–

Szeretném, ha már vége lenne

Soha nem éreztem még ilyen rosszul magam, mint ebben az évben, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül. A vírus eddig nem látott indulatokat hozott elő belőlünk minden szinten. Folyton azon töröm a fejem, vajon miért pont most kaptuk ezt az „utolsó figyelmeztetést”, és mit tehetnénk, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat.

A közösség tett minket emberré, az ősközösségben tanultuk meg, hogy ha nem figyelünk a másik igényeire, akkor nincs jövőnk, hiszen egyénileg képtelenek vagyunk boldogulni. Ez a túlélésünk záloga. Most a vírus eltávolított minket egymástól, minden közösségi megmozdulás az online térbe került, ha pedig a valóságban is együtt vagyunk, nem láthatjuk a többiek arcát.

Az online tér arctalansága eddig is mind durvábbá tette a kommunikációt, most pedig a maszk alatt mindenki álarcban lehet, valódi szándékai kifürkészhetetlenek. Elveszett a bizalom, helyette folyik az acsarkodás és a gonoszkodás.

Nagyon sok ismerősöm panaszkodott mostanában arról, hogy milyen elképesztő és teljesen értelmetlen atrocitások érték őket.

Az egyik eset, ami hihetetlenül felkavart: leszorították az útról az öregecske, ezért nehezen gyorsuló autóban ülő nagyon közeli ismerősömet úgy, hogy három kicsi gyerek ült mögötte. Életveszélyes helyzetbe hoztak egy egész családot azért, mert, mondjuk, húsz másodperccel később tudtak csak felgyorsulni.

Ha az ismerősöm kevésbé rutinos vezető, simán az árokba fordulhattak volna, így is épphogy csak sikerült megúszniuk a balesetet. Talán mondanom sem kell, mennyire megviselte mindannyiukat ez az elképesztő eset.

Egy másik ismerősöm arról számolt be, hogy séta és zenehallgatás közben észrevett egy futó nőt, ezért a fal mellé húzódott, hogy még véletlenül se kelljen lassítania vagy ritmust váltania a másiknak, aki szintén nő volt. Amikor a futó az ismerősöm mellé ért, váratlanul megtorpant, és teljes erőből mellbe vágta a könyökével, majd, mint aki jól végezte dolgát, hátra sem nézve futott tovább…

Ez két friss és igaz történet. Nehezen tudom magam túltenni rajtuk, nehezen rázódom bele az év végi csodavárós hangulatba, minduntalan visszarántanak a földre, és lassan kezdem elveszíteni a reményt, hogy ez az elátkozott év nem ismétlődik meg jövőre is. Pedig a 21-es a szerencseszámom… 

Egy éven belül három vakcina: „Ez tudományos szemmel akkora dolog, mint a holdra szállás!”

WMN Life – 2020. december 15.

 

A jövő?

Három kamasz anyjaként sokszor elkeseredem, ha a gyerekeim jövőjére gondolok. Nagyon nem szeretném, ha a tudományos-fantasztikus könyvekből ismert fordulatok világát a valóságban is meg kellene tapasztalniuk. Pedig egyelőre elég sok jel mutat erre.

Technikai fejlődés ide vagy oda, nincs esély arra, hogy mesterséges eszközökkel teremtsünk magunknak másik élőhelyet. Ez az egy bolygónk van, ami egyelőre még élhető. Egyelőre. Még.

A realista szemléletű barátaim folyton a szememre vetik, mennyire idealista vagyok. Mindig mindenkiről jót feltételezek, és csak akkor kezdek gyanakodni, hogy ez talán mégsem így van, amikor századszorra is átvágott valaki. De még akkor sem az ő gonoszságát látom, hanem saját magamat kezdem el vizsgálgatni, hogy vajon mit rontottam el… Mostanában viszont azt vettem észre, hogy gyanakvással figyelem a körülöttem lévő történéseket. Azt nem állítom, hogy paranoiás lennék, de hamarabb befészkeli a szívembe magát a gyanú. Nem jó érzés, na!

Nincs másik életünk

Ez az egy van. És olyan lesz, amilyenné formáljuk. Ha figyelünk egymásra, nyitottak és empatikusak maradunk, nem bántjuk teljesen feleslegesen, ráadásul direkt a másikat, akkor talán van remény arra, hogy a gyerekeinkre élhető világot hagyjunk. Ha ez nem így lesz… akkor jönnek a sci-fibe illő fordulatok. Ezt pedig szerintem egyikünk sem kívánja.

 Both Gabi