wmn - otp

 –

Neverending story

Tudjátok, mit csináltam ma? Újra betettem egy tányért és egy evőeszközt a mosogatógépbe. Semmi különös, igaz? Leszámítva, hogy ez azt jelenti, hogy hát… holnap sem költözünk. Ebben a mozdulatban ugyanis pontosan az az üzenet volt elrejtve, hogy akkor valószínűleg még össze fog jönni egy mosásnyi adag, vagyis itt lakunk még pár napig a régi lakásban, és ezennel befejeztem, hogy mindennap szépen elmosogatom az utolsó(nak szánt) tányért, bögrét, kiskanalat, mert ennyiért igazán kár beindítani a gépet.

Most jöttem egyébként haza az új lakásból, kezd végre egész otthonos külsőt ölteni, csak hát… beköltözni nem tudok még. De ez egy hosszú történet. Hol is kezdjem? Valószínűleg ott, hogy soha nem akartam egyedül felújítani egy lakást. Úgy értem, soha többet – azután, hogy életem első lakását huszonöt évesen felújítottam, és szembesültem vele, hogy mivel jár együtt. Akkor elhatároztam, hogy nem, köszönöm, ez nem nekem való.

Én nem tudok egész nap azon agyalni, mi hogyan legyen, nem tudom kiszámolgatni centire, minek hol lesz a legjobb helye, nem látom át előre, melyik héten mire lesz szükség, nincs kedvem minden reggel a munkálatok ellenőrzésével kezdeni a napot, és minden este a lakberendezési áruházak oldalait böngészni, és végképp nincs kedvem mesteremberekkel alkudozni arról, mi mennyi, és miért úgy csinálták meg, ahogy, vagy mi legyen, ha úgy nem jó. Én ettől olyan távol állok, de komolyan, hogy annál nincs messzebb.

De sajnos az élet nem olyan, hogy akkor ezt szépen elkerülhetem, és mindig csak beköltözöm egy pont az ízlésem szerint kialakított, csodás kis kéróba – beülök a készbe, és máris otthon érzem magam.

Úgyhogy átestem már egy felújításon azóta is, csak abban volt egy nagy könnyítés: nem egyedül csináltam. Hogy még pontosabb legyek: a kellemetlenebb részében egyáltalán nem vettem részt. És nem számított, mikorra készül el – az volt a cél, hogy majd akkor költözzünk be, ha már minden patent. Így is történt. A költözés tortúra volt ugyan, de az előtte lévő másfél évre (hát, igen, kissé elhúzódott) egyáltalán nem rémálomként emlékezem vissza. Onnantól pedig, hogy az első reggel felébredtünk az új ágyunkban, azt éreztük, hogy IGEN. Ezt akartuk, ezért dolgoztunk, ide kellett eljutni.

Búcsú, álom, otthon

Most, öt évvel később ettől az álomotthontól kell elbúcsúznom, és hinnem abban, hogy a következő is álomotthon lesz, csak nincs rá tengernyi idő, hogy azzá varázsolódjon. De sebaj, a határidő a szakmámból adódóan is jó ismerősöm, néha azt is értem, miért hívják a legszebb múzsának. A „varázsolódás” pedig korántsem magától megy, hanem egyedül rajtam múlik, nekem kell érte mindent megtennem. 

Ami, ugye, azzal kezdődik, hogy talál az ember hozzá szövetségeseket.

Valakit, aki számol helyette (centiket, de nem árt, ha forintokat is), akinek van gyakorlati érzéke és ízlése, valaki mást, aki képes összefogni a munkálatokat, meg egy csapatot, amelyik majd szétver mindent, hogy aztán összerakja.

Az elsővel (a tervezővel) még nem is volt gond, rögtön tudtam, kiben tudnék bízni, rá is ért éppen. A kivitelezőt ő hozta, aki meg a csapatot. Ezen a ponton még a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, mert Laci – a kivitelező – nem egy fél évvel később tudott csak kezdeni, és mindenki tudja, manapság ez mennyire ritka. Barátaim egy része még így is azzal ugratott, hogy idén úgysem fogok beköltözni. (Üzenem nekik, hogy juszt is. Még most is azt mondom.) Szóval Laci egy áldás volt – és ezt az utolsó simításoknál is tartom. Nem miatta fűti ezt az írást a frusztráció.

És nemcsak azért vagyok boldog, hogy rátaláltam, mert időben jött és csak kicsit csúszott a végével, hanem főleg azért, mert soha egyetlen hangos szóváltásra sem volt szükség közöttünk. Egyetlen valódi konfliktus sem adódott. Még egy komoly félreértés sem akadt.

