–

„Akarsz beszélni róla?”

Mit is fejez ki a kérdés? Kifejezi az érdeklődést, odafigyelést a másik emberre, a figyelmességet, kíváncsiságot, empátiát.

A beszélgetés az egyik legfontosabb kapcsolódási lehetőség két ember között. Ha jól tudnak beszélgetni, majdhogynem minden jó lehet közöttük, vagy ha mégsem, ha elakadás van, azt is könnyebben lehet orvosolni. A beszélgetés, a jófajta beszélgetés rengeteg problémát megold. Az ilyen jellegű beszélgetést szokás „lelkizésnek” hívni.

Hogyan NE lelkizzünk?

A lelkizés definíciója gyakran kicsit negatív színezetű, mintha a szükségesnél több, felesleges szócséplést jelentene. Vagy azt, hogy olyasmiben is mögöttes tartalmat keresünk, amiben nincs. (Például, hogy azért tették ki a behajtani tilos táblát ma reggel az utca elejére, mert ez egy jel arra a dilemmára, hogy kilépjen-e az illető az imbolygó párkapcsolatából, vagy sem.)

Egy anyuka azt mesélte a terápiás órán, hogy a kislánya (akit saját elmondása szerint amúgy „elkényeztetett”), aki „gyakran undok, hálátlan és követelőző”, az iskolában a tanító néninek azt mondta, hogy „ronda, öreg, kövér vagy, nem fogadok szót”.

A tanító néni nem sértődött meg, de elmondta mindezt a szülőknek is, hogy tudjanak róla, hátha a többi gyerek azért nem szeret a kislánnyal játszani, mert velük is ilyen. (A pszichológushoz való fordulás egyik fő oka ez volt.)

Az anyuka az önvizsgálat helyett inkább azon kezdett el hangosan gondolkozni, hogy a tanító néni biztosan megsértődött az igazságtól (!), hiszen valóban öreg és kövér (mondta az anya), és biztos ezt a be nem ismert sértődöttséget használja fel arra, hogy a gyereket hibáztassa azért, hogy a többiek kiközösítik, ami az anya számára átlátszó áldozathibáztatásnak tűnik. 

Szóval a lelkizés gyakran azért kap negatív árnyalatot, mert túl sokan használják a lelki elemezgetést arra, hogy takarózzanak vele, és vértként viseljék.

Vannak azok az emberek, akikkel látszólag mindig történik valami dráma, náluk könnyen fennállhat a lehetősége annak, hogy az egész csak elterelő hadművelet, amiről gyakran ők maguk sem tudnak.

Hogyan lelkizzünk JÓL?

A „lelkizés” jó, ha van olyan, akivel bármikor le lehet ülni beszélgetni, bármeddig, bármikor, bármiről. Beszélgetni, ítélkezés, cenzúra, minden kötöttség nélkül, biztonságban. Néha jólesik a saját gondolatokat, érzéseket, szorongásokat, félelmeket, vágyakat megosztani mással, meghallgatni, hogy ő vajon mit tud hozzáfűzni. Gyakran az is elég, ha valaki csupán szeretettel meghallgat! A jóleső, hasznos és építő lelkizésnek mindössze ennyi a kulcsa.

A lelkizés jelenthet egy kapcsolatban nagyon fontos kapcsolódást, de ugyanakkor az idő haladtával teherré is válhat. Gondoljunk arra, hogy míg egy kisgyerekkel szinte bármikor, bármiről lehet beszélgetni (már ha a szülőnek van ilyenre képessége, igénye), egy kamasznál ez már nem olyan egyszerű. Sok kamasz és önállósodni kész fiatal felnőtt inkább tolakodó tehernek érzi a szülő érdeklődését, lelkizésre, élménymegosztásra váró, immár egyoldalú igényét. De közben, ha valahogy mégis megtörténik a csoda – egy jó beszélgetés –, kevesen tudják jobban értékelni a jelentőségét egy kamasznál, hiszen nekik aztán végképp nagy szükségük van rá. 

Megoldom magam is? 

Azt mesélte egy negyvenes éveiben járó fiatal férfi, hogy ő soha, senkivel nem beszélgetett eddig magáról, soha, senkinek, semmit nem képes elmondani, és minden ilyesmit elítél, mert szerinte mindenkinek magának kell megoldania mindent. Izoláltan él, párkapcsolata, baráti kapcsolata nincs. Magányos, pánikrohamai vannak. Élettörténetéből kiderült, hogy az anyja meghalt, amikor egyéves volt, az apja pedig külföldön dolgozott, így a nagyszülők nevelték, akik mindig azt mondták, hogy mindent neki, magának kell megtanulnia, megcsinálnia. Ez a belénevelt parancs égett a lelkébe mint követendő vezérfonal.

A nagyszülők azóta meghaltak, az apja még mindig külföldön él. Egyedül maradt a paranccsal, hogy mindent oldjon meg egymaga. És most a terápia során megtapasztalhatta, milyen az, ha le tud adni a lelki terheiből, ha megosztja az érzéseit, ha találkozik más szempontokkal is a sajátjain túl. Szinte hallani lehetett a válláról, a szívéről lezuhanó kövek robaját. A férfi a súlyoktól megszabadulva szinte kirepült az ajtón. Pedig

nem történt más, mint hogy ő beszélt, én meghallgattam, és válaszoltam, ha kérdezett. Megnyugtattam, hogy nincs egyedül és nem is kell egyedül lennie. Ennyi az egész. 

A legtöbb, amit magunkért tehetünk

Vannak, akik – ha meglátnak – kényszert éreznek arra, hogy rögtön mélyre fúrjunk. Sokáig én is beleestem ebbe a hibába, családi eseményeken, színházi büfében, akárhol, ahol valaki ezzel az igénnyel közelített, nem hárítottam el – hiába tanították nekünk, hogy csak a rendelőben legyünk terapeuták. A „közértpszichológus” nem jó cégér. A lelkizésnek és a terápiának is megvan a maga helye, ideje és módja. 

A jó lelkizés sohasem kényszerű.

Vannak persze túlagyalt dolgok, amikor sok a duma – gyakran a döntésektől való félelem miatt. Vagy van, hogy a nem szűnő bűntudat miatt egyszerűbbnek tűnik végtelenítve beszélni, mert azt érezhetjük, hogy ha kiadjuk magunkból, meg is oldottuk a dolgot. Pedig olykor a tettek vagy a fölösleges szavak redukálása többet segítene.

Van még valami. Egy kliensem mindig kifejezte, hogy haragszik azért, mert „mindig ki akarok szedni belőle valamit”. Terelni akarom valamerre. Döbbenten hallgattam, hiszen én nem így éreztem. Aztán, amikor erről sokat beszélgettünk, megfogalmazott valami fontosat: engem tett meg bűnbaknak azok helyett, akik miatt benne intenzív harc dúlt, akik okai voltak az elhúzódó döntésképtelenségének, az ezerféle szorongásának, ám erről még csak nem is tudtak. (Ezt nevezi a szakmánk indulatáttételnek.)

Amikor erre fény derült (ami nehéz út volt), sok „lelkizéssel”, szét lehetett szálazni a gubancos gombolyagot, hogy kik is a valódi címzettek, kikkel kellene bátran, nem halogatva tovább – önmagában bízva –, rendeznie a sorait, hogy az évek hordalékaitól megtisztuljon az élete.

A gyerekeim is gyakran húzták elő a „Ne lelkizz” vagy a „Ne analizálj!” kártyát, általában azon a ponton, ahol érzékeny területre érkeztünk a vitánkban, a beszélgetésünkben. Ilyenkor gyakran épp valami nehéz szembesülés történik, és aki tartja a tükröt, könnyen bűnbakká válhat.

Érdekes, hogy legtöbbször olyankor hagyja el a szánkat egy ilyen mondat, amikor a legnagyobb szükségünk van egy kölcsönösen megértő, támogató, mély beszélgetésre. Jó emberrel, jókor, jól: pont ez a lelkizés titka, és a legtöbb, amit önmagunkért tehetünk. Ahogy egy kliensem mondta: életmentő!

Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kevin Dodge