Furcsa, bonyolult és alig beszélik – Miért jó mégis szanszkritul tanulni?

–

Hivatalosból sokadrangú nyelv lett

Nagyjából az első ezredforduló idejéig a szanszkrit volt a hivatalos nyelv Indiában. Az ekkoriban érkező muszlim hódítók azonban minden lehetséges módon igyekeztek gyengíteni az őslakosok identitását, és ennek érdekében a legkevésbé sem válogattak az eszközeikben. Lerombolták a templomaikat, mázsaszámra rabolták el arany és ezüst istenszobraikat – melyeket nemritkán henteseknek adtak tovább, akik ellensúlyként használták őket –, és általában is betiltották a hindu vallásgyakorlatot. Nem túl meglepő módon a nyelvüket is igyekeztek mindinkább háttérbe szorítani.

A misszionáriusok is tanulták

A fenti, már eleve zavaros viszonyok közé érkezett 1498-ban India nyugati partjára, a mai Bombay környékére a portugál felfedező, Vasco da Gama a legénységével. Számos honfitársuk követte őket, majd megjelentek a holland, francia, brit gyarmatosítók is – és persze a jezsuita szerzetesek. Utóbbiak gyorsan belátták, hogy ha szót akarnak érteni a helyiekkel, legfőképpen a bráhmanákkal, meg kell tanulniuk szanszkritul. Ezen a nyelven íródtak ugyanis a Védák, amelyeket a hindu vallási hagyomány isteni kinyilatkoztatásként, ennélfogva pedig abszolút tekintélyként fogadott el. A bráhmanák pedig a Védák fő ismerői és tanítói voltak.

Csodálatos nyelv

Ám az Indiában politikai vagy gazdasági funkciót betöltő külföldiek közül ugyancsak sokakban felébredt az érdeklődés a szanszkrit nyelv iránt, ami rajtuk keresztül Európába is eljutott. Sir William Jones brit orientalista, aki bíróként szolgálta a brit koronát Indiában, így vélekedett róla:

„A szanszkrit nyelv, bármennyire is ősrégi, csodálatos szerkezettel rendelkezik; tökéletesebb, mint a görög, gazdagabb, mint a latin, és választékosabb, kifinomultabb, mint bármelyikük.”

Indomániából indofóbia

India szellemi-lelki hagyatéka is sorra nyűgözte le az európai művészeket, gondolkodókat – többek között Voltaire, Schopenhauer, Hegel is a rajongójává vált. Ez a tendencia különösen felerősödött a romantika idején, amelyre szintén a múlt felé fordulás jellemző. Végül mégis győzött a felsőbbrendűségi tudat, amihez az is hozzájárult, hogy Indiában megforduló európaiak a maguk interpretációs keretei között próbálták értelmezni a hindu társadalmat, kultúrát, hitvilágot – levonva a konzekvenciát, hogy a hindu nép gyermeteg, babonás, és valójában nem is képes érdemi fejlődésre. Az indománia fokozatosan átfordult indofóbiába.

Jó a testnek, a szellemnek és a léleknek

A szanszkritot viszont máig oktatják világszerte, még ha nem is túl sok helyen. Az azt övező misztikum a legkevésbé sem kopott meg – egyes tanulmányozói úgy tartják, hogy egy másik dimenzióba repíti az embert. Bizonyára az sem véletlen, hogy a védikus kozmológia szerint ezen a nyelven beszélnek a félistenek bolygóin.

Ugyanakkor a szanszkritnak – bár a mindennapokban nemigen hasznosítható, hiszen már Indiában is alig-alig beszélik – gyakorlati haszna is lehet. Mivel folyamatos gondolkodásra késztet, meglepően jól karbantartja az agyat, például növeli a koncentrációs képességet, javítja a memóriát, elvileg legalábbis.

Van egy másik, igaz, jóval nehezebben megfogható előnye is: állítólag az egyes hangok kiejtésével különféle energiapontokat stimulálhatunk, ami által fizikálisan is erősebbé és ellenállóbbá válhatunk. Akadnak, akik egyfajta stresszoldó hatást is tulajdonítanak a nyelvnek.

Hogy mi igaz mindebből? Az alábbiakban volt csoporttársam, Sarudi Ágnes és a saját tapasztalataimat osztom meg. Annyit máris elárulhatok, hogy a szanszkrit még az állatokra is valamiféle befolyással lehet.