Persze hogy a költségek kissé megemelkedtek – ezt az embernek bele kell kalkulálnia, mindenki tudja –, de mindig láttam, miért.

Lacit jobban kedvelem, mint valaha, és amikor meghallom a hangját a telefonban, amint azt mondja, „Szervusz, Dórika…”, máris mosolyra szalad a szám.

Laci lett az elmúlt négy hónapom férfi főszereplője, és volt két dolog, amiért külön hálás vagyok neki. Az egyik, hogy kiderült: amellett, hogy megbízható, pontos és alapos, még jó ízlésű is. Ez mindig lenyűgözött. Akkor is értette, milyen kék árnyalatot szeretnék a falra, amikor rossz színre böktem a palettán, és utána korrigálta nekem. Tudta, milyen díszlécet szeretnék a plafonra és a parkettára, és addig járt utána, míg meg nem találta. Végül még a kádat is ő vette helyettem, mert amit én rendeltem, azt csak sokára szállították volna ki, és addigra tudtam, hogy ezt nyugodtan rábízhatom, rendben lesz.

De van még egy tulajdonsága, amit a fentieken kívül nagyra értékelek: ő nemcsak dirigálja az embereit, hanem be is áll dolgozni. Már az elején mondta, hogy viszket a tenyere, alig várja, hogy kézbe foghassa az ecsetet, de akkor még nehezen hittem el. Aztán tényleg festett, mázolt, tapétát ragasztott és szegélylécet rögzített, és amit ő csinált, azzal nem volt probléma.

Sohase mondd…

És még ezzel együtt is azt mondom: több felújításba már tényleg nem szeretnék belevágni.

Persze legutóbb is úgy költöztem, hogy utolsónak szántam, és azóta nem teszek elbizakodott kijelentéseket, de momentán semmit sem várok jobban, mint hogy végre újra nyugalom legyen az életemben, és esténként azt csináljam, amihez kedvem van.

De leginkább: hogy ne kelljen naponta öt embert felhívnom valamiért.

Mert a felújításban szerintem az a legrosszabb (ha olyan segítséged van hozzá, mint nekem volt), hogy állandóan szervezni kell. És nincs olyan, hogy valamit egy körben sikerül megoldani – ó, dehogy. Ha megrendelted, ami kell, akkor kezdhetsz utánajárni, hogy tényleg ki is szállítsák idejében. Aztán meg kell szervezni, hogy legyen valaki, aki átveszi. Kibontod, és tutira kiderül, hogy valami hiányzik belőle, vagy épp nem is az van a csomagolásban, amit vártál. Akkor kezdhetsz reklamálni. Nagy nehezen megoldod, de akkor újra várhatsz egy szállítmányt. Ugyanez a szolgáltatásokkal, csak ott még el is ronthatják a már szépen megdolgozott felületeket. (És biztos lesz olyan, aki tényleg megteszi – hogy aztán megint megcsináltathasd, ami már kész volt.) Aztán meg kezdj valamit azzal a sok szeméttel, amit közben termelsz…

Majdnem

Én például azért nem tudok most beköltözni, mert rendeltem internetet a lakásba, és ehhez szétfúrták a gyönyörűen felújított falakat, amit most vissza kellene csinálni, aztán visszaállítani a falakat az eredeti szépségükre. Meg azért, mert rendeltem egy hűtőt egy hónappal ezelőtt, és még mindig nem jött meg, de szerencsére még információt sem tudnak adni arról, mikor lesz végre raktáron, és mikor tudják kiszállítani.

Két iskoláskorú gyerekkel pedig a hűtő és az internet – ezek alapértelmezett felszerelések egy otthonhoz.

Úgyhogy most itt dekkolok a felújítás utolsó fázisában, a „majdnem kész” állapotában, és kezdek rájönni, hogy a „majdnem” a világon az egyik legutálatosabb szó. „Majdnem a végén.” „Majdnem tökéletes.” „Majdnem az enyém.” Most már csak egy kicsit kell kibírni, és néhányat telefonálgatni, egy csöppet intézkedni, időpontot egyeztetni, pluszpénzt rákölteni, és pakolni, pakolni, pakolni. És utána ígérem, mindenkinek hálát rebegek, aki segített, mert egy tanulságot már most levontam: (teljesen) egyedül nem megy.

Gyárfás Dorka  

A képek a szerző tulajdonában vannak