„19 millió emberre körülbelül 20 lélegeztetőgép jut” – Koronavírus-körkép a világ körül

–

Ricardo – Lima, Peru

Ricardo Peru fővárosában, Limában működteti két vállalkozását; autómosó szalonjaiban és digitális marketingcégénél 200 alkalmazottat foglalkoztat.

Peru egyike volt a koronavírusra leggyorsabban reagáló országoknak: az első fertőzött eset megjelenése után a kormány azonnal teljes karantén alá vonta a lakosságot és lezárta határait.

A leállás a szolgáltatási szektort, a turizmust és a vendéglátóipart sújtja leginkább, így érzékenyen érinti Ricardo cégeit is, de a járvány miatt nehéz helyzetbe került középvállalkozások számára kölcsönt biztosít a kormány.

A legszegényebbekről sem feledkeznek meg, akik egyszeri támogatásban részesülnek, amire szükség is van, mert a szegénységi arány 24 százalék körül mozog, és a lakosság nyolc százaléka él mélyszegénységben. Azokat a gyerekeket, akiknek lehetőségük sincs online oktatásra, rádión és tévén keresztül sugárzott oktatási programokkal érik el.

„Úgy érzem, a legtöbben komolyan veszik az intézkedéseket és betartják a szabályokat” – mondja Ricardo. „Azt látom, hogy általában jó hangulat uralkodik, és mindenki bizakodó. Esténként az erkélyről és az ablakból tapsolunk, »Hajrá, Peru!« kiáltással biztatjuk egymást, és minden este közösen elénekeljük a himnuszt.”

Arra a kérdésemre, hogy mi az, amitől ennyire derűlátó, azt válaszolja: „Sok ember függ tőlem, így folyamatosan azon gondolkodom, milyen újításokat kell véghez vinnem, milyen változtatásokat kell eszközölnöm a jelenlegi rendszerben ahhoz, hogy az új helyzetben majd ismét működni tudjunk, ezért egyetlen lehetőségem van: optimistának lenni”.       

Olya – Malawi

A magyarországi hírekben leginkább Madonna örökbefogadott gyermekei kapcsán került be a délkelet-afrikai állam, Malawi. Itt él a belorusz származású Olya amerikai férjével és nyolcéves ikergyermekeikkel.

Az ország az utolsók között számolt be a fertőzés megjelenéséről – egész pontosan április másodikán –, de ez annak is betudható, hogy sajnos minimális teszt áll rendelkezésre.

A Malawinál tehetősebb, járvány sújtotta környező államok lezárták határaikat, így az országba és országból ki március 13-a óta nem üzemel repülőjárat. Drákói intézkedéseket nem hoztak, a 100 fő fölötti (!) gyülekezéseket betiltották, és a maszk használata is inkább csak ajánlott, pedig a 19 milliós lakosságra körülbelül 20 darab (!) lélegeztetőgép jut.

„Hetente egyszer megyek bevásárolni – meséli Olya – és úgy tűnik, az élet ugyanolyan mederben folyik, mint korábban. Ugyanakkor a helyiek tisztában vannak a helyzet súlyosságával, de a lakosság nagy része olyan szegény, hogy nem engedheti meg magának, hogy otthon maradjon. Mi betartjuk a szabályokat, nem találkozunk senkivel, a korábbi gyerektalálkozók átkerültek az online térbe, és én sem járok már a helyi iskolába, ahol önkéntesként dolgoztam.

De tudom, hogy a helyiek közül sokan élnek vályogkunyhókban, és az utcák zsúfoltak, így nehéz megvalósítani az ajánlott távolságtartást.”

A legnagyobb kihívás Olya számára is ugyanaz, mint sokunknak: a bizonytalanság. „Nem tudom, mikor láthatom a Fehéroroszországban élő édesanyámat, a húgomat és a családját. Szintén aggódom amiatt, hogy mikor érkeznek élelmiszer-szállítmányok Dél-Afrikából. Malawi az élelmiszerek jelentős részét importálja, így a lezárt határok miatt kérdésessé vált, mikor jöhetnek újra a teherautók.

Felkészültem arra az esetre, ha teljes lezárás lép életbe, próbáltam elegendő élelmiszert, alapanyagot beszerezni, és ételeket előkészíteni.”

