Félrenyelés, fulladás, felrobbanó kávéfőző: így születnek irracionális félelmeink

–

Egy vallomással kell kezdenem, ami rögtön meg is indokolja témaválasztásomat: néha gondot okoz bevennem a vitamintablettákat, gyógyszereket. Sokáig ez fel sem tűnt nekem. Vagy lehet, hogy sokáig nem okozott gondot? Ki tudja. Akkor tudatosodott bennem, amikor barátokkal utaztunk, és reggelente nagy derültséget keltettem azzal, hogy csak akkor vettem be a napi adagomat, amikor ők is ott voltak. Hogy miért? Azért, hogy ha félrenyelném, megmentsenek. Már nem egy embert tájékoztattam arról, mi a teendő, ha valaki félrenyel (Heimlich-fogás, kérlek, nézzetek ti is utána!).

Mert igen, az én félelmem az, hogy félrenyelek, és megfulladok. Ennek a félelemnek pedig tudom az eredőjét is: egyszer olvastam egy színésznőről, aki ebéd után bekapott egy cukorkát, félrenyelte, és nem tudták megmenteni az életét. Megrendített ez a történet. Mennyire banális halál! Milyen szörnyű!

Megesett, hogy annyira koncentráltam a tabletták bevételekor, hogy majdnem emiatt nyeltem félre. Önbeteljesítő jóslat ugyebár. Mostanában már nem szívatom magam ezzel, rágótablettát vagy cseppeket veszek, esetleg szétrágom a vitamint. Utóbbi módszer hátránya, hogy szörnyű íze van, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Nemrég eszembe jutott, hogy amikor az egyik barátunknál voltunk látogatóban, kávéval kínált minket, és arról beszélgettünk, hogy melyik a legjobb kávé. Azt mondta, ő nem szereti a kotyogós kávét, nem is issza. Egyébként is: a kotyogós kávéfőzők felrobbanhatnak. Ez elgondolkodtatott. Vajon mennyi az esélye egy kávéfőző felrobbanásának? Nem irracionális ez a félelem? És vajon az én tablettafóbiám? És egyáltalán: miért rettegünk efféle dolgoktól? Valóban irracionálisak ezek a félelmek? Honnan erednek, és mit kell kezdenünk velük? Kell-e egyáltalán kezdeni valamit?

Bármitől félhetünk

– Ha elmegyek itthonról, akkor még bukóra sem hagyom nyitva az ablakot, nehogy berepüljön egy madár.

– Mindig úgy szállok ki a kádból, hogy kapaszkodom a szélébe, nehogy elessek.

– Én soha nem fogok egzotikus helyekre utazni. Gyerekkorom óta azt gondolom, tuti, hogy összeszednék valami gyógyíthatatlan nyavalyát.

– Félek az autópályától.

– Telefonlemerülési-fóbiám van. Mindig teljesen feltöltött telefonnal indulok el otthonról, és ha több órát vagyok távol, viszek magammal töltőt.

Néhány példa azok közül, amelyeket ismerősöktől gyűjtöttem be.

Vicces megfigyelés: a legtöbb ember nem tud arról, hogy lenne irracionális félelme, vagy ha tud róla, akkor a félelmét nem feltétlenül tartja irracionálisnak, viszont ha azt kérdezed, hogy a házastársának, családtagjainak van-e irracionális félelmük, akkor azonnal sorolják a példákat. „Ó, hát a Béni/Gizi…”

Tehát kérdés, hogy egyáltalán észrevesszük, tudatosítjuk-e a saját félelmünket, illetve azt hogyan ítéljük meg.

„Alapvetően minden ember találkozik valamilyen szorongással az élete során. És ez kinél gyengébb, kinél erősebb. De a szorongás, félelem alapvetően egy előremutató, adaptív dolog, hiszen sokszor valóban valamilyen veszélyre, vészhelyzetre figyelmeztet. A gond inkább az, amikor az ember olyan dolgoktól fél, amelyektől nem kellene, illetve amikor nem képes kontroll alatt tartani a félelmét. Hogy valaki végül szakemberhez fordul-e emiatt, az a megélt szenvedés mértékétől és intenzitásától is függ” – mondja Kispál Gergely pszichológus.

Általában van oka a félelemnek

Ritka, hogy egy félelem csak úgy a semmiből bukkan elő, és nincs rá észszerű magyarázat. A félelmek, fóbiák jelentős részének van egy jól lokalizálható oka.

A félelmek egy csoportja evolúciós örökség. „Fel szoktak keresni olyan emberek, akik például félnek a tűszúrástól. Mindig elmondom nekik, hogy alapvetően ez egy adaptív dolog, mert természetes, hogy tartunk egy olyan helyzettől, amikor valaki belénk akar szúrni egy fémtárgyat. Ugyanez a helyzet a pókokkal és a pókcsípéssel is. Lehet, hogy Magyarországon nincsenek mérges pókok, de volt időszak, amikor még itt is voltak, és a világ számos pontján valóban tartani kell tőlük még ma is. Ezek a félelmek tehát arról szólnak, hogy a testi integritásunkat, vagy drasztikusabban fogalmazva, az életünket féltjük.”

Ugyanakkor van a félelmeknek egy másik csoportjuk, amikor látszólag ok nélkül, mások számára talán érthetetlen dolgoktól kezdünk el rettegni. Legyen az a felrobbanó kávéfőző vagy az egzotikus helyre történő utazás.

A szakember szerint, amikor ilyen esetben a pácienssel elkezdődik egy közös munka, előbb vagy utóbb találnak egy konkrét kiváltó okot a háttérben, vagy eseményt az élettörténetben. Például, ha valaki fél egy adott ételtől, kiderülhet, hogy korábban rossz tapasztalata kapcsolódott hozzá, lehet, hogy gyerekkorában mindig az az étel volt reggelire, és addig nem állhatott fel az asztaltól, amíg nem végzett. Vagy lehet, hogy a szülők a reggeli során állandóan veszekedtek. Így, amikor a páciens megpillantja azt az ételt vagy akár csak rágondol, akkor beindul egy vészreakció.

„Valaha ez a félelem is adaptív volt az adott személy számára, hiszen az idegrendszere, az agya arra figyelmeztette, hogy ajjaj, jön a reggeli, akkor itt veszélyhelyzet van, megint rossz dolgok történhetnek. Ez a félelem vagy szorongás ott válik irracionálissá, hogy felnőttként már senki nem kényszeríti arra, hogy az adott ételt egye, mégis szorong tőle.”

Az más kérdés, hogy emlékszünk-e a kiváltó okra vagy már elfelejtettük. Ugyanis sokszor az emlék elvész vagy eltemetjük magunkban, ám a szorongás megmarad.

Lássunk néhány példát a háttérben meghúzódó okokra, a már korábban említett félelmekkel kapcsolatban!

– Ha elmegyek itthonról, akkor még bukóra sem hagyom nyitva az ablakot, nehogy berepüljön egy madár. Néhány éve egyedül voltam otthon a tíz hónapos gyerekemmel, aki végre elaludt, amikor kopogásra lettem figyelmes. Egy madár ott vergődött az üveg mögött az előtérben. Nagyon megijedtem, de a legrosszabb az volt, hogy még csak nem is sikolthattam, nehogy felébredjen a gyerek. A férjem nem volt otthon, úgyhogy nekem kellett megoldanom a helyzetet. A madár még aznap ismét berepült.

– Mindig úgy szállok ki a kádból, hogy kapaszkodom a szélébe, nehogy elessek. Hallottam egy lányról, aki elesett a kádban, és egyszer anyukám is elcsúszott a zuhanytálcán, és csúnyán megütötte magát.

– Én soha nem fogok egzotikus helyekre utazni. Gyerekkorom óta azt gondolom, hogy tuti, hogy összeszednék valami gyógyíthatatlan nyavalyát. Ennek az az oka, hogy amikor ovis voltam, akkor volt egy 21 éves lány, akit nagyon szerettem, és aki sokat játszott velem. Idegenvezető volt. Afrikából jött vissza egy túravezetés után, és három nap alatt meghalt. Az orvos szülei tehetetlenül nézték végig, ahogy a hepatitisz elviszi. Na innen a félelmem.

