Búcsú hat különösen fontos év helyszínétől – Jocó bácsi költözött

–

Szombat reggel Ildi talált egy hirdetést

Ezt nem sokkal előtte tették fel, és úgy tűnt, minden kritériumnak megfelel. Írt üzenetet a feladónak, és egy óra múlva már jött is a telefon, hogy mehetünk megnézni. Szerdán végre eljutottunk a címre, megnéztük a lakást, és azonnal beleszerettünk. Másfél hét múlva pedig már költöztünk is. Aki valaha keresett már lakást – én mindig gyorsan feladtam – tudja, hogy egyből egy az nagyon jó arány, és óriási szerencse kell hozzá. Úgy tűnik, nekünk nagyon is szerencsénk volt.

Aztán persze beindult a logisztika

Mivel az új lakást nemrégiben bebútorozták, ment nálunk a tanakodás, hogy mi kerüljön át, és mitől váljunk meg? Ez nem volt könnyű, hisz másfél évvel korábban felújítottuk az előző albérletünket, és teljesen be is rendeztük. Hiába a kötődés, a bútorok maradtak. Napokig válogattuk azt is, mi kell, és mi nem kell az új lakásba: azt tudni kell rólam, hogy igazi emlékgyűjtögető vagyok, a legkisebb papírfecnit is elteszem, ha ott és akkor úgy érzem, hogy az fontos. És hát… nálam elég sok minden fontos. Meg persze volt egy csomó, „valamire jó lesz az még” tárgyam, amiről tudjuk, hogy soha nem lesz jó semmire, maximum porfogónak.

Az évek alatt persze némileg megtanultam kevésbé ragaszkodni a tárgyakhoz. Régebben még nehezebben váltam meg bármitől, de tényleg. A ruhákat sem dobtam ki, hanem rongyosra hordtam őket, aztán pedig emlékké avanzsálódtak, és mentek a szekrény aljára, ágyneműtartóba, meg bárhová, ahol hely volt. Ahogy öregszem, egyre jobban el tudom engedni ezeket a dolgokat, így egy kisebb kálvária után, három zsáknyi ruhát adományoztunk egy alapítvány által a borsodi rászorulóknak. Mondjuk, ez sem volt egyszerű, hisz a koronavírus-járvány miatt most a legtöbb helyen nem fogadhatnak adományokat, de végül segítséggel megoldottuk.

Ahogy lenni szokott, az elején lelkesen, és tematikusan kezdtünk el pakolni

A dobozokat és a zsákokat lelkiismeretesen felcímkéztük, így azt is tudtuk, melyikben mi található. Mondjuk, ez kábé az első három zsákig tartott … A többi pedig… vegyes. Mind a huszonkettő.

Igen, ennyi óriási méretű zsákot töltöttünk meg. Fogalmunk sincs, hogyan, hisz mindig azt mondtuk, hogy „ebben a kis lakásban semmi sem fér el, nincs helyünk”. Aztán valahogy mégis tele lett még vagy tíz doboz, és több nagy szatyor is a zsákok mellett. Nem könnyű az embernek az életét összepakolni, és valahol máshol új életet kezdeni. De néha muszáj. Én világ életemben utáltam költözni, nem is gyakran tettem eddig: bármennyire is szeretem a változatosságot, a lakásoknál például kifejezetten ragaszkodó vagyok, talán túlságosan is.

Amikor minden cuccunk átkerült, már csak Marci maradt a régi albérletünkben, meg pár apróság. Álltam az üres lakásban, és kellett pár perc, mire el tudtam indulni. Még egyszer megnéztem a fürdőt, a konyhát és a szobát is.

Méghozzá elég párás szemmel. Nagyon sok emlék rohant meg: itt tanultam meg egyedül élni, hisz előtte mindig lakótársakkal laktam.

Emlékszem, mennyire nehéz volt az elején megszokni azt, hogy csak én vagyok, a gondolataim és a félelmeim. Szóval itt éltem igazán legényéletet, annak minden velejárójával együtt, ahogy az kell. Itt jött létre a „Jocó bácsi világa”, itt írtam hat könyvet, számtalan cikket, bejegyzést, vettem fel videókat is.

És itt tanultam meg, milyen hosszú évek után kapcsolatban lenni, aztán pedig életemben először házasságban élni. Itt lettünk feleség és férj, és később ezzel együtt itt lettünk gazdik is. Szóval a közös életünk első három éve is abban a lakásban zajlott. Bár önként mentünk, saját döntésből, mégis szomorúak voltunk. Nehéz volt bezárni magam mögött az ajtót. Az emeleten lakó szomszédaink igazi barátokká váltak, szerintem sosem lesznek többé ilyen klassz szomszédaink, mint amilyenek ők voltak. És amikor el kellett búcsúzni, akkor bizony eltörött a mécses. Elsirattam mindent, ami ide kötött… 

A költözés azonban Marcit viselte meg a legjobban

Már a pakolást sem értette, nyugtalan volt, furcsa volt neki, hogy zsákokat, dobozokat kell kerülgetnie. A költözés napján sem volt világos neki, mi az a nyüzsgés, miért kell neki pórázon lennie, és miért tűnik el szép lassan minden a lakásból.

Az új helyet izgatottan vette birtokba, körbejárta, mindent végigszagolt. De közben mégis zavartnak tűnt. Ha valamelyikünk kiment a lakásból, sírt az ajtóban. Aggódtunk, hogy visszajön a szeparációs szorongása, vagy visszaesik a régi szintre, és minden munkánk fölösleges volt, amit eddig beleraktunk.

Szóval para volt rendesen, ezért azonnal felkerestem a trénerünket, aki szuper tippeket adott. Szerencsére hamar ki is derült, hogy Marcinál ez csak hiszti, egyfajta figyelemfelhívó próbálkozás. Nem jött be neki, mi pedig reagáltunk a helyzetre, és két nap alatt meg is oldódott, hála a tudatosságnak és a következetességnek.

Most pedig már a szépen berendezett új lakásban ülök, születnek az új emlékek, egy boldog feleséggel és egy kiegyensúlyozott kutyussal. Igen, néhány nap alatt minden a helyére került, most már csak az van hátra, hogy érzelmekkel is tele legyen a lakás, meg persze emlékekkel. Azon pedig dolgozunk…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images