–

Nem mindenki engedheti meg magának (sőt, a többség egyáltalán nem), hogy magánedzőt fogadjon. Szakszerű és aktív támogatás nélkül viszont nagyon könnyű motivációt veszíteni – vagy már eleve meg sem találni.

Persze megesik, hogy találunk magunknak partnert, akivel együtt járhatunk futni, edzeni, jógázni, de azért ez ritkán elég arra, hogy a kitartás tényleg hosszú távú legyen. Nekem is számtalan ilyen élményem volt. Kerestem magam mellé valakit, akivel tartjuk egymásban a lelket, majd el is kezdtünk mozogni viszonylag rendszeresen, de aztán néhány hét múlva azt vettük észre, hogy közbe-közbejön valami, hol itt, hol ott maradt ki egy, aztán több. Szóval nem sikerült megőriznünk a lelkesedésünket.

Leszel az edzős barátom?

Volt egy pár éves időszakom, amikor viszonylag rendszeresen jártam bikram jógázni. Erről azt kell tudni, hogy egy 37 fokosra felfűtött teremben kell végigcsinálni az ászanákat, másfél órán keresztül. Nagyjából tíz perc után már ömlik a víz mindenkiről, lehet hallani, ahogy az izzadságcseppek koppannak a jógamatracokon. Emberfeletti küzdelem tud ez lenni, én legalább tízszer átkoztam el magam minden óra közben, hogy már megint mi a frászt keresek itt, nem vagyok normális. De mindig folytattam, végigcsináltam. Egy dolog lebegett a szemem előtt: a hideg zuhany, ami utána rám vár. Azon a ponton, ott a hűvös víz alatt viszont mindig beütött a katarzis: megcsináltam! A testem tetőtől talpig élénk vörös színben pompázott, egyszerre éreztem magam végtelenül kimerültnek és szuper energikusnak – csak úgy lubickoltam az adrenalinban minden óra után.

Na hát ehhez az élményhez kerestem magamnak motiváló társakat, de sajnos senki se tartott ki velem, sőt van, aki máig emlegeti, hogy elvittem megkínozni és egyszerre kívánta mindkettőnk halálát a gyakorlatok alatt. Egyedül viszont elment a kedvem a folytatástól…

Néha megpróbálkoztam az edzőteremmel, de aki ismer, az tudja, hogy nálam kevesen lógnak ki jobban egy ilyen környezetből, úgyhogy ez sem lett rendszeres része az életemnek. De volt, hogy jártam balettórákra is, és bár magát a balettot imádtam, ráadásul ide egy barátnőm is elkísért, sajnos végül ezt is meguntam, és egy idő után túlságosan könnyen képes voltam lebeszélni magam róla.

Forradalmasított otthoni edzés anyáknak

Aztán anya lettem. És azt vettem észre a többi anyuka között, hogy ezzel a meg-megszűnő, vagy eleve hiányzó motivációs szinttel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ez bizony egy jelenség.

Hiába küzdöttem a pluszkilókkal, a szétnyílt hasizommal, hullafáradt voltam. És, tapasztalataim szerint, nagyon sokan vannak ezzel így.

Az elsősorban a családjukra és csak másod-, azaz sokadsorban saját magukra fókuszáló nők tömegei hajtják esténként úgy álomra a fejüket, hogy ma sem sportoltak, ma sem tettek magukért, a fizikumukért még tíz percet sem. Így a megváltozott testük miatt eleve érzett keserűség mellé még szégyen és lelkiismeret-furdalás is társul.

Ezt a jelenséget észlelte Kádár-Papp Nóri aki gyakorló édesanyaként maga is megküzdött a teste változásaival és a logisztikai nehézségekkel. Pontosan tudta, mennyire nem egyszerű beiktatni, hogy mindig elmenjen az ember lánya otthonról a testmozgásért. Létrehozta a Gyerünk, anyukám! nevű oldalt, amivel alapjaiban változtatta meg az anyák testmozgáshoz való viszonyát. Az oldalon számtalan testmozgás és edzésforma közül választhatunk, attól függően, mennyire vagyunk edzettek és hogy mit szeretnénk elérni. Lehet konkrétan fenékformálásra, vagy hasizomra menni, vagy akár jógázni, pilatesezni, és vannak kifejezetten nagyobb és közepes túlsúlyra specializálódott edzésformák is. Kismamatorna, baba-mama torna és szülés utáni regeneráló program is van. A hasonló mozgásformát választó anyukák pedig közös Facebook-csoportban tarthatják egymásban a lelket. 

A tagok nemcsak edzés utáni szelfiket és timelapse-videókat osztanak meg egymással,

hanem azt is, ha csökken a motivációjuk, vagy ha egy edzés túl nehéz volt nekik. A programban részt vevő edzők pedig ilyenkor igyekszenek segíteni tanácsokkal, bátorítással.

Kit ne ösztönözne egy ilyen közösség? Csak annyit mondok, én az egyik nyolchetes program után konkrétan tíz kilót fogytam, pazar fizikai állapotba kerültem, és lelkileg is hatalmas erőt adott. 

Közösség, kedv, Covid

Persze kevésbé profi és szervezett formában is lehet ilyen közösséget találni, ha nem igénylünk ennyire komoly háttérországot, vagy ha nincs pénzünk a fizetős programokra. A Facebook-csoportok bugyraiban ilyenekre is bukkanhatunk ám. Van például egy anyacsoport, amelyben posztok egész sora született arról, ki hogyan szeretne újra formába kerülni, úgyhogy létre is hoztak egy másikat, kifejezetten motivációs célra. Csak úgy záporoznak a futás utáni kilométer-számláló képernyőfotók, ki mennyit ment, az előtte-utána képek, a sírós posztok arról, hogy minden erőfeszítés ellenére lassan látszik csak az eredmény… Mert azt is jólesik megosztani, ami nem megy, vagy amikor megdöccenünk. 

De nem csak anyákra jellemző ám a döcögés, ha sportról van szó! És a Covid óta ez hatványozottan így van.

A karanténidőszakok alatt megsokszorozódott azoknak a száma, akiknek igenis szükségük volt a rendszeres mozgásra, és ösztönzés hiányában nagyon könnyű csalni, lógni, főleg otthon.

Szuper volt a sok, bárki számára elérhető ingyenes jóga- meg aerobikvideó, a láthatóan egyre több, főleg online közösségre építő mozgalom és kezdeményezés. De aztán teltek-múltak a hónapok, és egyre inkább azt éreztük, hogy ez mégiscsak kevés. A sokadik hullám közepette mintha mindenki sokat veszített volna a kezdeti lelkesedéséből, amit maximálisan megértek.

Elegünk lett abból, hogy mindent a képernyőkön keresztül élünk meg, újra látni akartuk egymást, közös terekben közös dolgokat csinálni, például mozogni, sportolni – együtt. 

Szentesi Éva: Nehéz bútorok és különböző intenzitású szeretkezések nyoma a kanapén

WMN Life – 2021. szeptember 7. – SzÉ

 

Igen ám, de mit? 

„Szabadulásunkat” sokan újrakezdésként, egyfajta tabula rasaként éltük meg. Egy lehetőségként, amit megragadva újraszervezhetjük az életünket, hatékonyabbá, célirányosabbá téve a napjainkat. 

Annak, aki már eddig is pontosan tudta, milyen mozgásformára van szüksége, mit szeret és képes csinálni, könnyebb dolga van. De – és ez megintcsak az én tapasztalatom – a legtöbben annyit tudnak, hogy mozogni kellene, de azt nem, hogy mit. 

Számukra hasznosak lehetnek az olyan rendezvények, mint például a Nagy Sportágválasztó. Ezeken az eseményeken nemcsak a gyerekek, hanem bárki belekóstolhat mindenféle mozgásformába, köztük kevésbé ismertekbe is, mindezt egy helyen és időben. Ráadásul (él)sportolókkal is lehet találkozni, ami, lássuk be, inspirációnak kifejezetten hasznos lehet. Igazi örömesemény ez, amit a sport és a mozgás szeretete hívott életre és az a szándék, hogy minél többen találják meg a számukra legmegfelelőbb edzésformát.

Nem is kifejezetten a kilók vagy az izmok állnak a középpontban, hanem a rendszeres sport adta sokszor drámaian pozitív hatás az egész életminőségünkre.

És ha megvan a nyerő mozgásforma, akkor indulhat a buli. Egyedül vagy közösségben, on- vagy offline, igazából mindegy, ahogy jólesik.

Ez nem lehet a lustaság korszaka!

…írom ezt saját magamnak is.

Mert most épp csak jár a szám, hónapok óta alig mozogtam a makacs nyak- és hátfájdalmam miatt, holott mindvégig tisztában voltam vele, hogy a jól megválasztott mozgás csodákat tehetne velem. De nem volt, aki seggbe rúgjon, és magával rángasson az egészségesebb életmód felé. Bevallom: a lustaságomat a fájdalom és a sok elfoglaltság mögé rejtettem, dugig van kifogásokkal a padlás. De ez legfeljebb magyarázat, nem mentség. Most viszont kiírtam magamból, és ez talán segít nekem is átlépni a saját árnyékomon. Mert minden egyes nap elvesztegetett lehetőség, amit halogatással töltünk. 

Ha belegondolunk, milyen időszakon vagyunk túl és mi vár még ránk a következő években, úgy érzem, elég nagy luxus gyengének, erőtlennek, motiválatlannak lenni.

Egy világjárvány és a ki tudja, milyen következményekkel járó klímaváltozás idején tényleg megengedhetjük magunknak, hogy az egészségünket puszta tunyaságból hátrasoroljuk? 

Szerintem nem. Inkább össze kell szednünk magunkat, mert bár még mindig viták vannak arról, hogy a tyúk, azaz az ép test, vagy a tojás, azaz az ép lélek volt-e előbb, de az fix, hogy egyik sincs a másik nélkül. Jól működő immunrendszer pedig mozgás nélkül. 

Szóval, akkor most álljunk föl a kanapéról. Mondjuk, én kezdem.

Szabó Anna Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hinterhaus Productions