– Félek az autópályától. Ez a félelmem egy hajszál híján megtörtént baleset miatt van. Egy hülye bevágott, az előttem lévő fékezett, és én már láttam magam előtt az ütközést. Elrántottam a kormányt, nyomtam egy satuféket, és a szalagkorláttól három centire sikerült megállnom. Azóta kerülöm az autópályákat.

– Telefonlemerülési-fóbiám van. Mindig teljesen feltöltött telefonnal indulok el otthonról, és ha több órát vagyok távol, viszek magammal töltőt. Egyszer valóban eltévedtem. Beregszászon éltem, és csak látogatóban voltam Budapesten. Egy fotózásra kellett eljutnom teljesen egyedül. Az egyik barátom telefonon irányított, hogy melyik járatra szálljak fel, meddig menjek. Csakhogy hazafelé, amikor erre szintén szükségem lett volna, a telefonom egyszer csak lemerült, kikapcsolt. Rossz járatra szálltam át, elhibáztam a megállót, nem tudtam, hol vagyok. Bepánikoltam. Sötét volt már, sok autó, gyalogos alig, és akit megkérdeztem, az sem tudott segíteni. Végül megtaláltam a trolimegállót. A fotózás miatt teljes sminkben, belőtt hajjal várakoztam a megállóban, a pirosnál megálló autókból folyton fütyörésztek, kikiabáltak nekem férfiak. Nagyon féltem.

Ugye, hogy így már nem is tűnnek olyan irracionálisnak ezek a félelmek?

De mikor jelent ez már problémát?

Ahogy Kispál Gergely mondja, vannak félelmek, amelyeknek viszonylag kicsi a „költségük”, tehát ha például tabletta helyett vitamincseppeket vagy rágótablettát veszünk, esetleg a kotyogós helyett instant kávét iszunk (azt leszámítva, hogy az instant kávé nem olyan finom), nem romlik lényegileg az életminőségünk. Mint ahogy az sem okoz túl nagy szenvedést, ha valaki például kerüli a csilis babot. Így ezeknek a félelmeknek talán nem is kell olyan nagy jelentőséget tulajdonítanunk. A gond akkor van, ha valakinek már az egészségi állapotát veszélyezteti, esetleg az emberi kapcsolatainak minőségét befolyásolja negatívan egy-egy félelem. 

„Ha valaki annyira retteg a tűszúrástól, hogy emiatt nem megy el orvoshoz, és tíz éve nem volt vérvételen sem emiatt, pedig szüksége volna rá, az már gond. Vagy ha egy házaspár egyik tagja fél a repüléstől, és emiatt nem tudnak együtt utazni, és ebből kifolyólag egy párkapcsolati konfliktus alakul ki, azzal is érdemes kezdeni valamit. Mint ahogy egy multicég vezetőjének is okozhat gondot, ha nem mer repülni, mert lehet, hogy ezzel a megélhetését veszélyezteti” – mondja a szakértő.

Az is kérdés, hogy mennyire intenzív a félelmünk. Hogy csak nem szívesen szedjük a vitamint, esetleg elrágjuk, vagy már attól is pánikroham tör ránk, hogy csak rágondolunk egy tabletta lenyelésére. Utóbbi esetben szintén szükség lehet szakember segítségére.

De nem mindegy a konkrét élethelyzet sem. Lehet, hogy valaki fél a pókoktól, de ha Budapesten él egy lakásban, valószínűleg ez nem jelent számára különösebb problémát. Ám ha egy vidéki tanyán él, és ott vannak pókok, és emiatt a házának egy részét használni sem meri, az már szintén kezelendő probléma.

Tehát mikor érdemes segítséget kérnünk?

„Ha valaki érzi, hogy a félelme annyira lehatárolja a mindennapokban, hogy az már diszkomfortot, szenvedést okoz neki, akkor nyilván érdemes ezzel foglalkozni” – tanácsolja a szakember. 

Félelmek és módszerek

A félelem megszüntetésére különböző módszerek léteznek. Ilyen például a szisztematikus deszenzitizáció. Ennek az a lényege, hogy kitesszük magunkat egy ingernek, és megtapasztaljuk, megtanuljuk, hogy valójában semmi különös nem történik. Ez a különböző fóbiáknál, például a pókfóbiánál jól alkalmazható.