Napjaik közös családi programokkal telnek: társasjátékokkal, filmnézéssel, kártyázással. Olya kertjükben veteményest alakított ki, és sokat főz. „Nem hiszem, hogy bármit változtatnék az életemen, miután vége a járványnak. Ugyanakkor nagyon vágyom arra, hogy eljussak Párizsba, a belorusz és az amerikai családomat is szeretném évente legalább egyszer látni. Az elmúlt hetek azt erősítik meg bennem, hogy semmi nem olyan fontos, mint a család.”  

 Elvira – Kanada, Ottawa

A Hevesről származó Elvira férjével és két gyermekével éppen Kubában volt, amikor értesültek arról, hogy Kanadában is megjelent a fertőzés. „Amint meghallottuk a hírt, azonnal vettünk internetkártyát, így tudtuk meg, hogy április hatig bezárják az iskolákat. Közben Kubában is elnéptelenedek az utcák és kiürültek az éttermek. Miután visszamentünk Ottawába, két hétig egyáltalán nem hagytuk el a lakást.” Ekkor sorra zártak be a boltok néhány kivétellel, amelybe az alkohol- és – egy ideig – a közelmúltban legalizált marihuánát árusító üzletek is beleestek.

Az online oktatás itt nem kezdődött el azonnal, ugyanis a tanárok időt kaptak a felkészülésre, illetve Ontario tartományban mind az angol-, mind a francia nyelvű iskolák tanárai is sztrájkoltak az osztálylétszám csökkentéséért és a kötelező online oktatás ellen.”

A gyerekek így fellélegezhettek egy kicsit. Tizennyolc éves lánya életéből valószínűleg kimarad a ballagási bál, de igazán a jó hangulatú közösséget sajnálja. Tizenhat éves fiának négy tantárgyat kell tanulnia tárgyanként heti három órában, amelyből csak egyet tölt online, és kettőt házi feladatokkal.

Az utcákon a kutyát sétáltató és a kocogó környékbelieken kívül senkit nem látni. „A mindennapok monotonitását Echo kutyánk sétáltatása töri meg, a családban most mindenki őt »használja« stresszlevezetésként. A mentális túléléshez jó eszköz a kertben álló trambulinunk – már amikor a hideg ellenére kimerészkedünk oda, mert tegnap még jeget törtünk fel.”

Anita – Olaszország

A járvány gócpontjának számító Lombardiában élő Anita felfüggesztette önkénteskedését, a munkavégzéshez szükséges tanfolyamát online végzi, zongora- és énekórái is a virtuális térben folynak. Arrafelé még mindig csak engedéllyel lehet kijárni – április 5-től kizárólag maszkban –, és csak a legszükségesebb szolgáltatások, boltok, gyógyszertárak, posták vannak nyitva. „Nekem nem telnek rosszul a napjaim, mert megszoktam, hogy sokat vagyok egyedül itthon. Elvégeztem a munkámhoz szükséges online kurzust, átnéztem az új adótörvényeket. Zongorázom, filmeket nézek, van a lakásban bicikli és elliptikus gép, úgyhogy naponta mozgok. A férjem minden második héten itthon van, ilyenkor főzünk, takarítunk, és elkezdtük a következő utazásunkat is tervezni, de tisztában vagyunk vele, lehet, hogy jövő évre kell halasztanunk.

A férjem bejár Milánóba dolgozni, ahol minden üres: az utcák, a metró, az állomás, ahol ellenőrzik a kijárási engedélyt és mérik a testhőmérsékletet.

Én nem panaszkodom. A hobbimat, a zongora- és énekórákat online megoldjuk, a családdal és barátokkal pedig eddig is távkapcsolatom volt. A férjemmel tervezzük a jövőt, de az biztos, hogy amikor ennek vége, még kevesebbet fogok vásárolni. Aggódom az emberiségért, azért, hogy mi lesz ezután, és mi lesz azzal a sok emberrel, akik munka és pénz nélkül maradtak. Sajnálom a sok hozzátartozót, akik eltemetni sem tudják a családtagjaikat.

És aggódom a szüleimért, akik messze vannak, és ki tudja, mikor látom őket. Ez a járvány ráébresztett arra, mennyire sérülékenyek vagyunk.”

Trembácz Éva Zsuzsanna 

Trembácz Éva Zsuzsa írásait ITT is elolvashatod, érdemes követni a szerzői oldalát!