„Ne hagyj magamra!” – mondta sírva, mielőtt az ajtók összezártak előtte – Történet egy fiúról, akinek nem sikerült segíteni

–

Álltam a buszmegállóban, zenét hallgattam. Pont délelőtt írtam meg egy cikket arról, hogy mennyire ragaszkodom az egyedül ide-oda menéseim közben, hogy nyugodtan zenét hallgathassak. Nem szeretem, ha félbeszakítanak, olyan ritkán lehetek egyedül a gondolataimmal és a kedvenc zenéimmel, ilyenkor kapcsolok ki, lopott negyedórákra. 

Szóval épp Joan Baez dalaiba merültem el, amikor megláttam egy huszonöt év körüli fiút bőrdzsekiben, nagy bőrtáskával, kigombolt, fehér ingben, egy nagy tetoválással a mellkasán. Talán szemüveg volt rajta, talán napszemüveg, nem is tudom. Kifejezetten jó küllemű volt, sűrű, kócos fekete hajjal, napbarnított bőrrel. A padon görnyedt.
Ezt abban a pár másodpercben figyeltem meg, amikor megláttam, hogy integet.
Na, basszus, pont a legjobb résznél tart a szám, mit akarhat tőlem? Nem cécózott, azonnal azt kérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Hát ő aztán nem vacakol, gondoltam és előre imádtam a lekoptatós dumám.
Mondtam, hogy nagyon kedves, de épp sietek a lányomért az oviba. 

Itt kicsit kezdett már furcsa lenni a lehorgasztott feje, a tekintete, valami nem stimmelt.

Nem volt félnivalóm, mégis, azt éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a fiúval. De ez még csak az agyam hátsó részében derengett, továbbra is azt gondoltam, hogy ez csak valami álmodozó srác, akinek fura csajozós stílusa van. 

Azt mondta, kissé remegő hangon, hogy biztos csodálatos anya vagyok, a lányom milyen szerencsés. Kérdezte, hogy ovi után hova megyünk, mondtam nevetve, hogy a fiamért. Ezen a ponton váratlanul keservesen zokogni kezdett, arcát a tenyerébe temette. 

Épp ekkor kanyarodott be a busz, mondtam, ha ő is ezzel jön, akkor esetleg beszélgethetünk útközben. Ekkorra már világos volt, hogy nem azért sír, mert a gyerekeimért megyek épp, és nem vele kávézni.  

Az nem volt opció, hogy megvárom a következő buszt, időre mentem a lányomért, nem volt B terv erre a feladatra. Felszálltam, ő jött utánam, imbolyogva közlekedett, akkor megcsapott az alkohol szaga. Kérték a bérletét, mondta, hogy nincs, nem is lesz, úgyis minden mindegy, aztán lerogyott egy ülésre. Annyira össze volt zuhanva, hogy még a buszsofőr is inkább annyiban hagyta, nem izmozott a bérlet kérdésen. 

Megkérdeztem, mi a baj, de csak sírt. „Bajban vagy?”, kérdeztem, csak csóválta a fejét, azt mondta, nem tudja elmondani.

Biztattam, hogy csak nyugodtan pakolgassa a szavakat egymás után, nem baj, ha nincs értelme, hátha már az is segít. Rázta a fejét, legyintett sírva, hogy nem segíthet semmi. Mondott valamit arról, hogy Erdélyből jött, de ez itt egy gonosz ország, gonosz emberekkel, akik undorító dolgokat csinálnak, neki sehol nincs helye, nincs értelme semminek, ő nem kell senkinek. A Déli pályaudvarra kellene eljutnia. Aztán hozzátette, hogy „vagy csak simán fel kellene adni”.

Ekkor mondtam neki valami olyasmit, hogy feladni nem szabad, igenis szükség van rá, de ez a busz egyre távolodik a Délitől, gyorsan le kellene szállnia, és a másik irányba tartó járatra felszállni. Mire ő pánikszerűen kiabálni kezdett, hogy engedjék leszállni, mert közben összecsukódtak az ajtók. A sofőr újra kinyitotta őket, a fiatalember leszállt, de a telefonját az ülésen hagyta, azt gyorsan utánaadtam. Azt hitte, én is leszállok vele, de mondtam neki, hogy tényleg nem tudok, nem késhetek el az oviból. 