A terapeuta először csak beszélget a pácienssel a pókokról, majd fotókat mutat neki, esetleg nézegetnek egy igazit, végül a kezébe is ad egyet. A tanulság az, hogy a pók „csak úgy elvan”, nem ront neki az embernek.

Vagy ha valaki a tömegközeledéstől fél, azzal a terapeutája utazhat a hétfő reggeli csúcsban.

Lehet racionalizálni is a félelmeket. A terapeuta megkérheti a kezelt személyt, hogy járjon utána, kutasson egy kicsit, hogy mennyi az esélye, hogy bekövetkezik az, amitől fél. Például, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy lezuhan a repülőgép. Vagy hogy felrobban a kávéfőző.

„Vagy megkérhetjük a pácienst, hogy vezessen naplót, például a kávéfőzésről, és hogy hányszor következik be a kávéfőző felrobbanása. Esetleg, ahogy már említettük, vissza lehet fejteni, hogy honnan kapta ez a személy azt az információt, hogy a kávéfőzőtől tartani kell. Lehet, hogy a nagymamája mondta neki?”

Általában az még nem elég, ha valakit meggyőznek arról, hogy irracionális a félelme. A terápiák célja a viselkedés megváltoztatása. Nem mindig a belátásból jön a viselkedés megváltozása, van, amikor először el kell sajátítani a megfelelő viselkedést, és utána jön a belátás (például tömegközlekedéssel utazom, és azt tapasztalom, hogy nem történik semmi baj, ezért belátom, hogy nincs mitől félnem).

„A lényeg a fokozatosság” – mondja Kispál Gergely. Vagyis a „gyógyulás” időbe telhet, nem elég, ha valaki egyszer elmegy a pszichológushoz. A viselkedés megváltozása általában hosszabb folyamat következménye. 

Van kiút

Elmúlik az egyik félelem, és megjelenik a másik. Megszüntetjük ezt az újabbat, és egy harmadik lép a helyébe. Bizony van ilyen eset is. Vannak ugyanis a specifikus fóbiák, amikor valaki egy adott dologtól fél, és van a generalizált szorongás, amikor valaki úgy általában az őt körülvevő világ miatt szorong. Vagyis a félelme mindig újabb és újabb tárgyat talál.

„El kell fogadnunk, hogy vannak olyan személyek, akik többet aggodalmaskodnak másoknál. De ez egy személyiségjegy, és a személyiség egy olyan dolog, amit nehéz megváltoztatni, és felnőttkorban már nem is nagyon változik. Aki aggodalmaskodó, az valószínűleg többet fog félni úgy általában a világ dolgaitól. De ez nem jelenti azt, hogy egy ilyen embernek tényleg mindig félnie, szorongania kellene, segíthet is magán különböző technikákkal. Érdemes figyelnie arra, hogy nyugodt körülmények között éljen, eleget aludjon, relaxáljon.

Aztán van olyan, hogy ez nem egy személyiségjegy, hanem egy mentális zavar, aminek generalizált szorongás a neve. Az érintettek szélsőséges mértékben rettegnek bizonyos dolgoktól. Ennek is vannak fokozatai és szélsőséges formái. Például valaki eljuthat odáig, hogy már az utcára is alig mer kimenni.”

Az ember képes berendezkedni egy ilyen szorongásokkal teli életre, csakhogy ez a fajta elkerülő magatartás már túl nagy „költséggel” jár. A jó hír az, hogy a generalizált szorongás kezelhető és akár teljesen megszüntethető, minden azon múlik, hogy a páciens mennyire motivált, mennyire akar kijönni ebből. Talán az is sokat segíthet egy ilyen helyzetben lévő emberen, ha tudja, hogy nincs egyedül a problémájával.

„Egyes kutatások szerint az emberiségnek majd kilenc százalékát érinthetik ilyen szorongásos tünetek, egy adott pillanatban pedig a teljes populációnak akár a két százaléka is érintett lehet. Tehát ez nagyon gyakori probléma. Viszont ezeket a szorongásos zavarokat magunk mögött tudjuk hagyni.”

Vagyis, ha félünk, ne féljünk segítséget kérni! 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Anton Vierietin; Canva

Iliás-Nagy Katalin