Szundi, Morgó és a Cselszövő – avagy minden csoportban van egy futóbolond (De mi van, ha én vagyok az?)

–

Ki vagy te önmagadban?

„Ismerd meg önmagad” – szól a régi mondás (a delphoi jósda bejárata felett olvasható). A másik meg úgy: „Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant” (Friedrich Nietzsche). Számomra ez a két gondolat összefügg.

Vagyunk mi önmagunkban, és vagyunk mi a közösségeinkben, és néha mintha két egészen különböző entitásról beszélnénk. De vajon lehetséges-e az embernek önmagában megismernie magát? Nem csak valamihez, valakikhez képest vagyunk mi is valamilyenek? 

Kapcsolatok hálójában élünk, életünk során mind tagjai vagyunk hosszabb-rövidebb ideig bizonyos csoportoknak. Ott van a család, amibe beleszületünk. Már az is sok mindent meghatároz, hogy hányadik gyerekként érkezünk, vannak-e testvéreink, hogy húgok vagyunk vagy nővérek, öcsénk van vagy bátyánk. Aztán ott az óvodai csoport vagy az iskolai osztály, a sportegyesületünk vagy a haveri társaságunk, esetleg a család, amit mi magunk alapítunk. Mindegyikben bizonyos szerepet töltünk be, megvan a magunk helye.

Ahogy haladunk előre az életben, változunk mi is, és változnak a csoportjaink is. A régieket elhagyjuk vagy felbomlanak, újak alakulnak, vagy mi magunk alapítunk újakat, esetleg egy már meglévő közösséghez csatlakozunk. Valaminek a részei leszünk. Ezzel együtt

lehetőséget kapunk arra, hogy új kapcsolatokat építsünk, és ezeken a kapcsolatokon keresztül magunkra eszméljünk. Vagy ha nem tetszik a kép, amit mások visszatükröznek számunkra, akkor változtassunk. Már ha képesek vagyunk rá.

Azt mondják, könnyű a világtól elvonulva, például erdei remeteként harmóniában élni (bár én ezzel is vitatkoznék, hiszen akkor jönnek csak elő igazán a démonok, lásd a korábbi Nietzsche-idézetet), csakhogy eljön a pillanat, amikor ilyen-olyan okokból kifolyólag ideiglenesen vagy végleg, ismét vissza kell térni az emberek közé. Sorba kell állni a boltban (és elviselni, ha valaki betolakszik elénk), el kell menni a bankba, araszolni kell a reggeli dugóban (és kibírni ép ésszel). Ilyenkor derül csak ki igazán, hogy milyen emberek is vagyunk valójában, mennyire tudunk „zen”-ben maradni. (Hát, én speciel még messze vagyok a teljességtől).

Az önismereti csoportok sem véletlenül alakultak. Csak akkor derül ki például, hogy mennyire tudunk együttműködni, ha emberek közt vagyunk: hogyan kezeljük a stresszhelyzeteket, képesek vagyunk-e a másik érdekeit is figyelembe venni, megfelelően kommunikálni.

És bizony a közösségben szembesülhetünk azzal is, hogy milyenek vagyunk másokhoz képest. Kihez képest futunk lassan vagy gyorsan? Tényleg jó a hangunk, vagy bőven elég, ha a zuhanyrózsába éneklünk? Tényleg olyan szépek, okosak, kreatívak vagyunk, mint ahogy gondoljuk magunkról (vagy épp fordítva, lehet, hogy nem is vagyunk annyira elcseszettek, mint képzeltük)?

Amíg magunk vagyunk, addig hazudhatunk magunknak. „Persze-persze, ha mi is elindultunk volna azon a versenyen, biztosan szép eredményeket értünk volna el! Na igen, ha engem kérdeztek volna, sokkal értelmesebb választ adtam volna!” (Lásd a kommentszekciókat, ahol mindenki kész véleményt mondani mások tevékenységéről). Nem véletlen, hogy a szorongó emberek egy idő után még a lakást sem szívesen hagyják el. Hiszen odakint annyi veszély leselkedhet ránk! Ott vannak például a többiek!

Csakhogy ez ördögi kör. Minél inkább bezárkózunk, minél kevesebb (valódi és nem csak netes) inger ér minket, annál inkább torzul a valóságról és önmagunkról alkotott képünk. Ezért érdemes magunk mögött hagyni a jó és kényelmes, önként vállalt magányt (erről ITT írtam korábban), leporolni magunkról a pókhálót, és kilépni újra a világba.

Karakterek kavalkádja

Na, és akkor végre kimozdultunk otthonról… és rájövünk, hogy odakint bizony mások is vannak... akik még hasznosak is lehetnek a számunkra, hiszen segíthetnek minket a fejlődésben.  

Jómagam, amikor hosszas bezárkózás után végre kimozdultam (és lehámoztam magamról a pókhálót), csak vendégként ültem be egy már működő csoport egyik kötetlen programjára, de néhány órával később már soroltam is az ott látott karaktereket. Volt ott mindenféle ember, mint a vásárban: morgó megmondó, mókás szarkasztikus, lebegő művészlélek. És az ismerősöm, aki már jobban ismerte ezeket az embereket, csak nevetve helyeselt: igen, tényleg ilyenek.

