Forró a lélegzet, forró a város – régi idők nyarai a legszebb vintage fotókon
Amikor hőhullám söpör végig a városon, szinte egy emberként kapkodjuk a levegőt. Próbáljuk a levegőből kiszippantani a friss oxigént, kiszűrni a verejték és a forró aszfalt szagát. Minden árnyék ajándék, minden vízcsepp kincs. Kevesebbet, rövidebben beszélünk, spórolunk minden lélegzetvétellel. Előkerülnek a hűsítő italok, és minden intés ellenére megtelnek a szökőkutak is lehűlni próbáló emberekkel, amikor a strandok medencéibe már senki se fér be. Érezzétek át a városi kánikula romantikáját Szabó Anna Eszter képválogatásán keresztül!
–
Olyan könnyű szidni az időjárást. Ha esik, az a baj, ha nem esik, azért panaszkodunk. Ha hűvös az idő, a nyarat várjuk, ha jön a hőhullám, azonnal jegesre tekerjük a klímát. Nem tudunk beledőlni abba, ami épp van.
Igen, nyár van. Igen, izzadunk. A gondosan és nagy nehezen végre szimmetrikusra húzott tusvonalunk vert seregként folyik le az arcunk peremén. Az otthon még sikkes ruhánk a buszon már foltokban mutatja, hol indultunk olvadásnak. Csapzott hajtincsek tapadnak a nyakunkhoz, a napszemüveg lecsúszik az orrunkon.
A pihegő kismamának összehajtott újságból fabrikált legyezőt nyújt át az idős férfi. A fiú meghívja egy fagyira a lányt. A barátnők a szökőkútba lógatják a lábukat, a gyerekek egymást locsolják, a kutyák az árnyékba húzódva lihegnek.
Nyár van, az ám. Naptej és izzadság keveredik a sűrű levegőben. A felkészültek vizes kendővel, napernyővel lépnek utcára, a hidegvérűek ilyenkor is bakancsot húznak, ha a stílus úgy kívánja. Forrónadrágok, atléták, csupasz pókhasak, síkos bőrfelületek.
Napon elalvós, autó ablakából kikönyöklős, szoliban csőcserés, napszemüveges leégések nyomai. Szeplők, májfoltok, napon megszáradt, de már izzadt-csapzott hajkoronák.
Igen, itt a nyár. A nyár pedig forró. És a forróságtól még a hűs is más, mint az év folyamán bármikor. Egy pohár jéghideg víz sosem olyan finom, mint harminc fok fölött. Izzad a pohár is, gyöngyözik az oldalán.
A hőségtől kómásan a bicikliútra lépő gyalogosra ráordít a felforrt agyú kerékpáros, az izzadó tenyerű szerelmespár csak két ujjal kapaszkodik egymásba.
Nyár van, nyár. Röpke lepke száll, fagyitól maszatos minden gyerekszáj, zsúfolt a parkban minden pad, ami fa alatt áll. A kifőzdékből pokoli forróság árad, hogy hogy bírják a pult mögött, felfoghatatlan. A játszótéri csapok körül fülig saras aprónépek gyártják sorra a homoktortákat, a parkban bronzbarnára sült fürdőruhás nyugdíjasok sakkoznak. A balkonokra felfeszített lepedők alatt limonádét szürcsölő vakációzók és dinnyét kockázó anyák.
Nincs másunk, csak a lélegzetünk. Minden levegővétel, minden elviselt hőhullám közelebb visz minket az esti enyhüléshez.
A tudatunk alján még ott a bizonyosság, hogy előbb-utóbb jön majd egy zápor, ami elmossa, amit most kipárolgott belőlünk. Csak úgy sisteregnek majd a vízcseppek a forró betonon, és akkor végre újra teletölthetjük a tüdőnket friss levegővel.
Táncolhatunk, szaladhatunk, elázhatunk az esőben, lehűlhetünk, lehiggadhatunk. Egészen addig, míg elvonul a vihar és kisüt a nap, mint a dalban.
Mert nyáron az esőre rögtön dzsungelpára felel. És akkor megint csak pihegünk, terelgetjük a hőséget a hajtogatott legyezővel, keressük az árnyékot és a legközelebbi fagyistandot a következő enyhülésig.
Ez van. Itt a nyár. Elfogadásra, alázatra, elengedésre tanít, hogy elviseljük a forróságot, a saját olvadásunkat, a szagokat, a nyirkos érzeteket. Kitolja a tűrőképességünket a legvégsőkig. Újra és újra.
Kiemelt kép: Getty Images / Keystone / Staff