Nyolc plusz egy nyelvet tanult

„Nem vagyok rá büszke, de egyetlen nyelven sem beszélek igazán jól, bár ilyenkor mindig hozzáteszem, hogy talán a magyart sikerült elég rendesen elsajátítanom, legalábbis szeretném azt hinni” – mondja Ági.

Az általános iskolában az orosszal ismerkedett meg, a gimnáziumban a francia jött, az egyetemen pedig az angolba is belefogott. Nyelvészként tanulnia kellett latinul, valamennyit finnül, járt cseh- és szlovákórákra is (hogy ne kelljen plusz nyelvészeti órákat felvennie). Már az egyetemen szeretett volna svédül tanulni a Bergman-filmek miatt (Bergman Personája volt a szakdolgozata témája), ez akkor nem jött össze, viszont a skandinávőrülete nem hagyott alább, és pár évvel ezelőtt beiratkozott egy dán kurzusra (svéd akkor épp nem indult), igaz, a tananyagból saját elmondása szerint nem sokra emlékszik.

Pokoli nehéz volt

„És akkor jött a Bhakti (Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola), ahol nagyon izgalmasnak ígérkezett, hogy a mindenféle elméleti tárgyak mellett szanszkrit is lesz, bár azt is bevallom, gőzöm nem volt erről a nyelvről. Hát, elég keserves volt a vele való munka, kezdve azzal, hogy az írásjeleket pokoli nehezen tanultam meg, pedig voltak mindenféle segédeszközök. A beszédről nem is szólva. Amikor a Gítából (Bhagavad-gíta – az egyik legismertebb szentírás) kellett verseket tanulnunk, egyszerűen vért izzadtam, mert a szanszkrit nem hasonlított egyetlen tanult nyelvre sem, nem tudtam hova kötni a szavakat, nem volt semmilyen memotechnikai módszerem. (Aztán persze a Gíta-vizsgán minden össze is keveredett, bár meglepő módon ötöst kaptam.)” 

 

„Hát hiszen ez is egy nyelv”

„Viszont, amikor az év végi szanszkritvizsgára készültem, illetve előtte órákon, amikor már a nyelvtani, mondattani szabályokat vettük, lassan felderengett előttem, hogy hát hiszen ez is egy nyelv, amelynek megvan a maga belső logikája, és ha ezt felismerem, és a szabályait is elsajátítom, akkor valahogy biztosan megnyílik előttem. Ekkor már kifejezetten élveztem a készülést, és vártam is a feladatokat, és nem akarok dicsekedni, de ez is ötös lett, mert valami kis fény nyúlt az agyamban az említett belső logikával kapcsolatban. Amit pedig kifejezetten hasznosnak tartok, bár akkor rettenetesen izgultam miatta, az az ászanák (jógatesttartások) nevének jelentése, amelyek elég rendesen megragadtak bennem. Azon gondolkoftam, ha bent maradok a főiskolán, akkor biztosan tanulom tovább a nyelvet, hogy eljussak a szövegek olvasásáig és értelmezéséig, hogy ne csak egy holt tudás legyen az egész. De ehhez tényleg nagyon sok időre és kevesebb stresszre lett volna szükség.”

Két félévből öt lett

Engem mindig is vonzott a szanszkrit nyelv, de sosem hittem volna, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhetek vele.

Hogy mégis így történt, az egy reménybeli pályamódosításnak köszönhető. Újságírónak lenni nem kifejezetten életbiztosítás, és mivel szerettem volna, ha van egy „rendes” szakma is a kezemben, felvételiztem a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola jógamester szakára, ahol két féléven át tanultam szanszkritul – ez ugyanis a jóga szaknyelve, ahogy az orvostudományé a latin. Aztán gerincproblémák miatt a jógázást be kellett fejeznem (és még örültem, hogy a többi szeretett mozgásformám megmaradt, főleg az úszás – hiányzik is most nagyon). A tanulmányaimat azonban nem akartam feladni, nem szokás az ilyesmi mifelénk. Mivel a főiskolán a jógamester szakon kívül csak teológia szak van, arra váltottam – ami további három félév szanszkritot jelent. Jelenleg a másodiknál tartok.

Ligatúrák, saṁdhik, véghangtörvények

Sokáig meglehetősen ambivalens volt a viszonyom ezzel a nyelvvel. Először is meg kellett tanulni a harmincöt mássalhangzót és a tizenhárom magánhangzót. Úgy tűnt, minden betűn száz hurok van – iszonyatosan sokat rajzolgattam, mire ment valahogy. Már-már megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy ezzel messze nincs vége a történetnek: nem elég ugyanis egymás mellé pakolni a betűket, vannak ligatúrák, azaz betűösszevonások is, legalábbis a mássalhangzóknál. A magánhangzókat pedig csak szó elején írjuk ki, szó közepén vagy végén különféle vonalacskákkal, farkincákkal, cikornyákkal jelöljük őket. (Nem valami szakszerű megfogalmazás, de talán így tudom leginkább érzékeltetni a nyelv kihívásait.)