De egy csoportban nem csak arra lehetünk figyelmesek, milyenek mások. Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon ők milyennek látnak minket. (Vagy ha ez nem érdekel minket, már az is elég sokat elmond rólunk). Vajon az önmagunkról alkotott kép mennyiben egyezik a mások – rólunk alkotott – képével?

Az embereket megfigyelve arról is dönthetünk, hogy melyek azok a tulajdonságok, viselkedési minták, amelyek számunkra szimpatikusak és amiket követendőnek tartunk, és melyek azok, amiket inkább elkerülnénk.

Például – mivel rájöttem, mennyire zavar az, ha valaki állandóan késik, vagy ha nekem várnom kell valakire, ezért – az elmúlt években tudatosan figyelek a pontosságra. És mivel már szinte minden esetben pontos vagyok (szinte, hiszen vis maior-esetek lehetnek), ezért joggal várhatom el, hogy az én időmet is tartsák mások tiszteletben.

De mindenekelőtt igyekszem szem előtt tartani azt, hogy az emberek sokszor nem látják tisztán önmagukat, ahogyan én sem.

Nem tudják, mit cselekszenek

Az emberek, még ha számunkra furcsán is viselkednek, azt általában nem rossz szándékkal, gonosz célból teszik, hanem egyszerűen azért, mert nincsenek a megfelelő tudás birtokában. Például hogy mi motiválja őket valójában (korábbi tapasztalatok, szocializáció), vagy hogy a tetteiknek következményeik vannak (ok-okozat, népszerű nevén: karma). Cselekvéseink, döntéseink általában jól begyakorolt sémák, hozott minták alapján történnek, és sokszor egyfajta védekezési mechanizmusok.

Erre hívja fel a figyelmet Rudas János pszichológus, szociálpszichológus is a Delfi örökösei – Önismereti csoportok című könyvében.

Mi magunk valamilyenek vagyunk születésünktől kezdve, és az addigi életünk következtében. A csoportban is felveszünk egy szerepet, viselkedünk valahogy.

Sőt, van, hogy a többiek osztanak ránk egy szerepet, míg egy másikat nem fogadnak el tőlünk. Hiába akarunk mi lenni az okosak és bölcsek, ha a többiek erre mást szemeltek ki. Egy csoportban már nemcsak én vagyok, hanem ott vannak a többiek is, és együtt alkotunk egy új egészet, ez határozza meg a csoport működését, dinamikáját.

Vannak, akik hamar egymásra hangolódnak, szövetséget kötnek, mások zsigeri ellenszenvet éreznek, és feszültség keletkezik. Aztán ezek a feszültségek jó estben feloldódnak, rendeződnek, újak jönnek létre, de közben egyre fejlődünk, és a csoport is mind jobban működik. (Néha úgy, hogy egy-egy tag távozik a csoportból). Egy ideig. Mert azt is el kell fogadni, hogy a csoportoknak megvan a természetes életciklusuk is. Létrejönnek, fennállnak és megszűnnek.  

Ám hogy ezen idő alatt ki mit vesz ki belőle, mennyit fejlődik a benne töltött idő alatt, az attól is függ, hogy mennyire képes a tanulásra. Az pedig, hogy képes-e a tanulásra, attól, hogy milyen az önképe. Aki tökéletesen meg van elégedve önmagával, aki szerint ő csinálja jól, és mindenki más hülye, az valószínűleg nem sokat fog profitálni abból, hogy egy csapatban, csoportban van. Aki viszont bizonytalan, elégedetlen magával, és fejlődni szeretne, ő fejlődni is fog. Ő oda fog figyelni a többiek visszajelzésére, véleményére, és nem csak másokat, magát is folyamatosan monitorozza.

De térjünk vissza arra, hogy miért is viselkedünk egy bizonyos módon, miért veszünk fel bizonyos szerepeket!

Vannak bizonyos személyiségtípusok, és vannak bizonyos viselkedési minták. Különféle módokon viselkednek az emberek, magukkal hozva a korábbi szereptapasztalataikat és szerepkészleteiket, és feltételezik a csoport szerepelvárásait is, ehhez is idomulnak. Vannak, akik indulatoktól vezérelve reagálnak, és vannak, akik állandóan agyalnak. Vannak, akik szeretnek a középpontban lenni, mások inkább meghúzódnak a háttérben. 

Alapvetően igyekszünk a szorongást keltő helyzeteket elhárítani, és a személyiségünk integritását megőrizni. Márpedig az önmagunkkal való szembenézés szorongást okoz, és nincs mindenki felkészülve arra, hogy szembenézzen a saját gyengeségeivel, nehézségeivel, azzal, hogy milyen is ő valójában. Van, akinek ez olyan feladat, amivel nem is tud megbirkózni. Az önismeret fejlesztése és önmagunk megismerése belső konfliktust okoz, és ilyenkor életbe léphetnek az énvédő mechanizmusok.