Kinyújtotta felém a kezét, és sírva kérlelt, hogy ne hagyjam magára. Erre az ajtók bezárultak, a busz pedig elhajtott. 

Nagyon gyorsan történt minden. A járat már robogott, én pedig úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. Így hát gyorsan hívtam a 112-t, és bejelentettem, hogy egy fiatalember nagyon rossz állapotban van a Városmajor környékén, elképzelhető, hogy bántani akarja magát, kértem, hogy menjenek ki és nézzék meg. Átkapcsoltak egy mentőshöz, aki ígérte, hogy megpróbálnak körülnézni, de nem fognak kajtatni egy részeg fiú után. Hangsúlyoztam, hogy tényleg aggasztó állapotban van, és hogy nem tudtam mellette maradni. Emellett kiírtam a történetet dióhéjban néhány helyi Facebook-csoportba, és az Instagramra is. A közösségi médiának óriási ereje van, sok hibája mellett ez a hálózat tényleg képes arra, hogy segítsen néha. Akkor és ott ennyi mozgásterem volt. 

Persze, utólag szétforgattam magam, elemeztem, mit tehettem volna másképp. Ostoroztam magam, hogy nyerhettünk volna perceket még a megállóban, ha nem azt hiszem, hogy fel akar szedni. Talán hagynom kellett volna, hogy utazzon velem tovább a busszal, nem kellett volna jeleznem, hogy a másik irányban van az úti célja… de hát, fűztem tovább a gondolatot, mégsem jöhetett velem ittasan az óvodába. A buszon ösztönösen meg akartam ölelni, de valamiért mégis tartottam tőle, féltem, hogy esetleg nem eresztene el, úgy kapaszkodott belém már a tekintetével is. De csak a kezét fogtam meg egy pillanatra. Vagy megadhattam volna a számomat, hogy hívjon, írjon nyugodtan, ha bajban van. De hát egy idegenről van szó, ez nem merült fel bennem akkor. 

Vajon hogy lehet a megfelelő döntéseket meghozni gyakorlatilag másodpercek alatt? 

Szétszálaztam az esetet, és arra jutottam, hogy ennél többet, ennyi idő alatt, ilyen körülmények között, valószínűleg nem lehetett tenni. Mégsem tudom kiverni a képet a fejemből, az utolsó képemet róla.

Ellentmondásos érzésekkel szálltam le a buszról. Megrázó volt ez az egész. Elöntött a reménytelenségnek, a szeretetlenségnek, a kétségbeesésnek ez a mindent elsöprő formája. Hogy milyen sérülékenyek, gyámoltalanok tudunk lenni, hogy mennyire szükségünk van a jó szóra, a figyelemre. Ez a látszólag teljesen átlagos, helyes srác, akinek semmit sem tudtam az életéről, pillanatok alatt zuhant össze előttem, és ez rettenetesen ijesztő volt. 

Ennél már csak az volt ijesztőbb, hogy miután engem szólított meg, úgy éreztem, „felelős vagyok a rókámért”. Továbbállni, nem odanézni is felelősség, de ha beleáll az ember, onnantól kezdve ő hozza a döntéseket, amelyekkel aztán el kell számolnia. Nekem pedig egy ponton el kellett engednem a fiút, és annyit tehettem, hogy segítséget kértem a szakemberektől, szóltam, akinek csak lehetett.

Azóta sem tudom, mi van vele…

Annyi önismeretem van, hogy tudom: képes vagyok nagyon naiv lenni, szóval talán az is lehet, hogy csak bánatosra itta magát, és néhány óra múlva már csak a feje fájt rettenetesen. És mégis, nekem sajnos nem úgy tűnt. Láttam a szemét, a gesztusait, hallottam a hangját, a szavait. Pont olyan volt, mint akinek tényleg minden mindegy. 

Huszonpár évesen. 

Az érzelmeknek ennyire letaglózó megnyilvánulásához nem vagyunk hozzászokva, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. 

Pedig 

húsbavágóan fontos lenne jobban odafigyelnünk egymásra. Ugyanis az emberek többsége nincs jól.