Ami pedig a grammatikát illeti… Személyes kedvenceim az úgynevezett saṁdhik, azaz hangváltozások ilyen-olyan szabályok alapján – nem is tudom, mennyi van belőlük. Ragozásban nemcsak egyes- és többes-, hanem kettesszám is létezik. A II. declinatio szerint, amivel mostanában gyötörjük egymást, egy-egy főnév vagy melléknév ragozása öt-hat lépésből is állhat. Nem mindegy például, hogy az adott szó milyen betűre végződik, a toldalék milyen betűvel kezdődik, plusz a saṁdhik mellett – amikből állandóan bejön valami újabb – ilyen-olyan véghangtörvények is lejátszódhatnak, persze akadnak kivételek is. Ja, és az említett három számon kívül van három nem és nyolc eset, erős és gyenge alak, utóbbiból néha kettő is a változatosság kedvéért.

Tényleg használ – de nem azonnal

Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a kis és nagy zárthelyikre való felkészülés általában aránytalanul sok energiámba került. Ugyanakkor gyakorta azon kaptam magam, hogy már-már várom a szanszkritozást, ha pedig elkezdtem, nehezemre esett abbahagyni. Valahogy kevésbé érzékeltem az időt.

Arról persze hallottam órákon, hogy aki szanszkritul tanul, minden más is könnyebben megragad a fejében, de ennek semmi jelét nem tapasztaltam, egészen az utóbbi hónapokig. A téli vizsgaidőszakon meglepően könnyen sikerült túlesni, legalábbis magamhoz képest – jobban ráállt az agyam a tananyagra.

A munkában is hatékonyabb lettem.

Nemrégiben beesett egy brutálisan nagy korrektúra, igen szoros határidővel, amit eleve csak feltételesen mertem vállalni. Tény, hogy másfél hétig sem éjjelem, sem nappalom nem volt, de mégiscsak sikerült elkészülni az eredetileg megjelölt dátumra. Azt hiszem, én magam csodálkoztam a legjobban.

De hogy a cicák mit éreznek…

Úgy tűnik, az embernek valóban hasznára válhat a szanszkrittanulás, legalábbis hosszabb távon. Arra azonban nem számítottam, hogy közvetve az állatoknak is jó lehet, ha a gazdi ilyen különös „hobbira” adja a fejét. A cicáim mindig körém sereglenek, ha a szanszkrittal foglalkozom, ami önmagában még nem lenne furcsa, hiszen amúgy is ragaszkodók.

Az azonban mégis elgondolkodtató, hogy órákig képesek bámulni, ahogy írok, mert, mondjuk, a ragozást gyakorlom. Mint akiket megigéztek, tényleg. Ha pedig kötelező verset tanulok, kettő-három mindig ott van a nyakamban és az ölemben – azért csak ennyi, mert több nem fér el.

Persze nagyon várom, hogy a maradék, nagyjából másfél féléven is túllegyek valahogy. És bár a nyelvtanulást illetően alapvetően más terveim vannak – a svéd például nagyon vonz –, a szanszkritot is folytatni szeretném, még ha nem is ilyen intenzitással. Már csak a cicák kedvéért is.

„Boldogságot és békét mindenkinek”

Végezetül pedig álljon itt – kicsit útravalóként is ebben a mindannyiunkat próbára tevő, de remélhetőleg már a végéhez közeledő időszakban – egy vers a Taittaríja Upanisad (तैत्तिरीय उपनिषद्) című védikus szentírásból, szanszkritul, illetve Bakos Attila fordításában magyarul is.

ॐ सर्वे भवन्तु सुखिनः

सर्वे सन्तु निरामयाः ।

सर्वे भद्राणि पश्यन्तु

मा कश्चिद्दुःखभाग्भवेत् ।

ॐ शान्तिः शान्तिः शान्तिः ॥

„Boldogságot és békét mindenkinek, tökéletes egészséget mindenkinek, fejlődést és gyarapodást mindenkinek, mentesüljön mindenki a szenvedések alól.”

Mezei M. Katalin

Kiemelt kép: Getty Images/100