Vannak, akik mindenért a külvilágot, másokat okolnak, vannak, akik bohóckodnak, gyermeki viselkedéssel reagálnak, megint mások racionalizálnak, észszerű magyarázatokat keresnek, és olyan is van, aki fokozott teljesítménnyel reagál, igyekszik megfelelni.

Hogy melyik a jó? Mindegyik és egyik sem.

Mert ettől még mi, emberek nem vagyunk jók vagy rosszak. Ahogy Rudas János írja a könyvében, az elhárító mechanizmusok lelki működések, az én védelmét szolgálják, vagyis ez nem valamiféle erkölcsi kategória. Ezek a mechanizmusok az egyén szempontjából rendkívül fontosak, hiszen így marad a psziché ép.

Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor már nem is akarjuk mindenképp megváltoztatni a többieket. Inkább elfogadjuk őket az erősségeikkel és gyengeségeikkel együtt, és ennek tudatában próbálunk velük együttműködni. Ne adj' isten, elkezdhetjük értékelni a sokféleségünket is. 

Ki a bolond, én vagy te?

Képzeld el, milyen borzasztó lenne a világ, ha mindenki olyan lenne, mint te! – szoktam mondani az ismerőseimnek, ha arról panaszkodnak, milyen baromi idegesítő egy kollégájuk, családtagjuk stb. És tényleg! Én biztos, hogy nem tudnék elviselni a közelemben még egy olyan embert, mint amilyen én vagyok. 

És akkor elérkezett az igazság pillanata. Merthogy milyen is vagyok én? Mire jöttem rá az utóbbi időben?

Szerintem én egy buzgómócsing vagyok – fakadtam ki a minap a kocsiban ülve a férjem mellett, mire ő csak annyit felelt: hát, ezt így nem akartam mondani, de… Na persze, ő már megszokta, meg amúgy is így szeret, meg egyébként is, már késő, össze vagyunk kötve. De tény, hogy másoknak ezt néha nehéz lehet elviselnie.

Ha új társaságba megyek, akkor általában meg vagyok szeppenve. Csendesen meghúzódom egy sarokban, és igyekszem láthatatlan lenni. Na de ha elkezdem valahol jól érezni magam… akkor aztán le sem lehet lőni.

Nemegyszer megtörtént már, hogy nemes egyszerűséggel elküldtek a p.csába. Hogy miért? Például azért, mert feltettem egy kérdést. Vagy mert egyszerűen kimondtam az igazságot. Mert valakinek segíteni akartam, de ő baromira nem kérte az én segítségemet. Ezek az esetek engem természetesen mérhetetlenül bántottak. Hiszen én csak jót akartam! Tényleg a jószándék vezérelt. Miért ilyen hálátlan a másik?

Aztán megfordítottam a perspektívát. Vajon mi késztethette a másikat arra, hogy így viselkedjen velem? Miért nem örül inkább annak, hogy megpróbáltam segíteni?

Nos, egyrészt, ahogy arra nemrég egy ismerősöm, aki emberekkel és tanácsadással foglalkozik, felhívta a figyelmemet: nem feladatom mindenkit jobbá tenni. Nem kell mindenkinek segíteni. Mert nem mindenki igényli ezt. Bár én valóban őszintén szeretnék segíteni másoknak a fejlődésben, ezt nem kell erőltetni. Nem mindenki akar változni, és nem mindenki gondolja úgy, hogy nem jó úgy, ahogy most van. Hát igen. Értékelhetném inkább azt, hogy vannak emberek, akik úgy is meg vannak elégedve magukkal, ahogy éppen vannak. (Vajon milyen lehet az? – teszi fel a kérdést a maximalista)

Másrészt: nemrég az egyik meditáció alkalmával, amin részt vettem, épp előkerült egy hasonló téma. Méghozzá a helyes beszédről. A csoportvezető azt mondta: nem mindig az igaz a helyes. Ez szöget ütött a fejembe. Hogy lehet az? Hát úgy, hogy attól, hogy valami igaz, még nem biztos, hogy helyes is kimondani. Például ha a másik még nincs felkészülve erre az igazságra. Esetemben tehát lehet, hogy igaz és jószándékú volt a megszólalásom, de mégsem volt helyes kinyitni a számat. Nem mértem fel jól a helyzetet. Hogy egyáltalán az a másik akarja-e hallani, amit mondok? Hogy érett-e rá. Hogy érdekli-e.

Szóval az is egyfajta fejlődés, ha az ember megtanulja befogni a száját, és képessé válik elfogadni a dolgokat és embereket úgy, ahogy vannak. Nem kell mindenkit az akarata ellenére jobbá tenni. Mint ahogy nem kell megmentenünk a világot sem. Úgysem sikerülhet. Igaz, ezt néha nehéz elfogadni. 

Minden csoportnak megvan a maga bolondja, morgója, cselszövője… vagy legalábbis, aki előbb-utóbb a többiekhez képest annak tűnik. De vigyázzunk az ítélkezéssel, mert könnyen kiderülhet, hogy magunkra mutogatunk.  

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ VictoriaBar

Iliás-Nagy Katalin