Hatvan nap – A vírus hatvanadik napja van

Kiürültek az utcák. Éjszakánként a rókák most már egészen szabadon grasszálnak, egy keskeny ösvényt jártak ki maguknak a házak előtti fűben. A rókák elégedettnek tűnnek. Békés nyugalommal vizslatják a kukák környékét, – láttam! – megeszik a nekik kirakott élelmet, és mert tavasz van, hát, mi mást tennének, szerelmeskednek.

Üresek az utak már este hétkor is, amikor a munkahelyemre megyek, és ha úgy indulok itthonról, ahogy szoktam, akkor szokatlanul hamar érek be a kórházba, szinte nullára redukálódott a forgalom. Az iskolákat tizennégy napja zárták be, a kijárás korlátozását pedig kilenc napja vezették be. Azóta két méteres távolságot hagyva állunk sorba az üzlet előtt is, és egyesével megyünk be a boltba, a nagy szupermarketbe, ahol maximum százan lehetünk.

Ez az új metódus jót tett a lerabolt pultoknak, és újra lehet kapni mindent, vécépapírt is

Napi egy séta a kutyával, vagy napi egy futás, napi egy bevásárlás és a „key-workereknek” munkába járás. Ennyi lett az életünk. Key-worker. Kulcsember, kulcsfontosságú dolgozó, akinek a munkája a társadalom életben maradásához szükséges. Ilyen például a bolti eladó, a buszsofőr, az egészségügyi szakemberek és a kisegítők, a posta alkalmazottai, a raktáros és a sofőrök, akik nagyobb kereskedelmi cégeknek dolgoznak, mint például az Amazon.

És a tanár, aki a kulcsemberek gyerekeire vigyáz.

Mindenki más otthon maradt. A fodrászok, taxisok, műkörmösök, a nem élelmiszerboltban eladók, a kisvállalkozók és kisiparosok. Az első pár napban persze mindenki aggódott, hogyan lesz tovább? Mert a középosztálynak és az alsóbb rétegeknek itt sem jellemző, hogy megtakarítása volna. De a kormány szerencsére elég hamar bejelentette, hogy átvállalja a munkavállalók fizetését három hónapra, és nem sokkal később azt is, hogy erre az időszakra a magánvállalkozók is meg fogják kapni az elmúlt hároméves átlagbérük nyolcvan százalékát. A befizetett adók alapján számítják majd ki a támogatás mértékét, és a pénzt legkésőbb június elején folyósítják. Így most már lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki megnyugodott.

Otthon vannak az emberek. Csendben. Szemmel láthatóan a kertbe sem teszik ki a lábukat, a füvet sem nyírják le. Csend van. Félelmetes némaság.

Bemenni a munkahelyemre mostanában olyan érzés, mintha egy sűrű fekete homályban gyalogolna az ember, és nem tudni, hogy ez a fekete köd feloszlik-e valaha. És ha mégis igen, mit lehet majd találni a helyén.

Múlt héten már alig volt beteg az osztályunkon

Majdnem az összes előrehozott műtétet törölték, és a sürgősségi triázs a betegeket most már csak akkor küldi fel, ha az elkerülhetetlenül szükséges, és felvételre jönnek. Az ügyeletes orvosnak lett egy zöld hátizsákja, benne az összes szükséges eszközzel, és azzal megy le, hogy odalent a sürgősségin vizsgálja meg a betegeket. A maternity unit a zöld zónában van. Ez a unit egy kisterhes – és nőgyógyászati, egy szülés előtti és egy poszt partum, vagyis gyerekágyas osztályból áll, amelyek a szülőszobákat körülvéve kiflialakzatban helyezkednek el.

