–

A január az év hétfője – ezt a szólásmondást „az interneten hallottam”, ez pedig nagyjából leírja, hogy hogy vagyok. Hát úgy, mint sokan mások.

Van rajtam kábé három és fél kiló extra az ünnepek előtti állapothoz képest, próbálok hozzászokni egy új frizurához – húsz centit vágattam a hajamból az újrakezdés jegyében, de még valahogy nem érzem ezt a „Gabika a szomszédból” hajhosszat (mások szerint észre sem vehető, ami külön felháborít), mindemellett január 17-e van (ezt meg kellett néznem a naptárban, mert óriási tagadásban vagyok), és én még mindig keresem magamban: hogyan voltam képes az ünnepek előtt száztíz százalékot adni mindenbe, honnan volt energiám és kreativitásom mindenhez, és mi lesz velem, ha azon kapom magam, hogy egyáltalán nincs kedvem semmihez, csak sorozatokat nézni az elektromos ágymelegítő matracon, a paplan alatt, észrevétlenül váltani a harmadik kávéról az első pohár borra, és hagyni, hogy a világ megoldja a forgást nélkülem.

Mocorog bennem a tettvágy, nem akarom feladni, de mit csináljak, ha egyszerűen… inspirálatlan vagyok.

Azt hiszem, a legjobb ötlet, ha felvetem Gyárfás Dorkának, a szerkesztőmnek a WMN-nél: mit szólna, ha ezen a héten az inspirálatlanságról írnék. Dorka és én rendszerint Messenger-hangüzenetekben kommunikálunk – esetenként bejátssza a hangüzeneteimet a heti értekezleten, eztán jelzi nekem, mi a határidő. Nagy bajban vagyok a határidőkkel, úgy általában véve, nemhogy ilyenkor, amikor be vagyok gubózva. „Ez szuper lesz januárra” – írja Dorka, én pedig egyszeriben elfogadom a tényt, hogy ha a WMN-értekezlet teljes legénysége a januárral köti össze az inspirálatlanságot, akkor ez egy globális mumus, és nem vagyok egyedül.

Mit tehet a madár, ha tudja, hogy tud repülni, de azt is tudja, hogy a szárnyai ebben a pillanatban nem alkalmasak a repülésre?

Szerencsére nemsokára harmincnyolc éves leszek – ennek nagyon örülök, mert tudom, hogy húsz-tizenöt-tíz évvel ezelőtt még rettenetesen megviseltek az inspirálatlan időszakok. Haszontalan senkinek éreztem magam, egy csalónak, aki kipréseli magából a kötelezőt, vagy egyszerűen csak elbújtam a felelősség elől, beteget jelentettem, és a paplan alatt utáltam magam. „Erre se vagy képes” – ilyeneket mondtam magamnak. Ma már nem mondom. Ma már tudom, hogy nemcsak jogomban áll inspirálatlannak lenni időről időre, de éppen ezek az időszakok azok, amelyek „lenullázzák” a rendszert: telítődtünk, új hatásokra, új benyomásokra, új szemléletre van szükségünk. Nem hiányzik belőlem az inspiráció, csak újra kell hangolni, csak másik gombot kell megnyomni rajtam – és időbe telik, míg ráhangolódom, míg megtalálom magamon a gombokat.

Az inspirálatlan időszakokban mindig másfajta zenéket hallgatok, amik segítenek rajtam. Egyszer egy heteken át tartó mélyrepülés során rákattantam Madonna Bedtime Stories című lemezére, amit egészen addig méltatlanul keveset hallgattam. Meghallottam a dalszövegeket, és félpercenként úgy éreztem, hogy mind rólam szól: „Soha nem leszek angyal, soha nem leszek szent – igaz, túl elfoglalt vagyok azzal, hogy túléljek”, „Ne hagyd abba, amit csinálsz, bébi”, „valósítsd meg önmagad, de nyomd el önmagad”, „kinek kell a nap, ha az eső így tele van élettel”, és a kedvencem: „a szavak hasztalanok, a mondatok végképp, nem jelentenek semmit sem – hogyan is magyarázhatnám el, hogy érzek”. Egy vitrolás hajón laktam Jaffa kikötőjében (mert nem volt pénzem lakást bérelni), épp szétesett egy kilenc éve tartó kapcsolatom, és se tervem, se életkedvem nem volt.

Ma, évekkel később, ezt a depresszióba hajló időszakot egy igazi kreatív és magánéleti katalizátorként értelmezem és élem meg.

Egyszer, amikor a korai húszas éveimben, az igazi depresszió legmélyebb bugyrait járva, súlyos evészavarokkal küszködve ültem otthon az egyik (máig) legjobb barátnőmmel, volt egy nagy pillanatunk. Ő is szenvedett (az én említett problémáimon kívül még egy csomó mindennel), és felkiáltott: „Pattanásos, szomorú, kövér, ronda, és undorító vagyok!” Mire én: „Használd ki!” „Mi van?” „Használd ki az undorítóságod.” Azonnal elröhögtük magunkat, és azóta afféle szállóige lett ez közöttünk – használjuk, és hisszük. Ha érzelmileg, tapasztalati szinten profitálunk az „én vagyok a világ királya”, „sose voltam ilyen szexi”, „senki sem tudná utánam csinálni, amit megcsináltam” időszakokból (amik, lássuk be, szintén a teljes valóság egy szélsőséges megtapasztalásai), miért ne profitálhatnánk azokból az időszakokból, amikor hajlunk rá, hogy ne higgyünk semmiben és senkiben?

Ha az ember olyan passzban van, hogy a radiátor mellett akar ülni, miért ne tehetné meg? Ellátom a feladataimat – belerakom, amim most van. Tudom, hogy vége lesz – mert jön a tavasz, mert a szülinapomon, jövő hónapban majd érzek valami kis bizsergést, mert elutazom valahová, ahol még sosem jártam, és megérint majd a levegőváltozás, mert figyelem magam, mert figyelek másokra.

Az nem csak egy mondás, hogy az ember túlélő. Arra vagyunk programozva, hogy túléljünk.

Túléljük a hétfőket, a januárokat, a szakításokat, a családi drámákat, a bürokratikus útvesztőket, az anyagi és érzelmi összeomlásokat, a háborúkat, a betegségeket. Túlélünk, azaz inkább élünk – az utolsó pillanatig. 

Az inspirálatlan időszakok nálam mindig úgy érnek véget, hogy már nincs kedvem többet szenvedni. Annyira unom, hogy még extrém energiát fektetni a feltápászkodásba is jobban hangzik, mint tovább dagonyázni az önkéntes száműzetésben a mindenre alkalmatlanság szigetén.

Steiner Kristóf