–

A lány története:

„Hárman voltunk testvérek. Az apánk folyamatosan bántalmazta, verte anyánkat, ezt néztük évekig. Minket is vert. Az apám huszonöt évet ült börtönben. Aztán anya nem tudta nekünk elintézni a lakhatást, nem volt hova menni. Kilenc–tíz évig anyaotthonokban éltünk, aztán gyerekotthonosak lettünk. Eleinte együtt voltunk, aztán a bátyám került először javítóba. Feltörtek a haverjaival egy autót, be voltak drogozva, úgy vezettek, ebből lett az ügy. Később az öcsém is átment a specibe (speciális szükségletű gyerekek számára létrehozott gyermekotthon – a szerk.). Tizenkét éves volt, hajléktalanokat vert. Aztán amikor tizennégy lett, elvitték a javítóba egy másik ügy miatt. Ott  leült egy év két hónapot, aztán kijött, de négy hónapot bírt ki csak, aztán megint drogozott, ivott. Utána raboltak valamit, és visszakerült. Neki januárban lesz a tárgyalása.

A gyerekotthonban bent van a drog meg minden. A nevelők meg nem nagyon tudnak velünk mit kezdeni. Sokan is vagyunk, és ha a gyerekek az otthonban nem bírják egymást, akkor nem nagyon tudnak mit csinálni.

Az én ügyem is így kezdődött. Bekerült egy kilenc–tíz éves kislány, és nagyon rossz kapcsolatom volt vele. Mindig veszekedtünk, verekedtünk. Egy másik lakásotthonban volt a legjobb barátnőm, náluk meg volt egy tízévesforma kisfiú. Aztán egy nap bezárták a mi otthonunkat, és áttettek mindenkit hozzájuk. Így voltunk együtt, hogy én, a barátnőm, a két kisebb gyerek, meg rajtunk kívül két–három gyerek.

A többi gyerek szexuálisan túlfűtött volt. A két gyerek bement egy szobába, csókolózgattak meg fogdosták egymást, mi meg a barátnőmmel felvettük ezt videóra. Ki is nevettük őket, és megmutattuk a videót pár barátnőnek, aztán kitöröltük, mert mondták, hogy baj lesz.

Utána nem is foglalkoztunk a dologgal. De a kislány fenyegetőzött sok mindennel, és azt mondta, hogy mi kényszerítettük őket erre a dolgokra. A nevelő megtudta, szólt a gyámügynek, aki feljelentett minket.

Mi ezt csak utólag tudtuk meg. Két hét után betoppantak a rendőrök, a mi lakásotthonunkba este, és mondták, hogy öltözzünk fel, rakjuk el a telefont, és bevittek.

Voltak kihallgatásaink, olyan szakszavakat használtak, hogy semmit nem értettünk abból, miért vagyunk bent. Aztán amikor mondták a sztorit, akkor tudtuk meg, hogy mi van.

Betettek minket 72 órára, és nagyon kemény volt, ahogy bántak velünk. Azt mondták ránk, hogy »moslékok« vagyunk, és ment folyamatosan a kurva anyázás. Így beszéltek velünk.

Ez letelt, aztán volt egy tárgyalásunk, arról igazából azt sem tudom, mi volt. A következő tárgyalásra már be sem mentünk, az ügyész már a kezünkbe nyomta a papírokat az előzetesre 30 napra. Külön kerültünk a barátnőmmel, és három havonta jött hosszabbítás. Így voltunk bent először egy év négy napot.

Akkor kiderült, hogy a kisfiú már felnőttekkel is próbálkozott, és az is, hogy szexuálisan túlfűtött volt. De a mi sztorink végül nem állt meg. Az lett a vége, hogy »mi kényszerítettük őket, és még fel is vettük«. Nem számított, hogy pár ember látta csak, akinek megmutattuk, és hogy kitöröltük azonnal. Volt egy kis fogyatékossága is a gyereknek, ezt is megállapították.

Végül az jött ki, hogy én egy év nyolc hónapot kaptam, a barátnőm kapott három év javítót, mert neki volt egy felfüggesztettje is korábbról.

Már beletörődtem, meg most már vége is van. Persze rossz ez így ezek után is. Nagyon igazságtalan volt ez az egész, nem is tudtuk, hogy mi van.

Ők sem tudtak mást, csak az volt, hogy két nagy serdülő lány mondhat több hazugságot. Ezt gondolták.

A kisebb gyerekek szégyellték, hogy mi történt, mert mondtuk, hogy megmutatjuk másoknak. Ezért akarták, hogy elvigyenek minket, és elkerüljünk onnan.

Amikor kijöttem, kérdeztem, hogy mi lett a kisgyerekekkel. A kisfiú drogos lett, mindig szökésben van, nagyon szétment.