És növöget a fiatalabb generáció, akiknek egész konkrétan nincs jövőképe, és egyre inkább érinti őket a depresszió, a különböző mentális betegségek, az öngyilkosság. Ez a fiú egyik pillanatról a másikra vált a szemem láttára két lábon járó segélykiáltássá. Úgy kapaszkodott belém, mintha nálam lenne az utolsó csepp víz a sivatagban. Hányan lehetnek még?! Sokat olvasom a kommentek között, hallom a buszon beszélgető idősebbektől, hogy a mai fiatalok mennyire mások, mint ők voltak anno huszonévesen. Gyengék, lusták, nem tudják már, min nyavalyogjanak, csak nyomkodják a telefont és az identitásukon lamentálgatnak. Ahelyett, hogy felszívnák a taknyukat, abbahagynák a rinyálást, és megtanulnák, milyen az igazi kemény élet. 

Csakhogy a világ megváltozott. Itt már a nyelés, a sorba beállás nem segít. Sőt. Ez az a kor, amikor meg kell(ene) fognunk egymás kezét. 

Annyi tragédiát néztünk már végig, olvassuk a híreket, a fiúéhoz hasonló élő segélykiáltások között sétálunk el nap mint nap. Ha ezt megszokjuk, ha ebben is közönyösek vagyunk, mégis mi marad, amiért érdemes küzdenünk?

Ilyeneken gondolkodtam, miközben minden erőmmel azt próbáltam vizualizálni, megteremteni, vagy kérni az akárkitől, akármitől, hogy a fiúnak végül ne essen baja. 

Majdnem négy óra múlva csörgött a telefonom. Egy mentős hívott, azt mondta, épp ott van a helyszínen, nem látja a fiút, hol vagyok. Mondtam, hogy ahogy órákkal ezelőtt is jeleztem, nem tudtam vele maradni, ő leszállt, engem pedig vitt tovább a busz.

„Jaaaa, hogy lelépett, lesz, ami lesz. Értem” – érkezett a válasz. Puff neki.

Nem részletezném, hogyan varrta a nyakamba ez a (nyilvánvalóan agyonterhelt és alulfizetett) férfi a vonal másik végén a felelősséget. Nem idézem a szavait, hogy a fiú esetleges halála hogyan szárad majd az én lelkemen, hogy szerinte én pont leszarom, mi lesz a fiúval.

Lényeg, hogy mire kettőt pislogtam, a vádlottak padjára kerültem.

Ekkor, bevallom, elvesztettem az önuralmamat, olyan mérhetetlenül méltatlannak, igazságtalannak éreztem az egészet, hogy az én felelősségemet kéri számon egy vadidegen, közben ki tudja, mi van a sráccal. Remegő hangon közöltem a férfival, hogy minden tiszteletem az Országos Mentőszolgálaté, de ő szégyellje magát. Végül olyan rossz állapotba kerültem, hogy a férjem kénytelen volt átvenni a telefont, én pedig összecsuklottam. De nem az a lényeg, hogy én hogy éreztem magam. Csak visszhangzottak a fejemben a fiú szavai az országról, az itt élő emberekről. 

Én is itt élek. Segítséget kért tőlem, és én nem tudtam megadni. Segítséget kértem, hogy segíthessek, de… mi lett belőle.

Tehetetlen vagyok és végtelenül szomorú. Más eszközöm nem maradt már, mint megírni ezt a történetet. Azért, hogy az írott szó erejét segítségül hívva rendszerezzem zaklatott gondolataimat, hogy önvizsgálatot gyakoroljak, hogy elgondolkodjak és tanuljak az esetből én is, és talán egy kicsit mások is. És hogy leírhassam: utólag, a sikertelenség ellenére is újra megpróbálnám. Mert őszintén azt érzem, hogy ha meg sem kísérelünk segíteni egymáson, ha a másik irányba nézünk, miközben csendben, észrevétlenül beledöglik az életbe mellettünk valaki, akkor ez már tényleg a végjáték.

Nem tudhatjuk, mikor kerül ránk a sor. És bármelyikünk (gyereke) lehet ez a fiú, akinek már minden mindegy. Aki úgy érzi, „el szeretne, el szeretne menni”. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/OcusFocus