Ezt a részleget a kórház vezetősége teljes egészében szigetelni akarta a járványtól. Azt akarták, hogy egyetlen Covid-19 beteg se kerülhessen a közelébe a zöld folyosón levő osztályoknak. Ehhez képest tegnap éjjel, hajnali háromkor Zahra, a fiatal doktornő csatakos hajjal roskadt le mellénk a nővérpulthoz. – Ez is megvolt. Megvolt életem első szkafanderes operációja – mondta. – De szerencsére még a műtét előtt kiderült, hogy az apa koronavírusos, így a császármetszéshez mindenki be tudott öltözni, és meg tudtuk tenni a szükséges óvintézkedéseket. A baba jól van. Az anyának is csak enyhe tünetei vannak. Izolálva töltik az éjszakát, és amint tudnak hazamennek majd.

A kimondatlan kérdéseinkre is azonnal megkapjuk a válaszokat

Mindennap körüzenetben tájékoztat bennünket a részlegvezető főnővér az új intézkedésekről és az éppen aktuális helyzetről. Ezeket a kórház belső internetes oldalán is elolvashatjuk. Jelenleg 31 fertőzött betegünk van, közülük öten fekszenek intenzív osztályon. De a betegek folyamatosan jönnek. Akit lehet, hazaküldenek otthoni izolációba, és csak azokat tartják bent, akiknek súlyos az állapotuk. Néhány napig korlátozott volt a beteglátogatás, de tegnapelőtt a kórházat már teljesen lezárták a látogatók elől. Kivételt csak a haldokló betegek családja képezhet.

Az ázsiai fiatal párnak néhány napja még éppen szerencséje volt. Jóval éjfél után jöttek fel az osztályra, orvosi indokok alapján elvégzett gyógyszeres abortusz következtében kialakult súlyos vérzéssel. Ázsiaiak, de inkább gondoltam őket japánnak, mint kínainak. Itt azonban a nemzetisége nem derül ki senkinek, hacsak rá nem kérdez valaki direkt módon. Az pedig illetlenségnek számít. A lencsibaba arcú fiatal nő fegyelmezetten ült a tolószékben, én pedig csak az orvosra vártam, hogy megírja a lázlapot, és már készültem is bevinni őt a kórterembe. Az asszony mellett a férj toporgott. Hellyel kínáltam és teával, amíg várakozunk, de ő nem fogadta el. Egyik lábáról a másikra állt, kezével a tolószék fogantyújába kapaszkodott. Amikor a papírokat vittem kitölteni, akkor sem ült le, a pult mellé húzódott inkább, hogy írjon. Ahogyan elkészült a nyomtatványokkal, nyújtotta felém a lapokat, de nem engedte, hogy a kezéből elvegyem azokat.

Nővér, és… most akkor, hogy lesz tovább? Mit lehet tenni?

Ez… ez az állapot, gyógyítható? A feleségem rendbe fog jönni?  – kérdezi csendben, hozzám közelebb lépve, hogy a fiatal nő ne hallja, amit mond. Nézem az arcát, és ahogy meghajolt előttem, nézem az arcába hulló egyenes szálú sűrű fekete haját, a keskeny vállait. Szikár, vékony testalkatú srác, egyszerűen, de szépen öltözött, ápolt, tiszta. Megvárom, amíg felemeli a fejét, és újra a szemembe néz, mielőtt válaszolnék. – Nem lesz semmi baj! Ez egy gyakori szövődmény, tudjuk kezelni! Minden rendben lesz! – Látom, ahogy a fiú tekintete elhomályosodik, megremeg a szája széle. Lenézek a kezére, reszket az is. Két méterre ugyan nem vagyok tőle, de elég távol vagyok. A social distancing – közösségi távolságtartás – jelenlegi szabályai szerint majdnem betartjuk a törvényt. De túlságosan távol vagyok.  Ezért mégis teszek egy lépést felé, nyilván, hogy elvegyem a papírokat, no meg persze önkéntelenül.

Nyújtom a kezem, és a következő pillanatban a fiatal férfi már a vállamra borulva sír. Hangtalanul zokog. Nem tudok mit tenni, nem engedhetem el, nem léphetek hátra. Arra gondolok, hogy nem érdekel, hát majd lecserélem a műtősköpenyt, megmosom az arcom és a kezem. Hogyan is hagyhatnék magára egy síró, kétségbeesett embert a váróterem közepén?

