–

Szeresd a testvéredet, beszélj rendesen anyáddal, igyál sok vizet, aludj mélyen, sétálj a jó levegőn, kerüld a stresszt!

Ugye, milyen hülyén néz ki így együtt leírva? Ezeket a dolgokat nem az osztályfőnök mondja ötödikben ofőórán, nem is egy mosolygós nagymama tanítja az unokáinak, hanem motivációs trénerek, meg úgynevezett életmód-influenszerek hirdetik közösségi platformokon, aztán megosztják tízezren. Ha ideröpülne nagyapám Marty McFly időgépén 1950-ből, és azt látná: emberek megélnek abból, hogy azt tanácsolják másoknak, rendesen vegyenek levegőt, vajon mire gondolna? Hogy ez valami torzított valóság, és egy teljesen elbaszott jövőbe repítette a DeLorean, vagy valami nagyon súlyos dolog történt itt időközben, esetleg egy nukleáris villanás lenullázta az agyát mindenkinek?

Persze hasznos tanácsokra mindig szükség van, és nem is a tanácsadók hibája ez. A jelenség azonban, hogy ilyesmire igény van, sőt ilyen szintű igény van, egyenesen dermesztő. Meg kell ma mondani az embereknek, hogy a szemetelés rossz? A nyugalom meg jó? 

Azt látom, hogy a XXI. században nem a szép, az igazi és a mély dolgok töltik meg az átlagember életét

Sokkal inkább a térerő-lóerő-hangerő meg a semmitmondó felszínességek varázslatában élünk. Azt tapasztalom, rengeteg embernek „elég” ez, hogy számukra a csillogó-villogó üresség sokkal vonzóbb, mint a mély, tartalmas csend. Látom, ahogy szellemileg, érzelmileg, intellektuálisan kiüresedik az a világ, amit olyan rohadtul modernnek, menőnek, haladónak, fejlettnek hazudunk. Hogy aztán, ha ráment az energiánk, az időnk, a fél életünk arra, hogy kényelmesebben üljünk, nagyobb ágyban aludjunk, drágább helyen együnk, akkor utána lehetetlen belátni, hogy egy jó könyv egy sima kanapén mennyivel többet jelent. Nehéz elhinni, hogy egy tiszta, őszinte mosoly mennyivel több ezer lájknál.

Nehéz odáig eljutni, hogy 100 forintot szívvel adni egy piros lámpánál néha jobb érzés, mint 100.000 forintot szívtelen módon kapni.

Pedig nem ártana dolgozni az ügyön

Mert a felszínesség, álszentség, üres baromságok és olcsó örömök hajkurászása közben nemcsak elmegyünk a valódi dolgok mellett, hanem leszokunk arról is, hogy észrevegyük mindezek létezését. Sőt az igényünk is elvész rá, hogy meglássuk az ilyesmit. Látszólag nem nagy dolgokról van szó, hanem alig észlelhető, ám annál jelentősebb „apróságokról”. Amiknek az a fájdalmas tanulsága, hogy ott hevernek előttünk az utcán, a parkban, a liftben, a boltban, és le se szarjuk őket.

Aztán hazamegyünk egy fárasztó nap után, és a Facebook feldobja nekünk egy összevágott klipben mindazt, ami mellett aznap észrevétlenül elmentünk – és hajigáljuk rá a szívecskéket, hogy „jajistenem, milyen szép dolgok ezek. Hajj, de jó is lenne ilyen világban élni. Ilyet élőben látni”. Aztán másnap, amikor újra élőben láthatnánk, akkor bevásárlókocsival vagy igazi kocsival bevágunk, előzünk, az öklünket rázzuk, a fogunkat szívjuk azokra az emberekre, akik szereplői a megható kisfilmeknek.

Mert amikor történik, akkor nem érdekel minket, nincs rá időnk, igényünk. Este kilenc és éjfél között szeretünk meghatódni, sóhajtozni ilyesmin. 

Totál vakok vagyunk

Elfelejtjük észrevenni, értékelni, helyén kezelni azt a mozdulatot, ahogy az idős ember megtámasztja a felesége hátát a parkban egy pillanatra, amikor felállnak a padról. Nem látjuk, hogy hány évtized óta él ez a mozdulat, hogy a védelmet, a támogatást, a szeretet és biztonság önkéntelenségét jelenti az adott hát tulajdonosának, ahogy nem látjuk a félmosolyát, és azt sem, amikor ugyanebben a mozdulatsorban, ahogy felállnak a padról, egy fáradt tenyér lesöpri a férfi mellényéről a morzsákat a padon elfogyasztott, de még otthon készített szendvicsből.

Meg kell látni a kétéves gyerek szívének együttérzését, amikor odahajol a mesekönyv lapjaihoz, és megpuszilja az éppen síró szereplőt, mert ő még hiszi, hogy a rajzolt kis figura talán a másnapi esti mese idején már nem lesz szomorú. Meg kell hallani a nyugalmat a kilégzésében, amelyet az anyja nyakának illata tud csak előidézni, ahogy altatja, ringatja, és meg kell érteni, hogy amikor a kis kezét az apja lapáttenyerébe helyezi, az nemcsak arra való, hogy apa meg tudja óvni őt a zebrán, hanem arra is, hogy a gyerek a csapatmunkáról, a védelemről, a bizalomról, a családi kötelékről, a szülőségről, a gyermeki létről életfontosságú és igazi útravalót kapjon. Ugyanez érvényes minden érzelmére, amit vagy hagyunk neki megélni, megérteni, elfogadni, belátni, felfogni, vagy épp túl sok a dolgunk ehhez, vagy túl felnőttek, túl érdektelenek, túl vakok vagyunk a számára nagy jelentőségű dolgokhoz.

Pedig hihetetlenül fontos, hogy stabil érzelmi alapokat adjunk a gyerekeinknek, mert egy olyan világban nőnek majd fel, ahol az internet uralja a valóságot. Ez pedig a gyakorlatban annyit jelent, hogy már nem egyértelmű, mi a valóság. 

Ott van példának a hírek világa, amire mára ráépült az álhírek világa

Tíz éve még röhögtünk az összeesküvés-elméletek hívein, hogy micsoda őrületes baromságokról tudtak magyarázni. Ma ott tartunk, hogy nemzetközi szintű nagyon is komoly vitafórumokon beszélgetnek arról, mit szabad és mit érdemes elfogadnunk valóságnak. Mármint tök komolyan. Ugyanis felnőtt egy generáció, amióta elindult az internet (kábé 25 éve itthon), és mára ott tartunk, hogy az átlagemberek többsége nem tudja eldönteni, egy hír igaz, vagy sem. Ez pedig elég nagy felelősséget ró valamennyiünkre.

Muszáj ragaszkodnunk a valósághoz. Muszáj a gyerekeinket az igazi dolgokra tanítani. Muszáj a gyerekeinknek megtanítani, hogy éljék is meg a valóságot, és nézzék meg a világot, de ne csak villogó képernyőkön keresztül. Gondolkodjanak kritikusan, legyenek kíváncsiak, hagyatkozzanak az értékrendjükre, azt tartsák karban, és ha megtalálták, megtanulták, megértették, hogy mi az igazi, és mi nem az, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodjanak, abból soha, semmikor ne engedjenek. Mert már lehet VR- szemüveggel is ülni a tűz körül, meg berohanni a hajnali Balatonba, sőt a legfantasztikusabb vágyott lénnyel csókolózni is lehet, meg Ferrarit vezetni is. És valóságosnak is fog tűnni az élmény.

De igazi sosem lesz. És emiatt pótolni az igazit sem lesz képes soha.

Ahhoz kell a tűz melege, és a füst illata. Kell a hajnali tópart végtelen szabadsága. És kell a kizárólag ahhoz a csókhoz tartozó utánozhatatlan remegés is, végig a gerincoszlopon, végig az összes sejten, ott helyben, élőben, a szívben, a testben, az agyban.

Igaziból.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images