„A Tinder arra jó, hogy megoldja az életközepi válságot” – N. története

–

N., akiről most szó lesz, nem szeretné, hogy mindezt megírjam. (Tehát nem N.-nek hívják.) 

Most töltötte be a negyvenötöt, elismert szakember, évekig dolgozott az EU-szervezeteknél mint tanácsadó, kiválóan beszél három nyelven. Elég jóban vagyunk, nyugodtan mondhatom, hogy a barátom. Nyughatatlan ember. Mivel egy afrikai országban töltötte gyerekkora egy részét, és jó emlékeket őrzött ezekről az évekről, talán joggal mondta azt, hogy az afrikai évek tették nyitott emberré, azzá, aki lett. 

Szerette volna, ha a gyerekei is legalább néhány évet külföldön élnek. A felesége ezt nem szerette volna. A felesége gyerekorvos, ragaszkodott ahhoz, hogy a szülei közelében maradjanak, hogy a gyerekei magyar iskolában kezdjék meg a tanulmányaikat. Ebből származtatom az első konfliktusaikat. N. felesége végül belement abba, hogy egy évet kinn töltsenek Strasbourgban. Voltam kinn náluk többször is, bebarangoltuk a környéket, N. elemében volt. Elmentünk kocsival Colmarba és más francia, német városokba. N. pedig mindent tudott a kisebb francia városokról is – kik születtek ott, mennyire volt jelentős város a középkorban, milyen a zenei élete. Egy nap elmentünk még a neves karmester, William Christie kastélyához is, ami az egyik legcsodálatosabb hely, amit valaha láttam. 

N. nem akart hazaköltözni – kinn maradt az európai bíróságon. A felesége úgy érezte, soha nem tudna kinn praktizálni, és ha tovább marad, kiesik a gyakorlatból, márpedig nagyon szerette a munkáját, el sem tudta képzelni, hogy ne orvos legyen (hanem csak simán feleség). Nem akart otthon maradni a három gyerekkel, főleg egy olyan országban nem, aminek nem beszéli a nyelvét. Neki nem volt olyan nyelvérzéke, mint a francia nyelvterületen cseperedő N.-nek. Egy évig éltek úgy, hogy N. csak hétvégéken járt haza.

És mire N. hazaköltözött, már benne voltak az első súlyosabb párkapcsolati válságukban. N. nem mondta meg, hogy beleszeretett másba, hogy összejött egy kolléganőjével. Azt mondta, akkor a felesége azt hinné, ez az oka annak, hogy szétmentek, pedig ennél sokkal bonyolultabb az egész. 

Nem sokkal a hazatérése után N. visszaköltözött a feleségéhez, és látszólag rendeződött minden. Nekem persze panaszkodott, hogy alig beszélgetnek, nincs idejük egymásra, soha nem hívnak azért bébiszittert, hogy elmenjenek valahová. Karácsonyra egy közös utat kaptak tőlünk, de arra sem mentek el. N. feleségének közbejött egy sürgős műtét. Mindig valami közbejött. És N. visszament az európai bíróságra. 

Már az első hónapban, hogy kiköltözött, beleszeretett egy férjes asszonyba. Halálosan. Úgy, ahogy csak kamaszok tudnak szeretni. Ha elmentünk együtt inni, csak merengve ült, nézve a poharát, semmit nem lehetett kihúzni belőle, hónapokig. Kötelességtudón járt haza, de már nem is veszekedett Évivel. Már kitért a kérdések elől. Az én kérdéseim elől is. 

Két évig volt együtt azzal az asszonnyal, több-kevesebb kihagyással. Aztán a nő nem miatta, hanem egy másik férfi miatt hagyta el a férjét.  

N. nem költözött haza. Nem volt senkije, nem volt szeretője. Abban a korban volt, amikor jelentősen megcsappan a barátok száma, amikor lekopnak a feleslegesnek látszó, feleslegesnek tartott kapcsolatok, azok, amelyek a heveny mulatozásnak értelmet adtak, amelyek miatt érdemes volt egykor belekapaszkodni az éjszakába. Már más a fontos, mások a prioritások, mondta N. Haza is költözhetett volna. Mégis elvált. 

A felesége reménykedett abban, hogy újra rendbe jön a kapcsolatuk, nem tudta, hogy a férje egy szerelemnek annyira a mélyén van, hogy onnan felfelé nézve meg sem látja az ő arcát. 

Nem tudta, hogy N. szenved, mint a kutya. Nem tud, csak arra a nőre gondolni. De hát egy cafka, mondtam. Nem érdekelte. Becsapott, mondtam, hiszen a nő becsapta, még pénzt is kicsalt tőle. Nem érdekelte. 

Elég sok időnek kellett eltelelnie, hogy azt mondja: „Felmentem a Tinderre.” Ennek örültem. 

A tanítványaim és huszonéves kollégáim elbeszéléséből elég jól ismertem ezt az applikációt, ahogy a melegeknek kitalált, a Tinderhez nagyon hasonló Gayromeót is. Tisztában voltam azzal, hogy szinte minden ismerősöm, aki nem él párkapcsolatban, használja, még ha tagadja is. Nem gondoltam azt, amit velem egykorú ismerőseim, hogy a Tinder ördögtől való, tönkreteszi a hagyományos családmodellt, és aki fenn van a Tinderen, az biztos, hogy csak egyéjszakás kalandot keres, ez a világ vége, ez végképp betesz annak, hogy növekedjen az európai országokban a népesség száma. Ugyanis nem egy olyan párt láttam, amely a Tinderen jött össze, nem csak egy éjszakára. A baráti körünkben volt olyan, aki a Tinderen találta meg élete szerelmét. 

Egészen más baj van szerintem a Tinderrel, mondtam N.-nek, mégpedig az, hogy sokkal könnyebben, vagyis következmények nélkül lehetsz tapló. Bunkó. 

N. kíváncsian nézett rám, mit akarok ezzel mondani. Kifejtettem. 

Régebben, vagyis a Tinder előtti korszakban az emberek többsége a baráti, ismeretségi körben találta meg a párját. Nagyon ritka volt, hogy valaki a vonaton vagy a buszon ismerkedett, és random, vagyis számára ismeretlen embereket szólított le. Én azok közé tartoztam, akinek volt bátorsága és kedve ismeretleneket leszólítani. De ez is más eset volt, mint a Tinderen jobbra húzni valakit. Hiszen kiszemelni egy lányt, és odamenni hozzá csak akkor volt érdemes, akkor lehetett, ha a lány tényleg tetszett. Ha tényleg szimpatikus volt. 

Egyik leghosszabb ideig tartó kapcsolatom is egy buszon kezdődött. Felnéztem a könyvből, amit olvastam és egy lány mosolygott mellettem, mert látta, hogy mit olvasok, és ő is éppen azt a könyvet olvasta. Ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, hibáznék, ha nem kezdeményeznék vele beszélgetést. És jól tettem, hogy megszólítottam. Sohasem bántam meg, akkor sem, amikor már külön éltünk, ő Hongkongban, én Rómában. De arra is volt példa, hogy leugrottam egy lány után a villamosról. Esett az eső, és utánaszaladtam az ernyőmmel. De én ritka kivétel voltam. 

Kétségtelen, eszembe jutott, hogy nyugodtabban lehetnék bunkó egy utcán megismert lánnyal, hiszen nem viszi rossz híremet, nem valószínű, hogy közel van egymáshoz az ismeretségi körünk, nem valószínű, hogy híre megy annak, ha egy együtt töltött éjszaka után többet nem hívom fel. Talán éppen ezért is volt kockázatos a leszólítás, ezért volt elég nagy esélye a visszautasításnak: az ismeretlen, ismeretségi körön kívül eső férfi kiszámíthatatlanabb, nem lehet ellenőrizni, megkérdezni a barátnőket, ők mit tudnak róla. Megbízható-e. Nem lehet kibeszélni. 

Tinderen ismerkedni, mondtam N.-nek, olyan, mint leszólítani valakit az utcán, a visszautasítás kockázata nélkül. 

És N. megerősített ebben. Elmondta, hogy abban a francia városkában, ahol ő él, nyugodtan ismerkedhetett, hiszen nem volt egyetlen olyan nő sem a Tinderen, akivel lett volna akár egy közös ismerőse. 

Amikor hazajött Budapestre, akkor átállította a Tinderén a helyet, és ekkor már más volt a helyzet. Mindössze egy olyan randija volt, ami nem jöhetett volna össze csak Tinderen. Az egyik lányról kiderült, hogy a volt apósa alkalmazottja volt. A másik az én baráti körömhöz tartozott. Meg is lepődtem. Mit keres a helyes, kétgyerekes anyuka az ismerkedési appon. Így derült ki, hogy éppen válik, mert a zenész férje lelépett, amikor a második gyerekük még csak három hónapos volt. 

Belenéztünk, kiket dob fel N.-nek a Tinder, és meglepve láttam, hogy mennyi köztük az ismerős. Mintha egy baráti összejövetelbe csöppentem volna. Amikor kamuprofillal regisztráltunk, lányként, akkor pedig az is kiderült, hogy mennyi ismerős férfi, mennyi barátom van fenn. Szinte minden egyedülálló ötvenes. De olyanok is, akiknek a házasságáról azt hittem, hogy annak még a pincéje is tüchtig, teljesen rendben van.  

N. a Tinder segítségével jött ki a gödörből.  

Mindössze két lánnyal jött össze, talán vagy tízzel találkozott. És azzal a kettővel is csak hosszú hetek, vacsorák után. Tehát, mondjuk úgy, hogy a régi módon összehozott első randit követően sem lett volna rövidebb az ágyig tartó út. 

Végigkérdezve tinderező negyvenes-ötvenes ismerőseimet, ők is arról számoltak be, hogy az udvarlási fázis nem kihagyható. Nagyon ritka az, hogy egy tinderező lány csak egyéjszakás kalandot akar. 

Más kérdés, hogy a huszonéves tanítványaim szerint a helyzet az ő korosztályukban azért elég más, de ott sem annyira gyakori, hogy egy lány azért van fenn a Tinderen, mert csak szexelni akar, semmi mást. 

N. arról számolt be, hogy tinderező lányismerősei nem titkolták előtte, hogy a Tinder miatt vannak rossz tapasztalataik. Amióta tindereznek, rosszabb a véleményük a férfiakról. És mi tagadás, nekem is vannak N.-en kívül olyan tinderező ismerőseim, akik, mondjuk, a Mekibe beszélnek meg randit, olyan helyre, ahonnan, ha nem tetszik a lány, gyorsan és feltűnés nélkül le lehet lépni. 

Vagyis olyan nagyon sok minden nem változott a Tinderrel. Az alaptermészetünk nem változott. 

Egy alkalmazástól nem lett a világ rosszabb. Nem emiatt lesz kevesebb európai. 

A Tinder még annyi nyomot sem hagy, mint a fogamzásgátlók feltalálása vagy a Kinsey-jelentés. Ugyanakkor N.-nek igen sokat segített abban, hogy leküzdje a gátlásait. „A Facebook elhiteti, hogy sok ismerősöd van, a Facebook átvág – mondta N. – A Tindernél viszont nem lehet megúszni a találkozást. Nem lehet évekig csak levelezgetni, mint Csajkovszkij tette Meck asszonnyal.”

N. sohasem ismerkedett volna buszon. Soha nem mert odamenni egy lányhoz még egy diszkóban sem. Soha nem jött volna ki a szerelmi bánatából, ha nincs a Tinder. 

Soha nem érezte volna azt, hogy van még esélye egy újabb és rendes kapcsolatra, ha nincs a Tinder. Hiszen alig járt el valahová, nem az a fajta, aki azzal tölti a hétvégéjét, hogy a hetedik kerületben lóg, egyik helyről a másikra megy, lesi a lányokat péntek éjjel a Nemdebár teraszán. 

N.-t a Tinderen megismert egyik lány vette rá arra, hogy beszéljen a feleségével, rendezzék a kapcsolatukat, legyen vele őszinte, mert mindkettőjük életét rontja, ha Éva továbbra is reménykedik abban, hogy egyszer visszamegy hozzá és gyerekeihez. Ezzel a lánnyal soha nem szexelt N., de még ma is jóban vannak. 

A Tinder, mondta N., amikor összeköltözött egy Strasbourgban megismert építész lánnyal, arra jó, hogy megoldja az életközepi válságot. Az életközepi válságban (nevezzük így a midlife krízist) ugyanis az a legrosszabb, hogy úgy érzed, egyedül vagy benne. 

Úgy érzed, mindent újra kell kezdeni. A házban ki kell cserélni az összes vezetéket, mert ha nem teszed meg, folyamatosak lesznek a zárlatok. Már a legkisebb hiba is kiveri a biztosítékot.

Az életközepi válságban az a legrosszabb, hogy magadra maradsz benne. Lekapcsolt villanynál ülsz a sötét szobában, és úgy érzed, soha többé nem nyitja már rád senki az ajtót. És a Tinder egy kapcsoló, amihez odamehetsz. 

És látni kezdesz. Látni kezded, hol rontottad el. 

A kamasz gyerek le szeretne építeni, rombolni mindent, amihez a szüleinek közük van, hogy felépítsen valamit, ami csak az övé. Ezért nem lehet és nem szabad szólni hozzá. A munkájával egyedül kell hogy maradjon. 

Az életközepi válság akkor jön el, amikor egész addigi életünkből elegünk van, amikor már nincsenek távlati és további terveink, amikor úgy véljük, minden nap ugyanolyan, amikor sóhajtva azt mondjuk: „hát akkor most tényleg ennyi csak az élet”. Ez akkor tud gyilkos lenni, ha valaki ezt egyedül éli át. Mert ha egyedül van, akkor eszébe juthat az a megoldás, hogy nem folytatja tovább. Ahogy eszébe jutott N.-nek, amikor egyedül volt. Eszébe jutott, hogy hintát köt az életéből. Ahogy a kamraajtóra magát felakasztó nagyapja tette, igaz, ő hetvenévesen. 

Nagyon fura kimondani, de ebből az állapotból a Tinder rángatta ki. Az segített neki. 

Az építész lány, akivel találkozott, bevitte az irodába, és ott rájött, hogy még mindig vonzza az építészet. Gimnázium után kétszer felvételizett az építész karra, de nem vették fel. 

Elkezdett AutoCAD-del dolgozni, beletanult a szakmába a lány, Catharine segítségével. 

Most Afrikában élnek. Nem messze attól a várostól, ahol N. kamasz volt. Azt mondja, boldog. És én elhiszem neki.