Tisztán emlékszem, milyen érzés volt pályakezdőnek lenni

Bár magamra még mindig így tekintek, de ha nagyon utánaszámolok, az bizony már hét éve volt. Szóval bármennyire szeretném is hinni magamról, hogy pályakezdő vagyok, az idő múlik, én pedig már eléggé kiestem ebből a kategóriából.

Amikor munkát kerestem, még nem volt ennyi elérhető állás, mint most, és egyetlen pozícióra viszonylag sokan jelentkeztek.

Én a Budapesten elérhető negyvenhét történelemtanári, illetve pedagógiai asszisztensi állásra beadtam az önéletrajzomat. Aztán vártam a válaszokra. És vártam. És vártam. Nem jöttek.

Két helyről írtak vissza, hogy köszönik szépen, de már betöltötték a pozíciót. Egy helyről pedig az a válasz érkezett, hogy sajnos pályakezdőt nem áll módjukban alkalmazni, nekik tapasztalt kollégára van szükségük. Azért szívesen írnék most azoknak az iskoláknak: köszönöm, hogy anno így reagáltak. Vagyis nem reagáltak. Egyetlenegy iskolát értek meg, hogy nem válaszolt: azt, amelyiknek nem csatoltam az önéletrajzomat, majd elnézést kérve írtam még egy e-mailt, és abban sem csatoltam. Hát, a helyükben én sem vettem volna fel magam…

Végül a Kontyfából hívtak. Azt mondták, hogy túlképzett vagyok ugyan a pedagógiai asszisztensi álláshoz, de ha engem nem zavar, menjek el egy interjúra. El is mentem. Aztán egy hét múlva felhívtak, hogy sajnos csak félállás maradt, azért meg nem érdemes költöznöm. Majd még aznap bement a középiskolai történelemtanáruk, és felmondott. A többit pedig már mindenki ismeri. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen elfogadó közegbe, innovatív iskolába kerültem.

Pályakezdők, figyelem!

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy mivel kell ma szembenéznie egy pályakezdőnek. Hiszen – nekik szerencsére, nekünk sajnos – annyi helyen keresnek tanárt, hogy szinte mindenki azonnal talál állást egy iskolában, és fel is veszik őket. De csak ezután jönnek az igazi nehézségek. Néha döbbenten olvasom a lelkes pályakezdők leveleit, hogy mi mindent tapasztalnak nap mint nap, miket kell kiállniuk, és megküzdeniük azzal, hogy ne mondjanak fel azonnal. Van, akit meg tudok nyugtatni, és akad olyan helyzet is, amiben tényleg nincs más kiút, csak a váltás. Nézzük, mik is ezek!

1. A diákok tiszteletéért meg kell dolgozni

Amikor remegő lábbal először belép az ember egy terembe, akkor egy zabszem sem férne be… sehová sem.

Mert legalább annyira ijesztő ez a pillanat, mint amennyire felemelő.

Viszont a diákok azonnal megpróbálják kikezdeni az „új húst”, egy kicsit feszegetik a határokat. Engem például diáknak néztek, és meglepődtek, hogy tanár vagyok. Aztán rájöttek, hogy nem is olyan szörnyű, ha egy tanár annyira fiatal. Bár sokszor azt hiszik a diákok, hogy egy fiatallal bármit meg lehet tenni, szemtelenek, lekezelők lehetnek az első pillanatban, főleg a nagyobbak. Itt nagyon észnél kell lenni, és tényleg meg kell gondolni, hogyan kezeli az ember ezt a helyzetet.

Én azt választottam megoldásnak, hogy jó fej leszek, de szigorú és kemény. Mert akkor van honnan indulni, és van miből engedni. Nekem bejött ez a technika.

2. A szülőkkel is meg kell küzdeni

A szülők sokszor elsápadnak, amikor megtudják, hogy egy pályakezdő lesz a gyerekük tanára, esetleg osztályfőnöke. Azt gondolják, hogy a tudásuk még kevés, szakmai tapasztalatuk pedig nincs, így biztosan rosszabbak, mint egy idősebb tanár. Azért én is fel tudom idézni a szülők arcát, amikor először megláttak. Hát, néhányuk mosolya nem volt őszinte.

Holott egy egyetemről frissen kikerülő tanár szaktudása igen kimagasló, bevallom, én többet tudtam történelemből akkor – azért nem az iskolai anyagra kell gondolni –, mint most.

Ráadásul elméletileg a módszertani tudása neki a legújabb, a legmodernebb. Legalábbis egy jól működő rendszerben biztosan így van. Szóval nem könnyű bizonyítani, de ha a diákoknál sikerül, az a legtöbb esetben magával hozza a szülők elismerését is.

3. A kollégákkal sem minden helyen könnyű 

Jó esetben a kollégák segítő szándékkal, szeretettel fordulnak a pályakezdő kolléga felé, támogatják, amiben csak tudják, és megadják nekik a lehetőséget arra, hogy kibontakozzanak, önmaguk legyenek, fejlődjenek. Legalábbis ez lenne az ideális állapot. Nagyon hálás vagyok, hogy én ezt élhettem át. De a valóság nem mindenhol ilyen meseszerű, mint nálam volt.

A fiatal kollégák sokszor tapasztalják a régóta ott dolgozó „öregek” ellenszenvét, megvetését és elutasítását. Nem hallgatják meg a véleményüket, nem kezelik önálló szakemberekként, sőt lenézik őket.

Olyat is lehet hallani, hogy az idősebb kollégák féltékenysége az, ami megmérgezi az újonnan érkezettek mindennapjait.

Hiszen féltik a pozíciójukat, az addig elért eredményeiket. Ha a diákok még szeretik is az új tanárt, akkor többen mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék. Számomra ez teljesen érthetetlen, és nem is tudok mit kezdeni vele. Mert ez semmi más, csak a kiterjedt és rosszul kezelt ego. Manapság pedig olyat is hallani, hogy egyes idősebb kollégák az arányaiban magasabb fizetésük miatt haragszanak a fiatalokra, a bérfeszültséget vetítik ki egymásra. Ezt pedig el sem akarom hinni, pedig sajnos van ilyen.

4. Önmagunkkal sem egyszerű

Ha a fentiek nem ennyire kardinálisan jelennek is meg, vagy szerencsés esetben nincsenek is, akkor még mindig ott van az a nem csekély tényező, hogy egy pályakezdőnek magával is meg kell küzdenie. Hiszen ez az a pont, amikor önállóan, saját magát ismerve kell(ene) az embernek magát definiálnia tanárként. Szigorú vagy engedékeny? Tegeződő vagy magázódó? Magasabbak nála a ponthatárok vagy kicsit alacsonyabbak? Még reggelig sorolhatnám azokat a kérdéseket, amik ilyenkor megfordulnak egy kezdő tanár fejében.

A legerősebb gát pedig a folyamatos kétely: „Jó vagyok-e, nekem való-e, jól csináltam-e, helyesen cselekedtem-e, elég vagyok-e ehhez?”

Van egy rossz hírem: ez az érzés enyhül az emberben, de nem múlik el. Én mind a mai napig küszködöm kételyekkel, többször kérdőjelezem meg magam, elemzem a cselekedeteimet, hogy valóban ez volt-e a legjobb megoldás az adott helyzetben. De ez szerintem így van jól.

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a pályakezdő létnek is megvannak a maga szépségei, nehézségei, örömei. Szóval ez ne szegje senki kedvét, ne tántorítsa el a pályától! Hiszen máshol sem könnyebb, csak másabb!

A kollégákat pedig arra kérem, hogy segítsék az újakat, támogassák őket! Vagy ha ezt nem tudják, szimplán hagyják őket békén! Mert szükség van a fiatal pedagógusokra, talán sokkal jobban, mint eddig bármikor.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció