–

Imádom a tavaszt. Van annak varázsa, hogy a zöldben élsz és hajnalban rázendít a nép odakint. Mázlista vagyok. Óriási a ricsaj és én csak azért is nyitott ablaknál alszom. Vagyis pont hogy nem alszom tőlük. Emlékszem, tavaly abban a bizonyos tavaszi fáradtságban kimentem egy ilyen reggel a teraszra, és jót vitatkoztam velük. Hangosan közöltem, hogy még csak hajnali öt óra, és aludnék, így hát lesznek olyan kedvesek és befogják a lepcses csőrüket. 

Persze semmit nem ért. Már hogy én hajnalban erőlködöm és a tavaszt is megpróbálom irányítani. Miszerint reggel nyolc után lehet csak csiripelni, hát hogy is nem értik ezt a közös béke és az együttélés szabályai alapján. Ez olyan egyszerű, és igazán így lenne fair. Végtére is szombat van, és néha nekem is lehetne eleget pihennem.

Röhögve mondták tovább a magukét. Hogy „jól van már, nyugodj meg. Ne próbáld a természet törvényeit is magad alá gyűrni. Nincs arra semmi esélyed.”

Most reggel nem volt semmi ilyen akarat. Csak ültem a teraszon, a kávésbögrével a kezemben, és hallgattam csendben a sok madárnyelven szóló éneket. Kórus lett belőle, szép ritmussal és szólókkal. Mosolyogtam. Mindegy, mennyire vagyok fáradt. Hálás vagyok inkább annak, hogy legalább ez van. És azért irigykedem ám rátok, madarak! Mehettek bármerre, semmi tilalom.

Arra gondoltam, hogy ha páran a haverjaim lennének, megkérném őket, talán elrepülnének és bekukkantanának a szüleimhez, hogy megnézzék, hogy vannak. Oké, én is tudom, hogy hogy vannak, mert írják meg mondják néha. Amikor éppen nem velünk vannak elfoglalva és nem az én nyavalyáimat istápolják három különböző cseten. De az mennyire jó lenne, képzelem tovább, ha kölcsönadnám a telómat, és feketerigó barátom titokban kattintana párat anyuról, ahogy süti a kenyeret, vagy apuról, ahogy a kertjében gondosan babusgatja a földbe ültetett magokat. Amikor beleteszed a frissen felásott földbe, és rá fedőként némi éltető anyagot, meglocsolod, és tudod, hogy elindul az élet. 

Na és a kenyér illata, anyu keze…

– Elfogyott a chips. És kéne joghurt is! – félálmos fejjel közli velem a tényeket Szépazélet, a lányom.

– Majd veszek. Bár chipsre semmi szükség. 

– Az esti mozihoz igenis kell. Mindig van, ha szombat van. És mozi van. Nem? – háborodik fel csipásan is.

– Ja, ja, mindig van.

Nem akarok híreket olvasni. A héten egyre jobban leszoktam róla. Eleve azt hallgattam minden ügyféltől, hogy kétszer annyit dolgozik és majd megszakad. Meg a koronát átfuttatva a saját világukon. Úgy éreztem, mintha az online ajtóm tárva-nyitva lenne, és csak zúdulna be rajta mindenki egzisztenciális szorongása. Oké, ez a munkám, hogy tartsam meg, na de a dózis most erős túladagoláshoz vezethet. A híreket kizárom, lett ez egy csütörtöki döntés. Így jól maradok ügyfélnek, magamnak.

Most meg meg kellene néznem, hogy akkor mikor és hogyan mehetek chipset venni. 

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki imádta a vizet…

Úszóversenyt rendeznek a fürdőkádban. Egymásnak mesélik közben, hogy ki mire emlékszik abból, ahogy úszni tanult, először ült hajóba… Aztán egy pillanat alatt váltanak:

– Amikor ennek vége lesz, én azt fogom először csinálni, hogy lemegyek a Balatonra, és megölelem a legjobb barátnőmet – Szépazélet fontos pontjai.

– Én meg végre beülök a hajóba, kimegyek a vízre és csak a széllel beszélgetek – Férfiaháznál (a fiam) leglényegi kapcsolataira utalgat.

Összeszorul a szívem, ahogy hallgatom őket titokban, az ajtó mögé bújva. Olyan szép emlékek jönnek. Velük megyek. Közben aggódom, hogy mikor lesz az a pont, amikor egyik vagy másik elszomorodik és érkezik a héten olyan sokat kiejtett kérdés:

– Meddig fog ez tartani, anya?

Ez most nem az a kérdés, ami az agyadra mászik minden egyes alkalommal, amikor gyerekekkel utazol:

– Mikor érünk oda?

Mert ugye, olyankor tudod a választ. Pontosan megmondja valami okos alkalmazás, vagy a szokásos és már tapasztalt belső órád.

Na de hogy ez a korona most meddig fog tartani? És ki tudja megmondani?

A gyerekkérdések előtt és után is irdatlan keresőüzemmódba mentem át vagy százszor. Nem mondom, hogy nem vertem ki a saját biztosítékomat is ezzel néha. Hogy most hová kapaszkodjak, miben higgyek?

Jobb ötletem nem lett, kísérletnek meg elég jó próba. Legyen úgy, gondoltam, hogy hétköznap a tudományba, hétvégén meg a természetbe vetem a bizakodásom magját.

Tegnap fel is írtam egy post it-re, és kiraktam a hűtőre. Rajzoltam hozzá szmájlit, virágokat, meg szívecskét. Végül is ez a lakás legfontosabb pontja. Dekoráció meg mindenhez jár. Attól lesz élő és illeszkedő. Mint a magnak a víz. A napfény, meg a föld tápláló ereje.

Lássuk meg, mi nő ki ebből az egyszemnyi reményből!

Kedves madarak, haverok! Ezt a magot nem adom nektek reggelire. Egyébként is tavasz van, húzzatok el enni most már máshová. Haverság van, de a teraszon bezárt az étterem!

Németh Barbara

Kiemelt kép: Unsplash/Rowan Heuvel