Amit a családi römizés adott nekem, nekünk, az ott van minden pillanatomban

–

Négyéves vagyok,

még nincs rendes bútor a nappalinkban, nemrég költöztünk be, az egyéves tesóm alszik, én pedig anyukámmal ülök a szőnyegen és nyílt lapokkal tanulom a römizést. Olvasni még nem tudok, de a számokat megismerem, és a kártyázásnak köszönhetően pár betűt is. Később már tudnám nyílt lapok nélkül, de nem elég nagy a kezem, hogy tizennégy-tizenöt lapot tartani tudjak, így felállítjuk az atlaszt, és mögé rejtem el a kártyáimat.

Tízéves vagyok, 

már vannak bútoraink, még ha kicsit szedett-vedettek is, én pedig profin römizek, ránézésre megmondom, hogy a terceim összértéke megvan 51, vagy sem. A húgom még csak hároméves, de már lelkesen (és persze kicsit korán) tanítom őt is, a felnövés fontos állomása a römi. Eleinte nem érdekli annyira, de ez hamar megváltozik.

Tizenhárom éves vagyok,

az unokatesóimmal és a (lány)tesómmal meg az anyukáinkkal nyomorgunk az ismerősöktől évek óta rendszeresen bérelt balatoni nyaraló sokkal kevesebb emberre szabott étkezőasztalánál, és órákon át römizünk esténként. Ha rossz az idő, egész napokon át. Írjuk a pontszámokat, mindenki mániákusan a kézből handra megy, csak a gyenge idegzetűek pakolnak le. Hamar kiderül, hogy ez a mi családunkban a nők játéka, a család férfitagjai amúgy is mérsékelten vannak jelen, az egyetlen fiúgyerek meg nem mutat különösebb érdeklődést. Mi ettől függetlenül nagyon jól szórakozunk, nyaralásokon átívelő óriási versenyek vannak. Persze előkerülnek társasjátékok is, de a kártya egyeduralma nincs veszélyben, valahogy mindig előkerül a römi.

Tizenhat éves vagyok, 

a húgommal és anyukámmal römizünk otthon a konyhában, és

szinte minden alkalommal elhangzik, hogy „akinek nincs szerencséje a kártyában, annak szerencséje van a szerelemben”, ami csodálatos kiindulási alap arra, hogy akár csak egy szemvillanással referáljunk egymásnak az aktuális állapotról, de ha szarok a lapok, akkor muszáj belemenni mélyebben.

És ilyenkor nem kell nyomasztó szülői „mi volt/mi van a…” szófordulatokat használni, mert valahogy magától mondja az ember azt, ami foglalkoztatja (és ne legyenek illúzióitok, hogy mi foglalkoztat egy 16 évest).

Nagyon szeretném ezt ilyen szépen, kor szerint végigvinni máig, 

de az élet sajnos nem ilyen. Sok mindent nem viszünk végig. Amikor fiatal felnőtt voltam, hiába ápoltam nagyon szoros kapcsolatot anyukámmal, azt nem mondanám, hogy minden hétvégén nála ültem, sőt. Akkoriban sok mindennel foglalkoztam, de a römizés anyukámmal vagy bárkivel, nem volt köztük. Én is tudom, és ő is tudja, hogy nem ez a dolgok menete ilyenkor, nem is haragudott érte. De

amikor már senki nem ült nála a gyerekei közül, az nagyon megviselte. Nem gondolom, hogy nem sokkal később azért lett nagyon beteg, és halt meg, mert azt élte meg, hogy egyedül maradt, mert pontosan tudom, hogy ez sokkal komplexebb ennél.

Hiába tudok az eszemmel sok mindent erről az időszakról, attól még gyakran fellobban bennem a lelkiismeret-furdalás. Amikor már beteg volt, és a kezelések miatt nálunk lakott, néha előkerült a kártya. És akkor még azért tudtunk jól szórakozni. Aztán amikor meghalt, és kezdeni kellett valamit a házzal meg a benne lévő dolgokkal, csak az lebegett a szemem előtt, hogy essünk túl rajta mielőbb. Nem kerestem meg a családi franciakártya paklit, nem ezen volt a fókuszom. Persze már bánom. Azt viszont őszinte szívvel mondhatom, hogy ennek semmi jelentősége. Amit a römizés adott nekem, nekünk, azt a kapcsolódást, azt a közös szálat nem egy viseletes pakli kártya mutatja meg. Az ott van minden pillanatomban.

Négyéves a(z egyik) gyerekem, 

tombol a Covid, és némileg be vagyunk zárva az otthonunkba, ovi nincs, otthoni látható és láthatatlan munka van. Megőrülünk, hogyan kössünk le két óvodást, akik állandó foglalkoztatáshoz, folyamatos gyerektársasághoz vannak szokva. Ilyenkor az ember ahhoz nyúl, ami komfortos neki. A römi. Négyévesen már meg lehet tanulni. Már nem kell altlasz mögé rejteni a kis gyerekkéznek túl sok lapot, vannak úgynevezett kártyatartók, amik nagyban segítik az ifjú römiseket. A lányaim hamar megtanulják, és néha még egymással is képesek játszani. 

Tízéves a (másik) gyerekem, 

és imád römizni, én pedig örömmel játszom vele, rablót, simát, kőrömit – közben megtudtam, hogy a családunk egy teljesen másik ágában is központi szerepe van a röminek, még nagyobb összekapcsoló erő. És az is kiderült, hogy a szintén gyerekkorunktól játszott, úgynevezett amerikai römi valójában egy nem létezőnek tűnő játék, amit eddig senki más nem ismert, csak az unokatesóink, akiktől tanultuk (aki tudja, mi az, írjon!).

Én pedig azóta rájöttem, hogy a römi nekem nem egy kártyajáték, hanem egy megoldási mód az élet kisebb-nagyobb kríziseire.

Elő fogom venni, amikor a lányaim tizenhárom, tizenhat meg még több évesek lesznek, és arra készülök, hogy az unokáimnak is én tanítom majd meg.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ stockstudioX

Tóth Flóra