Trembácz Éva Zsuzsanna: „48 éves leszek” – WMN-naplók

–

A kínaiak tizenkét éves ciklusokban mérik az évek múlását. Olyan ez a ciklus, mint egy óra, amelynek mutatója az évek múlásával lépeget előre.

Amint tizenkettőt üt az óra, a kör bezárul, és egy újabb kör íve kezd kirajzolódni – az újabb tizenkét éves szakaszé. A patkány évében születtem, az idei is a patkány éve, azaz nekem most zárult be egy kör.

Nem tudnám egy mondatba sűríteni azt, hogy milyen a viszonyom az életkoromhoz.

Nagyon sokféle érzés és kérdés kapcsolódik az éveim számához. Nem mondom, hogy nem érdekel a korom. Nemcsak akkor, amikor fejbe vág a születésnapom körül, és emlékeztet az idő múlására. Vannak pillanatok, amikor döbbenettel gondolok bele abba a fáziskésésbe, amit az éveim száma és a belül érzett életkorom között érzek. A kiírt dátumhoz képest két héttel később születtem, és mintha ez az elegáns késéssel abszolvált belépés az életbe rányomta volna a későn érést valamennyi meghatározó élethelyzetemre.

Vannak napok, amikor megkérdőjelezem, merre is haladok, amikor keresem, összeáll-e valamiféle egységgé mindaz, amit megéltem.

Számba veszem a saját álmaimat, visszanyúlok a szívemhez közel álló munkáimhoz, az önkéntes éveimhez egy pekingi iskolában, ilyenkor foglalkoztat a „mi lehetek még” gondolata, a honnan hová megyek újra és újra felbukkanó kérdései. Némi irigységgel figyelem azokat, akiket nem foglalkoztat a saját koruk, akiknek ez csupán egy szám, igaz, jócskán vannak olyan napok, amikor engem is teljesen hidegen hagy, hány éves is vagyok.

Vannak olyan napok is, amikor kegyetlenül emlékeztet az idő arra, hogy igenis otthagyta rajtam a vasfogát; a szarkalábaktól kezdve a testem által maximalizált másfél pohár boron át a nehezebben lecsusszanó kilókig. Ilyen napokból is jut, ahogy olyanokból is bőven, amelyeken érzem, hogy sok-sok évnyi tapasztalat, görcsök, kételyek, örömök, kudarcok és sikerek után és azokon keresztül valamit megtaláltam magamnak: valamit megsejtettem a mindennapok boldogságának titkából, a pillanat erejéből, a befelé figyelés öröméből.

Vannak napok, amikor az jut eszembe, kislányként milyennek tűnt nemcsak a 48, de akár a 30 vagy a 40 is. Akkor úgy éreztem, mintha egy kifeszített centis elején állnék, ahonnan a 48 nagyon-nagyon távolinak tűnik. Ilyenkor eszembe jutnak azok a barátaim, osztálytársaim, akik nem jutottak el az élet centisén idáig, nem érhették meg, hogy a szarkalábak zavarják a szemük körül. Arra a szőke fiúra gondolok, akit a leukémia ragadott el húszas évei közepén, arra a harsány, életvidám lányra, akit egy autó sodort a halálba, a szomszéd fiúra, akinek a rák 37 évesen falta fel a testét, vagy a tehetséges kézilabdás, barna lányra, aki minden erejével harcolt a mellrák ellen, de nem tudta legyőzni.

Vannak napok, amikor eszembe jut, hogy sok mindent tudtam előre; azt, hogy a reklámszakemberek számára jó egy év múlva már kicsúszok a gyakran belőtt 18-49 éves célcsoportból. (Miért is? Az anyagi lehetőségeim felülmúlják a húszas éveimben igencsak szűkre szabott vásárlóerőmet...), ahogy azt is, hogy a munkaerőpiacon egyre kisebb az értékem.

(Miért is? Határozottan érzem, hogy erőm teljében vagyok és a munkával töltött huszonöt évemet gazdagnak és sokrétűnek látom szakmailag, rengeteget tanultam emberi kapcsolatokról, hozzáállásról, négy kontinensen éltem és dolgoztam, és a megszerzett tapasztalatot most lehetne igazán kamatoztatni – mások számára is.)

Van valami, ami mégis a legfontosabb, és amire a centis elejéről a nagyon távoli jövőbe tekintgetve soha nem gondoltam: hogy közel lenni az 50-hez ennyire sok jó érzést ad majd. Azt, hogy tudom, hogyan lehet apró örömöket varázsolni a saját hétköznapjainkba, hogy visszatekintve elégedettséggel tölt el az, amit szakmailag elértem, hogy látom a kudarcaimat megélve és a tanulságokat levonva belőlük hogyan épültek be későbbi sikerekbe.

Tudom, hogyan álljak ki magamért, a húszas éveim önkereséssel párosult félelmei, szorongásai távolinak tűnnek, és a társadalmi elvárások helyett saját koordinátarendszeremen belül állítom fel a fontossági sorrendet.

Megtapasztaltam, hogy barátságok valóban lehetnek életre szólóak és határokon átívelők, és hogy minőségükből nem vesz el az, hogy az idő jelentős részében az online térbe szorultak.

Tudom, mi a saját szerepem abban, hogyan élek meg egy-egy helyzetet, és tudom helyén kezelni a félelmeket. Látom, ahogy az évek múlásával, mintha hagymát bontana szét az ember cikkelyekre, egyiket a másik után nyitogatva halad önmagán belül egy belső forrás felé, ami hatalmas erőt ad.

És innen nézve tényleg lényegtelenek a szarkalábak és a nehezen lecsusszanó kilók.

Trembácz Éva Zsuzsanna