Az egyik pillanat úgy adódott, hogy a kétéves gyerekkel ültünk a játszótéren, az anyjával hármasban a beton térköbére rajzoltunk krétával, és szokás szerint vihogtunk közben. A játszótéren sok más gyerek mellett volt kettő, akire minden más szülő kicsit jobban figyelt. És nem jókedvében. A kerítésen kívül ült egy család vagy baráti társaság. Rosszarcú, slampos, hangos emberek: négy-öt férfi és egy nő. A nagyvárosi gyanakvó és gyakorlott szem azonnal alkoholistáknak vagy hajléktalanoknak kategorizálja az ilyesmit. Hozzájuk tartozott a hét-nyolc éves forma kislány, és a négy év körül kissrác.

Elhanyagolt, kócos, koszos, durva hangon beszélő, szomorúan zilált gyerekek. Egészségtelen külső, olcsó cukorka meg nyalóka a szájban, gyanús kék-zöld foltok a gyerekek karján-lábán.

Amúgy vidám gyerekek, látszólag egész napra kihajítva a térre. A kislány odaszaladt hozzánk, ahogy meglátta, hogy krétázunk, és megkérdezte, rajzolhat-e velünk. Persze, gyere. Tizenöt perc után nekünk indulni kellett haza ebédelni, a kislány szépen elköszönt, szaladt tovább. Összenéztünk a feleségemmel, bólintottunk, és a vödörnyi krétából kivettünk három-négy darabot, otthagytuk a kövön, majd utána szóltam a kislánynak: „gyere csak egy pillanatra”. Odaszaladt, mondtuk neki, hogy mi megyünk, de hagyunk néhány krétát neki, hogy ő még tudjon rajzolni, ha akar. 

Rajzfilmek szereplőinek szokott olyan lassított felvételen megnyúlni az egész arca és az egész feje, mint a kislánynak – azzal a kikerekedő szemmel, hogy „hogy érted azt, hogy ti bármit ajándékba adtok nekem?!?”. Állítom, szörnyű pillanat volt. Koszos körmök, mosatlan haj, maszatos arc, és benne a csak gyerekek arcán látható tiszta szem.

A teljes értetlenség, sokk és blokk, ahogy mondani szoktuk. Mi az, hogy kedves vagy? Mi az, hogy mosolyogsz, miért adsz nekem bármit, hogy is jut eszedbe? A szívünk szakadt meg. 

A másnapi eset másodperces és jelentéktelen volt.

Ahogy a boltból sétáltam hazafelé, az utca túloldalán egy nő hallhatóan allergiás alapon tüsszentőrohamot kapott. Nagyon is érintett vagyok, pontosan tudom, milyen „taknyod-nyálad-könnyed” élmény ez. Ameddig elsétáltam mellette (kábé nyolc másodperc), tüsszentett vagy tizet. Átkiabáltam vigyorogva, hogy egészségére! A hatalmas mosolya még a bazi nagy zsebkendő mögül is kilátszott, ahogy a könnyektől úszó szemében az értetlenség, hogy „hát ez meg ki a franc?” De jó értelemben ki a franc.

Én meg elgondolkodtam, hogy kis túlzással az egész életünk mennyire más lenne a hétköznapok másodperc-élményeiben, ha anyázás és őrjöngés helyett (vagy legalább mellette) ilyen élményeink is lennének.

Nem akarok szenteskedni, mert egyébként időnként kurvára megtelik a hócipőm, lehúzom az ablakot, és átszólok egy másik autóba, ha szándékosan mocskoskodnak velem a forgalomban (nem gyakori élmény, heti ötezernél többször, ugye, nem fordul elő Budapesten bárkivel). Én is bosszankodom, én is morgok, mert nem tudok napirendre térni afölött, hogy egyre nagyobb autókban egyre nagyobb tahók, egyre kivagyibb alapon és egyre veszélyesebben közlekednek, hogy mind több bringás mind több piroson megy át, hogy egyre idegesebb mindenki, és egyre inkább szarunk a másikra, sőt üldözzük egymást.

Úgyhogy ez az írás pontosan annyira szól nekem magamnak, mint mindenki másnak.

Mi lenne, ha mind megpróbálnánk venni egy hatalmas levegőt, kiengedni a felgyűlt fogcsikorgós stresszt, a fél éve tartó bezártságot, a koronás létbizonytalanságot, a jogosnak vélt és a belénk hergelt gyűlöletet, amit egymás iránt táplálunk, ezt a teljes agyunkra húzott tébolyt, amiben élünk, és nyugalomra intenénk magunkat kissé?

Ha észrevennénk (újra), hogy egy mosoly, egy normális gesztus, egy intés vagy egy szó mire képes?

Tudom, hogy nem látszik a mosolyunk a rohadt maszkban. Tudom, hogy nehéz kedvesnek lenni bárkivel, aki a nyakunkba liheg a boltban, olyan közel jön. Aki félrelöki a gyerekünket, hogy az övé csússzon előbb a nyomorult csúszdán. Tudom, hogy direkt beállnak elénk a parkolóhelyre, méghozzá olyan gyökér módon, hogy még a szomszéd helyre se férünk be. Hogy a postán, a bankban, az aluljáróban és a metróban szeretnénk, ha lenne nálunk egy mobil lángszóró, és sokszor igazunk is lenne, ha viszketne az ujjunk a ravaszon. És aki a gyerekemet bántja, azzal sosem leszek kedves, oké, persze. De mindannyian csak tönkretesszük a napunkat, egymás napját, mindenki napját, de elsősorban a saját és a szeretteink kedvét. Akkor is megálljt kell ennek parancsolni, ha elviselhetetlenül nehéz.

Akkor is erőltetni kell a kedves gesztust, a normális hangot, ha épp úgy érezzük, senki a világon nem érdemel ilyesmit tőlünk. 

Mert nemcsak tahók vannak, de már akkor sem vagyunk kedvesek, ha nem az jön szembe. Mert mi magunk megérdemeljük, azért kell csinálni. Mert a gyereknek ezt kellene látnia, azért kell ezt csinálni. És mert egyébként döbbenetesen ragadós és emlékezetes a jó példa, azért is kell csinálni. Pontosan azért, mert annyira vicsorgó, gyűlölködő, félőrült világ lett körülöttünk, hogy ordít és világít minden egyes eset, minden egyes kivétel, minden egyes példa. Azért kell csinálni, mert arra kell gondolni, hogyha csak minden ötödik szemtanú elgondolkodik, és minden tizedik „továbbadja”, máris egy kis szociális csodát hoztunk létre, egy önmagát erősítő, bátorító folyamatot. És mert a másik lehetőség az, hogy teljes mértékben belesüllyedünk és elsüllyedünk az őrjöngésben, egymás utálatában, kerülésében, az olykor viccesen hangzó embergyűlöletben. 

Magamon látom a jeleket, a riasztó tüneteket. Ahogy a fenti kedves gesztusok beleragadtak az agyamba, úgy beleragadt egy teljes napra két szégyenletes példa is, bevallom őszintén. Mindkét eset egy-egy forgalmi szituáció volt, egyiknél a mellettem ülő feleségem szólt rám, hogy „hahó, nyugi, mi van veled…” Másik esetben volt a városban négy címem, nyilvánvaló, hogy ez két óra szívás a forgalomban. Húsz perc után azt vettem észre: úgy figyelem a tükröt és a mellettem haladókat, hogy az megy közben a fejemben, hogy „hibázz, bazmeg, legyél bunkó, vágj be elém, menj át a piroson” – vártam az alkalomra, hogy kiadhassam magamból a feszültséget. Nem a kétórás túra végéig, hanem az aznapi altatás végéig szégyelltem magam, hogy mi a szar van velem, mivé változom én itt ebben a koronás, idióta évben, és hogy ez megengedhetetlen. Megnéztem az alvó gyereket, ami, ugye, az angyali, tökéletes harmónia, béke, nyugalom, elengedés és stresszmentesség szótári alakja, és akkor belém vágott, hogy ezt be kell fejezni. Így nem lehet lenni.

Ha már kedvesek sem tudunk lenni, akkor kurvára semmi értelme nem lesz lassan semminek.

Úgyhogy hangozzék ostobán, naivan, közhelyesen vagy bárgyún, ekkor eldöntöttem, hogy leírom ezt, mert az elhatározás akkor ölt testet, ha beleállunk.

Én most megtettem az első lépést. Majd beszámolok, hogy sikerül-e tartani magam ehhez. A két pozitív élmény meg szörnyen kijózanító alátámasztás volt, hogy NA, EZÉRT kell kedvesnek lenni. Mert nem kerül semmibe, fél másodpercig tart, mindenki csak kap tőle valamit, és minden résztvevőnek jobb lesz tőle. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció

Forrás: Getty Images