A kislány ugyanabban a lakásotthonban van, de nagyon sok rá a panasz, a felnőtteket rugdossa. Nagyon rosszul van. Minél többet engedik haza az apjához, hogy ne legyen sokat bent.

Amikor kijöttem, még két hónapig lakásotthonban voltam, utána tizennyolc lettem, és úgy döntöttem, hogy kijövök.

Amikor bekerültem a javítóba, akkor a 8. osztály felét csináltam még csak meg. A másik felét meg bent tettem le, és azon felül még szereztem egy pincér végzettséget. Tudok dolgozni.

Végeredményében a javítót nem éltem meg rosszul. Rendesen bántak velünk, és tanultam, meg rájöttem, hogy kint sok volt a rossz hatás, nekem is változnom kell. A kapcsolatom a javítóban nagyon jó volt a nevelőkkel. Ott bent a napirend, a programok, az egész rendszer és a felnőtt kapcsolatok igazából gyógyítottak engem.

Ami nagyon durva volt, az a büntetőeljárás, és ahogy ott velünk bántnak. Nem emberként. Aztán az is rossz volt, hogy a nevelőkkel sem beszéltünk semmit. Ők mind a kisgyerekeknek hittek, és szóba sem álltak velünk.

Amikor kijöttem, megpróbáltam, hogy mi van, ha visszamegyek, de egyértelmű volt, hogy nem megy. Úgyhogy most itt élek a városban. A bátyám most külföldön van, az öcsém javítóban. A barátnőm a saját családjával van most. Az én családom meg széjjel van, az anyám folyton csavarog az új barátjával. Nem jó a kapcsolatunk. Nem tudom, mit kívánhatnék. Igazából nem nagyon akartam mást, mint azt, hogy karácsonykor legyen együtt a család. De ez nem így volt.” 

A gyerekjogász álláspontja az ügyben:

Az az alap, hogy semmilyen szexuális visszaélés nem maradhat felelősségre vonás és következmény nélkül az elkövetők felé, és rehabilitáció nélkül az áldozatok irányában.

Eszerint nagyon sok mindent lehetett volna másképpen csinálni ezekkel a gyerekekkel.

Hatalmas gond, ha nincs rendszer, ami a szexuális erőszak gyerekáldozatainak nyújtana személyre szabott szolgáltatásokat, és gond az is, ha elvesszük a méltóságát azoknak, akikkel szemben eljárás indul.

Cinikusnak tűnhet, de igazából törvényszerű, hogy több mint két év után, a történet minden gyerek szereplője rossz állapotban van. Ugyan mitől lennének jobban? Egy büntetéstől, amivel sosem tudtak azonosulni? Vagy a rehabilitáció teljes hiányától? Persze mindent komplexen kell nézni, nem egyetlen traumatizáló élmény, inkább a különböző hatások összeadódása okozza, ha a gyerekek rosszul vannak.

Azt szeretném, ha engednétek, hogy ennek a fiatalnak a története hasson rátok. Általában egy-egy eset után a főbb pontokat ki szoktam elemezni, de most azt szeretném, ha ti válaszolnátok magatokban az én kérdéseimre:
Arra, hogy szerintetek ez a lány mit tanult a büntetőeljárásból?

Vajon mi történt volna másképpen, ha ugyanez az eset nem egy lakásotthonban, hanem egy családi összejövetel alkalmával történik egy családi házban?

Ti mit tennétek, ha a ti gyereketek vett volna fel két másikat, amint azok a szexszel próbálkoznak?
Mit tennétek, ha a ti gyereketeket valaki arra venné rá, hogy kamera előtt szexeljen?

Biztos vagyok benne, hogy amikor a saját gyereketek képzeltétek az elkövetők helyébe, nem előzetes letartóztatásban töltött egy év négy napot kívántatok neki. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy sokan inkább bele sem gondoltak abba, mi lenne, ha a saját gyerekük vált volna áldozatává egy ilyen cselekménynek.

Mi váltogathatjuk a nézőpontjainkat, próbára tehetjük az empátiánkat, és a beleérző képességünket, de az igazságszolgáltatás nem teheti ezt meg. Neki egyszerre kell érvényre juttatnia az összes eljárásban érintett gyerek „legfőbb érdekét”.

Igen, az elkövető gyerekekét is.

Ezért fontos, hogy legyenek olyan alternatív utak, „elterelések” a klasszikus büntető eljárási úthoz képest, amelyekben jobban érvényesülhetnek a joggal konfliktusba került gyerekek érdekei is. Sosem szabad elfelejteni, hogy nem tudjuk olyan hosszú időre bezárni őket, hogy ne lenne dolgunk velük, amikor kijöttek.

 Dr. Gyurkó Szilvia