A férfi megnyugszik azután

Legközelebb csak akkor borul árnyékba a tekintete, amikor hajnali háromkor a felesége végre ágyba kerül, vele pedig közlöm, hogy most haza kell mennie. Szigorú vagyok, és a nekem kiadott utasításokhoz tartom magam. Ő is tudja ezt. Elborul a tekintete, de egy szót sem szól, csendben tudomásul veszi, amit mondtam, és bólint. Miközben azonban az infúziót készítem elő a feleségének, arra gondolok, hogy vajon mi értelme van mindennek? Viszem az intravénás folyadékot, hiszen a fiatalasszony a műtőbe kerül reggel, és amíg megmérem a vérnyomását, a férfit már csak arra kérem, hogy maradjon a függöny mögött, és legyen nagyon csendben. Meghajol, és végre elmosolyodik. Jonathannak hívják, és kiderül később, hogy ápoló. Segít a „megfigyelésben”.

És nem ő az első férj, akinek titokban, rejtegetve, de megengedtem, hogy bent maradjon a felesége mellett.

Ma már ezt nem tehetném meg. A hozzátartozók az osztályra sem jöhetnek fel.

Hogyan lehet kibírni egy betegséget ölelés, érintés, mosolyok és vigasztaló szavak nélkül? A hozzánk legközelebb állók szeretete nélkül? Nehéz a betegeknek, nehéz mindenkinek.

Key-worker vagyok, de jó!

A Tesco vasárnap egy órával előbb nyit, hogy a nővér- és szociális gondozói igazolvánnyal rendelkező vásárlók nyugodt körülmények között bevásárolhassanak, beszerezhessék a szükséges élelmiszereket. A két kisebb fiammal élek együtt. Ők is key-workerek, mindketten házigondozók. Házról-házra járnak az idős emberekhez, megfürdetik, megetetik őket, beadják a gyógyszereiket, beszélgetnek, kiülnek velük együtt a kertbe. Az idős és/vagy tartósan beteg emberek élete és jólléte múlik a házigondozókon.

A mindennapos öröme ezeknek az embereknek az én két fiam. Akik gondoskodnak róluk, akikkel sakkozni, kártyázni lehet, akik úgy készítik el az ételt, ahogy az ízlik, akik odafigyelnek. Büszke vagyok a fiaimra. Büszke a kollégáimra. És tegnap este úgy tűnt, büszke ránk ez az ország is. Az Európában már ismert megmozdulásokhoz hasonlóan, tegnap este itt is, nyolc órakor mindenki kiment az utcára a saját háza elé, vagy kiállt a teraszra, és hangosan megtapsolta az egészségügyi dolgozókat. A valóságból elemelt pillanat volt ez.

Anya nem szégyellné használni a szót: magasztos

Hosszú évek fáradtságát, szomorúságát törölte el másodpercek alatt, és talán erőt adott ahhoz is, mindahhoz, ami jön… Három járványkórház készül, nagy kiállító csarnokokból építik át mindegyiket, egyenként három és négy-négyezer férőhellyel. Manchesterben, Birminghamban épülnek ezek az ideiglenes kórházak és Londonban, ami a járvány epicentruma lett. Ezen kívül pedig ott lapul a hír, aminek hallatán tényleg megremeg az ember lelke: a birminghami repülőtér legnagyobb hangárját tizenkétezer halott befogadására készítik elő. Ilyen helyzetre készülünk, ilyen számok mellett. Beteg a miniszterelnök, beteg az egészségügyi miniszter, és pozitív lett a tesztje a brit trónörökösnek is.

Nem tudjuk, mi lesz holnap, és arról sincs fogalmunk, hogy két-három hét múlva mi fog történni, hol leszünk, mi jöhet még? A számok, amiket hallunk, borzasztóak. Számok egy olyan relációban, ahol az egy is túl sok.

Mit tudunk tenni?

Egyszerű dolgokat.

