszegetése, a szabályok átírása a nyerő taktika?

Sz-F. A.: Én azt érzékelem, a kollégáim közt mindegy, ki nő és ki férfi, mindenki a tudást tiszteli. Nem számít a nemed, honnan jössz, mi a háttered, a vallásod, csak az, amit megtanultál, ami érdekel, az, ahogyan kommunikálsz, és megoldasz egy problémát. Következetesség, alaposság, szabályfelismerés, ezek kellenek még ehhez a szakmához. Ezekben pedig mi, nők nagyon jók vagyunk általában.

Kurucz Adrienn

Képek: Chripkó Lili/WMN