wmn - lacoste

Gyerekként néha meg kell őrülni, olyan hülyeségeket kérdeznek az embertől

Ehhez önmagában semmiféle ünnep nem szükséges, megtörténik sima hétköznapokon is. Karácsonykor viszont összegyűlik a közeli és távoli rokonság, és olyankor aztán elszabadul a pokol, csőstül záporoznak a fenti kérdések. Valódi érdeklődést sokszor felszínes semmitmondással helyettesítő diskurzusok születnek ezerévenként (sem) látott emberekkel. Kötelező udvariaskodás, hiszen két éve még lehetett barackot nyomni a fejedre meg a pofazacskódat csipkedni, ma viszont már valamiért olyasmikről kell  beszélgetni, hogy borotválkozol-e már, és hogy melyik osztálytársnőd tetszik. Miközben a kérdezőnek arról sincs fingja, hogy melyik iskolába jársz, vagy melyik kerületbe, nemhogy ki az osztálytársnőd. 

Szerintem mindannyian ismerjük ezt. Legalábbis ameddig fel nem nőttünk, mindannyian szembesültünk hasonlóval, súlyosabb vagy könnyebb változatban. Viszont arról valahogy senki sem szólt, hogy egyúttal ez a felnőttkor előszobája is. Hogy majd vállalati karácsonyi rendezvényeken megtanulom, a rég nem látott rokon tulajdonképpen kedves volt, őszintén érdeklődő, tapintatos, empatikus.

Céges ereszd el

Azokon a karácsonyi rendezvényeken aztán van kellemetlen, kínos, felesleges, és őrjítő „beszélgetés” bőséggel. Sőt van olyan, hogy egyszerre mindegyiket tudja egy párbeszéd. Kategorizálni lehetne, hányféle kínos beszélgetést ismerünk. Különösen csodálatos mindez nagyvállalati környezetben, ahol ugyebár nagy létszámú ember dolgozik. És akkor egymást alig ismerő kollégák arról próbálnak beszélgetni, hogyan alakultak a negyedéves eredmények, meg Tibor a kereskedő csapatból vajon milyen ember.

Ott kezd rettenetessé válni a dolog, amikor férfiak egymás között a pincérnő fenekéről kérnek egyetértő visszaigazolást, illetve korábbi vállalati bulikon történt elhajlásokkal hangolják magukat az adott estéhez.

Közben néhány megjegyzés a zenekarra, a programra, illetve a rövidital választékának tömör elemzése mint kötelező társalgási elemek. 

Nem, ez még közel sem a vége. Még a felénél sem vagyunk a kellemetlenségeknek. A meredek, úgynevezett haladó szint az ott indul, amikor a beszélgetőpartner részeg. Nem talaj, csak kommunikatívra itta magát, ugye. Hátba vernek, vállon löknek, megy a kacsingatás meg a felfelé bólogatás. Amitől rögtön tudod, mi vár rád, hiszen hülyét kapsz, még mielőtt a másik megszólalt volna. Na, hö, mi?! Jó buli, mi? Iszunk egyet? Nem, kösz. Akkor kettőt? Jó poén, nem mondom. Eredeti. Katit/Mancit/marketinges Jolit láttad, miben van? Valósággal őrületesen izgalmas, amit mondasz. Ugye? Mondom, meg kell nézned. Ne haragudj, még nem ettem, de majd csatlakozom, jó? Mindenképpen, öregem, mert ma odabaszunk, ÉÉRTED?! Oda. Öregem. De oda ám. Alig várom. 

Felesleg

Persze, értem. Hogyne érteném. Néha arra gondolok, jó volna kicsit kevésbé érteni. Micsoda pazarlás… Találkozunk az ünnepek alatt egy csomó emberrel. Ritkán látott családtagok, régen látott barátok, ezer éve nem látott ismerősök, kollégák. Mi meg így „használjuk ki” a lehetőséget.

Lusták, udvariatlanok, türelmetlenek és érdektelenek vagyunk az esetek nagy részében (tisztelet a kivételnek) még ahhoz is, hogy legalább megpróbáljunk minimális tartalmat csempészni egy-egy beszélgetésbe.

Természetesen nem kötelező, sőt nem is életszerű, hogy mindenki ugyanúgy érdekeljen, sőt, egyáltalán érdekeljen bennünket. Meg a szituáció sem olyan. Mégis legnagyobb részt üres, sőt felesleges beszélgetések ezek. Talán az udvariasság szabályait tartjuk be és „letudjuk” a dolgot. Nem is hibáztatható senki. Nem is célom felelőst keresni vagy bűnöst kiáltani. Inkább csak egyfajta nagyvárosi magányosságnak látom a jelenséget. Ahhoz hasonlónak, mint a szelfiket. Azokon is mindenki mosolyog, mindenki rém boldog. A „mi újság, hogy vagytok?” kérdésre is kizárólag pozitív válaszok mennek, értelemszerűen. És persze, nem vagyok naiv, tudom, hogy nincs is helye mélylélektani beszélgetéseknek, vagy súlyos vallomásoknak egy fogadáson a könyöklőasztalnál vagy a karácsonyi hidegtál fölött.

Nem lehetne mégis… másképp?

Ám egy ennyire stresszes, ennyire dühös, ennyire türelmetlen, ingerült világban, ahol ilyen sok boldogtalan embert látni mindenhol, óhatatlanul az az érzésem támad, hogy jó párunknak nem ártana egy biztató, kedves szó. Talán nem tenne rosszat, ha mindenki összekapná magát és nem ennyire bezárkózva, felszínesen és érdektelenül állna a másikhoz. Fene tudja, lehet, hogy csak egy buta és utópisztikus ötlet, de talán több vigyorgás és kevesebb vicsorgás lenne a világban.

Végül is mit veszíthetünk vele, ha megpróbálunk normálisan szóba állni egymással, nem? Ennél sokkal rosszabb nem lesz…

Doffek Gábor