Próbálunk nem gondolkodni annyit, és ez néha már egészen jól sikerül. Próbálunk sokat aludni, olvasni, megnézni a Netflixen az összes jó sorozatot. Naponta be is vásárolok kényelmesen, hiszen ez a nap fénypontja, a két csodás alkalomból az egyik, amikor az utcára mehetek. Jókat főzök, régi ételek jutnak eszembe. Kaptam például sóskát, és megcsináltam életem első kapros tökfőzelékét is. Utóbbihoz a hozzávalókat a lengyel boltban találtam és vettem, hála ezért közép-kelet-európai barátainknak. 

A lányommal gyakran videócsetelünk, és olyankor nevetünk sokat. Amikor nincs idő beszélni, akkor videókat készít az elmúlt pár év együtt töltött perceiről, és feltölti azokat a családi csoportba, ahol apáék is látják. Emlékezünk. Jó, hogy van mire. Hálásak vagyunk érte. Felhívjuk apát. Könyörgünk neki, hogy ne menjen az utcára, azután, hogy eltereljük a figyelmét, a meggyfákról kérdezzük, és arról, hogy lesz-e idén pálinka.

Kiviszem a kutyát, ilyenkor rendszerint találkozom az idős házaspárral, akiknek egy border collie-ja van, és Sallyvel is, akinek egy spánielje. Jeffel is gyakran összefutunk, de beszélgetni nem nagyon lehet egymástól két méter távolságban, és mi mindketten éppen eléggé szabálykövetők vagyunk. Így legtöbbször csak egy mosolyra futja, de maszk nélküli mosolyra, ami úgyszintén kiváltsággá lett.

A kórházban pedig tovább folytatódik a vihar előtti csend

Megérkezett Indiából a szabadságáról a kolléganőm, az utolsó géppel jött el onnan, mielőtt lezárták volna a repülőteret. A nigériai kolléganőm férjének nem volt ilyen szerencséje, ő április másodikán érkezett volna, hogy végre itt együtt legyen a feleségével és a kisfiukkal, de Nigériából már nincsenek járatok.

Többet is dolgozunk megint, az egyelőre alacsonyabb betegszám ellenére. Két kolléganőm esett ki a munkából, ők most nem dolgozhatnak, mert kisbabát várnak, és hiába még csak tíz-tizenkét hetes várandósak mindketten, egy kormányrendelet alapján a járvány idején a terhes anyák nem tartózkodhatnak kórházi környezetben.

Szigorodnak a munkahelyi körülmények, most már be kell öltöznünk minden beteghez, és hétfőtől tesztelnek bennünket, mindannyiunkat egyesével, és a családtagjainkat is. Minden változik, napról-napra.

Ami nem változik, az csak a késztetés és elhatározás, miszerint nem fogjuk hagyni, hogy maga alá teperjen bennünket a félelem.

Vettem két cseresznyefát, egyelőre ugyan vödörben laknak, de nem adják fel a reményt, hogy lesz majd saját földjük is hamarosan. Összepakoltam a kis ledeszkázott kertben. Elültettem végre a gyöngyvirágokat, akkor is, ha most már csak jövőre illatoznak majd. És tegnap, amikor hazaértem, lenyírtam a füvet a ház előtt, mert láttam, hogy a szomszédasszonyom is lenyírta, és azt akartam, hogy szép egyforma legyen az utcáról nézve.

Elmúlik majd ez a nyomorúság. This too shall pass! – ahogy az egyik kedves régi ismerős írta ma a közösségi médiában. Ez is el fog múlni! És akkor bizony jobb lesz, ha nyúlcipőt húz mindenki, aki nem szeretné, hogy megöleljem! Mert egy dolog van, ami biztosra vehető ebben a sűrű, fekete, átláthatatlan ködben. Mégpedig az, hogy én egyetlen mosolyt, jó szót, érintést vagy ölelést sem fogok többé soha, senkitől megtagadni!

Vigyázzunk magunkra! Vigyázzunk egymásra! – ezért imádkozom.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció