–

Arak sosem tartozott a légiesen könnyű, balerina alkatú macskák közé – mindig is kemény csajszi volt, aki nagy kanállal falja az életet, és semmitől sem fél. Amikor a négy, akkoriban legfeljebb hathetes cicáink először jelentek meg a házunk előtt nyervogva, ő volt az első, aki három kistesóját hátrahagyva felkapaszkodott a bejárati ajtónkhoz vezető lépcsőn, és bemerészkedett az otthonunkba. Egyetlen lánytesója, Tahini szöges ellentéte – mintha csak valami gagyi amerikai filmklisé karakterei lennének: Arakkal ellentétben kishúga igazi hercegnő, olyan vékonyka, mint Keira Knightley, és ha túl párás a levegő, nem hajlandó kilépni a lakásból. Arak viszont ahogy cseperedni kezdett, még vakmerőbb power womanné változott: az éjszakákat gyakran a szabad ég alatt töltötte, halált megvető bátorsággal ugrált az olajfák ágai között, és ha kirándulni mentünk, kutyaként követett minket akár tíz kilométeres sétákon is, rendszeresen előreszaladva, majd bevárva minket, mintha csak azt mondaná: „Ezt nevezitek ti túrának, pipogya papák?!”

Mivel teljes gőzzel élte az életet – rengeteget és mindent megevett –, ezért aztán fel sem merült bennünk, hogy kikerekedésének oka nem a napi hatszori étkezés (merthogy az összes szomszédnál fix időpontban volt jelenése pótreggeliért és uzsonnáért), hanem a tény, hogy – ahogyan Kenickie mondta a Grease-ben Rizzóról –

„a cipójában kovász van”. 

Bár a négy macsekot eredeti tervünk szerint hónapokkal korábban elvittük volna a dokihoz, hogy ne népesítsék be a félszigetet leszármazottakkal, a karantén kapcsán az állatorvosok is kizárólag vészhelyzetben vállalhattak műtéteket, így egy nap tudatosult bennünk: akarjuk vagy sem, „nagypapák leszünk”. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor egy nap Arak a hasamon heverve dorombolt, és éreztem, hogy megmozdul benne valami… azaz valakik. Ettől a ponttól fogva mintha csak megértette volna, hogy tudom a titkát, mindenhová követett, mi pedig felkészítettük magunkat a nagy napra: mivel nem tudhattuk, „mikorra van kiírva”, jó előre előkészítettük a szülősarkocskát, puha pokróccal, és amikor már akkorára dagadt a pocakja, hogy még az ő body builder lábaival is nehezen vonszolta magát, jó előre bevásároltunk, hogy még véletlenül se fordulhasson elő: nélkülünk kell vajúdnia. 

Hogy a testbeszédéből vagy egyszerűen csak az összeszokottságból fakadt, nem tudom, de a nagy nap reggelén mindketten, Nimi és én pontosan tudtuk: itt az idő. 

Aznap délben egy élő online főzést tartottunk, és Arak tiszteletére arakast, görög zöldborsópörköltet készítettünk, majd kitakarítottuk a lakást, gyertyákat gyújtottunk, és mellé kuporodtunk, gyengéden cirógatva a hasát, ő pedig megadón hanyatt heveredett, és olyan hangosan dorombolt, mintha a faluszéli vulkánunk ébredezne több száz éves álmából. 

Döbbenetes volt felismerni, hogy egy állat, ami egészen bizonyosan képes arra, hogy magányosan szüljön akár a legmostohább körülmények között is, milyen mélyen ragaszkodik hozzánk ezekben az órákban. Ha csak egyetlen pillanatra abbahagytam a hasmasszázst, keservesen nyervogni kezdett. Ha – abban a hitben, hogy néha talán szüksége van egy kis privát szférára – kimentünk az erkélyre, utánunk vonszolta magát, és követelte, hogy húzzunk vissza mellé. Így amikor kezdett későre járni, és kezdtem úgy érezni magamat, mint gyerekként, amikor ébren vártam a Jézuskát, ám a szemem minduntalan le akart csukódni, a matracunkat a „szülőszoba” mellé vontattuk, és mellé heveredtünk. Elaludni viszont már nem volt időnk – a takaró kissé nedves lett, ebből pedig bizonyosan tudtuk: elfolyt a magzatvíz, Arak pedig továbbra is hangosan dorombolva, egyetlen fájdalomra utaló hang nélkül világra hozta első kicsinyét. 

Először egy kis rózsaszín buborék landolt mellette a pokrócon, majd lassacskán kibontakozott belőle négy mancsocska, egy fél fogpiszkálónyi farkinca, és egy pofi, amely ezen a ponton simán lehetett volna egy egéré vagy egy denevéré, esetleg egy véznaujjú makié.

Az újszülött macsek hang nélkül, még a köldökzsinórral a méhlepényhez kötve elindult megmászni a mamáját: hihetetlen volt látni, hogyan tudja hajszálpontosan, már az első lélegzetvétele után, merre van az édesanyja mellbimbója, és ott vár rá az életet adó tejecske.

Ahogyan az is döbbenetes volt, hogy Arak, aki tíz perccel ezelőttig vélhetően nem tudhatta, hogy a másállapota azt jelenti: nemsoká kicsinyei lesznek, egyik pillanatról a másikra anyává vált – gondosan körbenyalogatta a babacicát, elrágta a köldökzsinórt, majd befalta a méhlepényt, és mire az első cicus kényelembe helyezkedett a mellbimbóján, már készen is állt a következő szülés(ek)re.

Aki nézte a Durrellék című sorozatot, talán emlékszik a fájdalmas, ugyanakkor a görögök részéről egyszerre önironikus és önkritikus, nagyon feketén humoros jelenetre, amikor a korfui aranyszívű asszony gátlástalanul kezdte elásni a zsákba tuszkolt kutyakölyköket. Bár ma már törvény bünteti ezt a fajta „kutya-/macskanépességnövekedés-gátlást”, sajnos a vidéki Hellász „farkas-/embertörvénye” ez. Így aztán lelkiismeretes döntés vállalni egy alomnyi cicát: ha túl sok van belőlük, ha túlságosan elszemtelenednek, váratlanul nyomuk veszhet, és mivel így is sokszorosan meghaladják az emberpopuláció méretét minden kis faluban, szinte lehetetlen új gazdikat találni a macsekoknak. 

Nem volt más választásunk, mint csendben remélni, hogy Arak hatalmas hasa nem hat bébit rejt – bár pontosan tudtuk, hogy természetesen megtartjuk majd őket. Ám amikor megszületett a harmadik cicus, és az első másodperctől világos volt, hogy aggasztóan picurka, és az első levegővétele után keservesen sír, nem keresi az anyja mellbimbóját – semmi másra nem tudtunk gondolni, mint hogy mennyire szeretnénk, ha nem igazolódna be a félelmünk, és megmaradna a kiscica.

Arak lelkiismeretesen lenyalogatta a csöppséget, ám azonnal megérthette, hogy a pici életképtelen lesz – még a köldökzsinórt sem rágta el. 

És míg a két egészséges cicvarek mintha percről percre növekedett volna, Szumszum – így neveztük el a legkisebb királyfit, ami arabul és héberül szezámmagot jelent – egyre csak töpörödött, egyre lassult a légzése. Egy és ugyanazon pillanatban, ugyanazon a pokrócon ott volt előttünk az élet és az elmúlás – a gyertyák sárgás fényében úszó lakás pedig telis-tele volt szeretettel, az elménk felfoghatatlan tapasztalásokkal. Így zuhantunk álomba, egyszerre boldogsággal és aggodalommal várva a másnapot. 

Reggel arra ébredtünk, hogy Tahi, Fava, és Lángosh, a három másik nagy cicánk pont úgy állják körbe nővérüket, ahogy azt a kórházban szokás látogatáskor: mindannyian érdeklődve figyelték a fokhagymafejnyi jövevényeket, és mind másképp kezelte a helyzetet. Tahini hercegnő fenséges távolságtartással, Lángosh herceg őszinte kíváncsisággal és törődéssel, Arak arcát nyalogatva, és – amikor a mama kiszaladt pisilni – gondosan bébiszitterkedve a kicsinyek felett, Fava pedig, a veres macskakirály mintha filozófiai mélységekig elemezte volna a helyzetet: tíz perc leforgása alatt látványosan félrevonult, majd azt vizslatta, mégis mi a relációnk az új cicákhoz, és mi lehet a tervünk velük. Féltékenykedett kicsit, majd irigykedett egy kört, ez átfordult aggodalomba, ám hamarosan megadta magát a cukiságcunami előtt, és ő is odaheveredett a testvérei mellé, óriásira nyílt szemmel bámulva az unokahúgit és unokaöcsit… és a kis Szumszumot, aki ekkorra már szinte teljesen kihűlve hevert jó arasznyira a többiektől. 

Több macskás barátommal konzultáltam, és cicás Facebook-csoportokban is érdeklődtem, mitévők legyünk, ám az egybehangzó vélemény az volt, hogy semmit sem tehetünk azon kívül, hogy kivárunk. 

„Természetes, hogy legalább egy újszülött cica nem éri meg a másnapot” – írták sokan, így huszonnégy óra után először adtunk egy kis időt Araknak, hogy feldolgozza a történteket, és lementünk a tengerpartra egy órácskára… 

…amiből csak fél óra lett, hiszen még a fodrozódó hullámok és a perzselő nap sem tudta elvonni a figyelmünket a kis családunk gyarapodásáról. Hazaérve Arak mellé kuporodtunk – és könnybe lábadt szemmel fogadtuk el a természet rendjét: Szumszum már nem szuszogott.  

Néhány perccel később parányi sírkövet építve helyeztük örök nyugalomra a világ legkisebb cicáját, aminek nem adatott meg, hogy megismerje Agios Georgios falucska lakóit, hogy összebarátkozhasson a szomszédaink, Wendy és Ian állandóan vigyorgó kutyusával, Simeldával, vagy hogy karmocskáit csillogóvá élesítse a bútorainkon. „Szeretünk, Szumszum” – búcsúztunk tőle, majd visszasétáltunk a házba. Az élet házába. 

„Gondoltad volna két évvel ezelőtt, amikor el kellett engednünk Özgét, hogy nemsokára hat macskánk lesz?”

– kérdezte Nimi mosolyogva. „Édes Özgénk… mennyire imádná ezt a falut – feleltem, és eszembe jutott legendás kínai meztelen kutyusom illata, tapintása, energiája – és a nap, amikor belépett az örökkévalóságba. – Azt sem gondoltam volna, hogy lesz másik háziállatunk. Azt végképp nem, hogy macskánk. De hogy hat?!” – röhögtem fel hangosan. (Több viszont nem lesz, Arak testvéreit azóta sikerült elvinnünk ivartalanításra.)

Mire a házunk elé értünk, szomszédasszonyunk, Wendy – akivel megosztottuk Szumszum elvesztését – már az ajtóban állt: „Jöttem meglátogatni a piciket, és egy kis lelki támaszt nyújtani.” Majd elővett a háta mögül egy üveg gint és egy palack tonikot. A kulcs elfordult a zárban, a jégkocka a poharakba ugrott, megszólalt a zene, és elindult az ünneplés. „Tökéletesek!” – mondta Wendy a macskabébikben gyönyörködve, majd ránk pillantott: „Gin and tonic?” És bár ő úgy értette, kérünk-e egy kis utánpótlást, Nimivel egymásra sandítottunk, és rögtön tudtuk: megvan a két cica neve. Perceken át fuldoklottunk a nevetéstől, amikor Wendy megjegyezte: „Azért az mókás lesz, amikor utaztok valahova, és – ahogy szoktam – én etetem a macskáitokat, így a teraszon állva hangosan kiabálok majd: Giiin! Tonic! Hol vagytok?! Gyertek ide! A falu népe pedig konstatálja majd: na, a brit nő totálisan megzakkant.” 

Üdv itthon, Gin és Tonic! Jobb helyre nem is születhettetek volna. Szerencsés kis flótások vagytok. De mi még szerencsésebbek, hogy minket választottatok cicaapuknak. Igyekszünk olyan életet teremteni nektek, amilyet minden lény megérdemel. Valamint megpróbáljuk nem túlcsordítani a világhálót a fotóitokkal, és nem túlhasználni a #CatDad hashtaget.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak