–

Marci és mi

Egy évvel ezelőtt mentünk el a feleségemmel az Eszkuláp Állatvédő Egyesület örökbefogadó napjára, hogy megismerkedjünk Marcival. Már nézegettük egy ideje a honlapon, és nagyon szeretetre méltónak találtuk. Bár nem így terveztük, de még aznap örökbe is fogadtuk őt, pedig csak egy hét múlva lett volna esedékes. De amint belehajtotta a kezembe a fejét, és ahogy rám nézett, úgy éreztem, nem tudom már otthagyni, nem akarok várni rá még egy hetet. Ebben mindketten egyetértettünk.

Mondjuk, akkor még fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk, de ma sem döntenénk másként…

Az út eleje mindig rögös

Másnap útra keltünk vele, hogy beszerezzünk neki mindent, mert még tápunk sem volt, nemhogy ágy, póráz, tálak, kakizacsi. A vidámnak és nagyszerűnek ígérkező séta egy csapásra rémálommá változott. Amint Marci meglátott egy kutyát, azonnal őrjöngeni, ugatni, visítani kezdett, teljesen kikelt magából, támadni akart. Tudtuk, hogy problémás, de erre nem voltunk felkészülve.

Az ölembe kaptam, és hazáig vittem, közben pedig végig nyüszített.

Ma már nem venném fel, másként kezelem ezt a problémát, de azelőtt még sosem találkoztam ilyen helyzettel. Az első napokban velünk sem volt túl kedves, sőt: ha közelítettünk felé, még morgott is. Egy igazi „mogorva vénember” volt a maga hét évével és tíz kilójával együtt. Na, jó, akkor még több volt a súlya, csak mi kicsit lefogyasztottuk.

Szakértő segítség

Azonnal segítséget kértünk Vikitől, a Kutyaguru szuper trénerétől, aki hetente jött hozzánk, és együtt dolgoztunk azon, hogy Marci megtanuljon viselkedni, jól kezelje a nehezebb helyzetet. Addig pedig maradtak a hajnali fél négyes, illetve az éjszakai séták, hogy a lehető legkevesebb kutyával találkozzon. Ezzel is csökkentettük a feszültséget, és kíméltük az idegeinket. Közben pedig folyamatosan ment a tanulás, mindennapossá váltak a tréningek. Akadtak nagy eredmények, de ugyanígy óriási visszaesések is.

Rengeteg kétségbeesés, kiborulás kísérte végig ezeket a hónapokat a sok öröm mellett.

Hát, igen, egy mentett kutyus ilyen is lehet. Nagyon kevés olyan szerencsés kutya van, amelyik problémamentes, nem viselte meg a kidobás, a kóborlás, a bántalmazás, vagy éppen a menhelyi környezet. Ezt most már mind tudom.

Nagyon nehéz hetek, hónapok állnak mögöttünk

Rengetegszer feltettük magunkban a kérdést, hogy „jó-e ez neki, jó-e ez nekünk?”. A sok bizonytalanság ellenére vallom, hogy jól döntöttünk, ő tényleg ideális kutya, már amennyiben egyáltalán létezik ilyen kategória. Lakásban legalábbis mindenképpen: soha semmit nem rágott meg, nem rongált, szeret egyedül lenni, teljesen szobatiszta, az emberekkel imádnivalóan cuki, igazi kis szeretetgombóc. Csak az utca meg a többi kutya ne lenne… Vagyis ne lett volna. Mert az út, amit bejártunk nem volt eredmény nélkül.

Közben megismerkedtünk Ancsával, az Élj már! Dogrehab vezetőjével, elkezdtünk hozzájuk járni rehabilitációra. Igen, van ilyen is, és nagyon szuper hely. Marci már az első alkalommal vagy húsz kutya közé került, és nem hittük el, amit látunk: tényleg másképp viselkedett. Nem mondom, hogy nem ölette volna meg magát, ha arról lett volna szó, de ez más kérdés.

Láttuk, lehet így is, hogy van remény a további változásra.

Be kellett látnunk, hogy ehhez nekünk is változtatnunk kell

A korábban bevezetett „kanapétilalom”, a „kajazsarolás”, és az eddigi határozottság már nem elég. Hiszen Marci hihetetlenül öntörvényű, makacs tacskókeverék – hmmm, nem is tudom, miért őt kaptuk az élettől –, aki mellé bizony nagyon kemény, határozott, erős kéz kell. Amiről azt hittem, hogy bennem megvan, de nem.

Még tovább kellett keményednem, edződnöm. Jártunk a rehabra, alkalmaztuk az ott tanultakat. Közben pedig szépen, lassan megtanultunk gazdik lenni. Sőt, megtanultunk kutyául szeretni úgy, ahogy Marcinak szüksége van rá.

Igen, egy kutyával mindig úgy kell bánni, ahogy neki arra épp szüksége van, nem úgy, mint ami nekem jó és kényelmes. Mert ő kutya, ösztönlény, nem pedig ember.

Egyre jobban épült a bizalom

Kialakult egy olyan kapocs köztünk, ami már sokkal több, mélyebb, mint ami addig volt. Őszinte leszek, majdnem elsírtam magam, amikor közel tizenegy hónap után Marci játékra hívott, méghozzá magától. Az a kutya, amelyik eddig sohasem játszott, és nem is érdekelte, elkezdett igazi kutyaként viselkedni.

Én is elkezdtem kutyaként kezelni, másként viselkedni vele. Ettől nem szeretem kevésbé, sőt.

Ezzel a módszerrel szeretjük őt igazán jól, és így adjuk meg neki azt, amire neki valójában szüksége van. Azóta pedig rendszeresen játszunk, birkózunk. Sőt, most már bújik, ölbe ül, „puszit ad” nekünk. Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is eljön. Ehhez viszont be kellett járnunk együtt ezt a nagyon hosszú utat, gazdikká kellett érnünk, ahogy neki is meg kellett tanulnia igazán kutyának lenni.

Csodálatos ez a közös út, amit együtt járunk be, de még nincs vége. Nem mondom, hogy nincsenek problémák, azt sem, hogy nem ugat másik kutyára, de már kezelhető. Kárpótol minket, amikor az ellopott zoknival a szájában szalad, vagy amikor megállíthatatlan imádattal közelít egy utcára kidobott karácsonyfa felé, hogy körbeszagolja. Igen, a kutyánk a kidobott karácsonyfák fetisisztája.

Senkit nem szeretnék elrettenteni az írásommal az örökbefogadástól, sőt! Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy igazán felelős döntést kell hoznia annak, aki örökbe fogad egy állatot. Sokszor áldozatokkal, lemondásokkal, állandó logisztikával jár a dolog. Meg persze mindenhol rengeteg kutyaszőrrel. Viszont csodálatos élmény, és nem cserélnénk el már az életünket a kényelmesebb, egyszerűbb, kutya nélküli létre. Mert így kerek a történetünk…

Boldog nyolcadik szülinapot, és első örökbefogadási szülinapot, drága Marci!

Balatoni József

Marci már korábban is szerepelt nálunk, olvasd el Jocó bácsi régebbi írását ITT!

A képek a szerző tulajdonában vannak