–

Egyetlen metrót lekésni tényleg first world problemnek tűnik, ugyanakkor sok múlhat azon a két-három percen. Hogy ne a lehető legdidaktikusabb megfejtésekkel jöjjek: például egy busz vagy vonat indulása, amit, ha nem érünk el, hosszú órákat rostokolhatunk valahol. A minap lekéstem a metrót, pont az orrom előtt csukódtak az ajtók – épp annyi kellett volna az eléréséhez, hogy ne kelljen megállnom félúton a mozgólépcsőn azért, mert többen álltak a bal oldalon, így aki lefelé szeretett volna „gyorsforgalmizni” (ahogyan egyébként tanítják, és amire, ugye a közlekedési vállalat is sokáig kérte az utasokat), az megrekedt.

Ennek kapcsán azon gondolkodtam, mennyi ilyen apróság van, ami nem kerülne semmibe, csak a szándékba, de mások számára akár nagy jelentőséggel is bírhat.

Ilyenek jutottak eszembe, hogy

  • ha mindenki maga elé venné a hátizsákját a villamoson/buszon, és nem vágna vele hátba/gyomorszájon mindenkit;
  • ha a boltban mindenki egymásba tornyozná a bevásárlókosarakat, nem összevissza hagyná, és így megspórolna az adott dolgozónak egy felesleges munkafázist.

Ezen felbuzdulva szerettem volna a szerzői Facebook-oldalamon egy szívmelengető-közszolgálati kommentfolyamot indítani arról, mi mindennel tehetjük könnyebbé, jobbá, élhetőbbé a környezetünket mások számára anélkül, hogy ezért nekünk különösebben meg kellene szakadnunk.

Ki is posztoltam a fenti gondolatmenetet, amire el is kezdtek szállingózni a remek tippek. Mivel ez egy gyakorlatias és segítőkész cikknek indult, ezen a ponton felsorolom a legjobb tippeket, mert ezek tényleg nem kerülnek senkinek semmibe, mégis sokkal kellemesebb hely lehetne a világ, ha megtennénk őket.

  • Ha a megállókban, ahol nincs várakozásra kijelölt hely, úgy várakoznának az emberek, hogy a járókelők elférjenek tőlük;
  • ha átgondoltan rakodnánk az árut a kasszaszalagra, hogy fizetéskor ne húzzuk az időt;
  • ha kevés az idő pakolni, akkor ne a pénztárnál szatyrozzunk, hanem a kocsiba hányjuk az árut, és majd arrébb rakodjunk;
  • ha mindenki indexelne a körforgalomból kifelé (meg amúgy is);
  • ha nem mennének át az emberek a piroson (pláne nem gyerekkel, őket veszélyeztetve, vagy gyerekek előtt, rossz példát mutatva);
  • ha mindenki maga elé engedné a boltban a mögötte állót, ha neki sok a cucca, annak meg alig van;
  • ha mindenki köszönne, amikor belép valahová (igen, a biztonsági őröknek is);
  • ha a villamosra-buszra szállva nem állnánk meg az ajtóban, eltorlaszolva azt;
  • ha parkolásnál nem hagynának az emberek félautónyi üres helyeket, és így több kocsi férne el;
  • ha a kerékpárosok a kijelölt helyeken közlekednének, vagy ha a járdán tudnak csak menni, akkor vigyázzanak a gyalogosokra;
  • ha a boltban nem az utolsó utáni pillanatban keresnénk a pénzt vagy a kártyát a tárcánkban;
  • ha nem állna be senki a kereszteződésekbe, ha már látja, hogy nem fog átférni;
  • ha mindenki rendeltetésszerűen használná a szelektív kukákat;
  • ha senki sem szemetelne;
  • ha az autósok alkalmaznák a cipzárelvet;
  • ha senki sem állna le vészvillogóval random helyeken indokolatlanul;
  • ha mindenki lehúzná maga után a nyilvános vécét (és felhajtaná az ülőkét, ha nem használja);
  • ha mindenki kezet mosna;
  • ha a pénztárhoz éréskor nem telefonálna senki;
  • ha a megállóba érkező busz/metró/villamos felszállni vágyó utasai nem az ajtóban szobroznának, és így le tudna szállni gyorsan mindenki;
  • ha az utcán senki sem fújná mások arcába a füstöt;
  • ha kisgyerekek mellett senki sem cigizne;
  • ha az utolsó slukkot senki nem a buszon/villamoson fújná ki;
  • ha vezetés közben csak kihangosítóval telefonálnának az emberek;
  • ha a boltban nem foglalnák keresztbe az egész sort a kocsi mellett beszélgetéssel;
  • ha minden kutyás összeszedné maga után a kutyaszart;
  • ha az autópályán érvényesülne a jobbra tarts elve;
  • ha a liftben nem nyomogatnák összevissza a gombokat az emberek, ha nem is akarnak ott kiszállni.

Elég jó kis lista, nem?

Ha mindezeket betartaná mindenki, nagyon nyugis kis világban élnénk – legalábbis jelentős mennyiségű stresszel kevesebb venne körül bennünket.

Csakhogy a fentiek mellett valami egészen más is elkezdett záporozni a kommentekben: a magyarázat arra, hogy a világ vajon miért nem így működik valójában.

A szó szoros értelmében a fotelből figyelhettem, amint kibontakozik előttem a problémafelvetés, a megoldás hiányának ténye – és ennek legfőbb indoka is.

És a belgák hova álljanak?

Először is: be kellett látnom, hogy a mozgólépcsős felvetés valóban nem minden esetben olyan egyszerű. Többen jelentkeztek ugyanis, hogy betegségük miatt mankóval járnak (vagy anélkül, de a jobb oldaluk gyengébb), és emiatt nem tudnak biztonsággal jobbra húzódni a lépcsőn. Ez természetesen érthető és tiszteletben tartandó, gyorsan le is szögeztem, hogy elfogadhatatlannak tartom, ha lökdösik őket vagy beszólnak nekik (mint kiderült, ez sajnos egyáltalán nem ritka, úgyhogy szeretném nyomatékosítani: erre nincs mentség).

Csakhamar azonban másféle indokok is érkeztek:

  • akadt, aki praktikusabbnak/biztonságosabbnak tartja, ha a gyereke mellette és nem előtte utazik (ez szintén respektálható érv);
  • mások szerint brit tudósok bebizonyították, hogy nem okos dolog a jobboldalas szabály, hanem egymás mellé kellene tömötten állnunk (a magam részéről vírushelyzeten kívül sem állok szorosan vadidegen emberek mellé, és nem is érzem komfortosnak vagy biztonságosnak, hogy a teljes lépcső tömve van, szóval a brit tudósok szerintem inkább metrózzanak még egy ideig, hogy az elméletgyártás helyett a gyakorlatot is átlássák);
  • megint mások szerint mindenki keljen fel korábban, és akkor senkinek sem kell sietnie (kösz, nyilvánvalóan semmi más oka nem lehet annak, hogy siet!), meg vidéken amúgy is ritkán járnak a buszok;
  • és akadtak olyanok is, akik szerint aki siet, az kapja be, vegyünk példát róla, ő sem siet, mennyivel jobb ember a sietőknél!

Gondolom, egyértelmű, hogy a racionális felvetéstől négy lépésben jutottunk el addig, hogy aki másképp vélekedik valamiről, az kapja be. Ezen a ponton akadt olyan is, aki majmos meg bohócos emojikat kommentelt, jelezvén, rendszertanilag hová sorolja azokat, akik (továbbra is a hivatalos ajánlásnak megfelelően) bal oldalon mennének lefelé a mozgólépcsőn.

Mi az isten bajunk van?

Fogalmam sincs, miért épp a mozgólépcsős téma csípődött be ennyire a kommenszekcióban, mindenesetre döbbenetes volt látni, hogy minden békítő szándékom ellenére szemernyit sem közeledtek az álláspontok. Egy idő után tulajdonképpen képtelenség volt komolyan venni az adok-kapokot, mert az nagyjából így nézett ki:

– Csináljunk jó dolgokat, hogy másoknak jobb legyen!
– De én nem akarok, mert szerintem mások hülyék!
– Szerintem meg ti vagytok a hülyék, úgyhogy én se akarok!
– A brit tudósok szerint meg ti mindannyian hülyék vagytok, csak én nem!

(Elnézést tudom, hogy sarkítottam, de sajnos nem annyira!)

Szóval mire észbe kaptam, megérkezett a válasz arra a fel sem tett kérdésemre, hogy miért akadályozzuk egymás kényelmét, nyugalmát stb., ha amúgy nem kerülne semmibe, hogy ne tegyük. Tágabban értelmezve megkaptam az internet (és a társadalom) működésének látleletét. 

Megoldást azt viszont nem.

A kommentszekció megrekedt ezen a ponton. Nyilván én magam sem tudtam átvágni a gordiuszi csomót, így aztán a vita lassan elhalt. Azaz: marad minden a régiben. Épp, mint a való világban. 

Illúzióim persze nem voltak a tekintetben, hogy egyetlen Facebook-posztommal lavinát indítsak el, és egyetlen nap alatt megreformáljuk a követőimmel a világegyetemet, de az azért megdöbbentett, hogy ennyire apró, hétköznapi dolgokban vajon hogy lehetünk egymással ennyire ellenségesek.

Aki tudja, írja meg kommentben.

Ha a világbékét nem sikerül is nyélbe ütnünk vele, legalább néhány percet spórolhatunk a reggeli dugóból.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PhotoAlto/James Hardy