–

Megmondom nektek a frankót: nem vagyok jól.

Ezerszer belekezdtem ebbe a cikkbe, és úgy éreztem, képtelen vagyok megírni, mert képtelen vagyok elmagyarázni, amit el szeretnék. Nem tudom, hogy lehet-e, jogomban áll-e, vagy elég okos vagyok-e hozzá.

És azt sem hiszem közben, hogy mindent láttam, és mindent tudok ezzel kapcsolatban. Ez az én történetem. Nem mindenható igazság. Mégis, olyan tapasztalat, ami – szerencsére – nincs mindenkinek a birtokában.

Néhány héttel ezelőtt volt egy vidéki író-olvasó találkozóm, amelyre egyedül mentem, és amelyen legalább százan vártak, hogy láthassanak, hallhassanak. Egyedül vezettem kétszázötven kilométert, odafelé ragyogva sütött a nap, zenét hallgattam, és nem gondoltam semmire. A beszélgetés központi témája a betegségem lett, nem tudom, miért alakult így, nem egyeztünk meg semmiben előre, viszont én örömmel mesélek róla ott, ahol ezt szívesen hallgatják. A másfél órásra duzzadt beszélgetésben kitértem arra is, milyen lelki utazást jártam be, és milyen okokkal néztem szembe a gyógyulásért folytatott úton. A beszélgetés végén kérdezhettek a nézők is, és volt egy nő, aki szinte sírva tette fel a kérdést: Biztos, hogy mindennek van oka?

Biztos, hogy mindenkinek rá kell jönnie, miért lett beteg?

Nagyon kiborult, szinte kiabált, közben elmondta, hogy az ő betegsége még nagyon friss, és nem feltétlenül tudja feldolgozni mindazt, amiket én aznap este elmondtam.

Azt feleltem neki: nem kell mindenkinek rájönnie. 

Hazafelé menet már sűrű köd volt, és szinte fejbe kólintott a felismerés:

nem lehet, nem kell és nem is tudja mindenki megkeresni a betegsége lelki gyökerét. 

Fábián Julival nem voltunk barátnők. Bennünket – csúnyán fogalmazva – csak a rák kötött össze. De őszintén kedveltük egymást.

Ő korábban lett beteg, mint én, és szinte egymást váltottuk a rossz és a jó állapotainkkal. Előbb ő szaladt segíteni, tanácsokkal látott el, telefonszámokat, ötleteket adott, aztán sajnos fordult a kocka, és én írtam neki, hogy „Tudod, Julikám, ha bármiben kell, akkor szóljál, itt vagyok”. Most olvastam vissza az üzenetváltásainkat, az utolsó üzenetemre néhány nappal azelőtt, hogy elment, már nem válaszolt.

Mondom, nem voltunk barátok. De sok dolgot megosztott velem a betegségével kapcsolatban, amit nekem nem volt soha tisztem megkérdőjelezni, megvétózni, és most ahhoz sincsen jogom, hogy kiadjam a tudomásomra jutott információkat.

Juli ugyanúgy, mint én, valamiféle okokat keresett

Hogy mit kezdett ezekkel az okokkal, azt nem tudom. És nem is rám (ránk) tartozik.

Kicsit zavarban is vagyok amiatt, hogy nekem sikerült, ami neki nem.

De az, hogy nekem sikerült, én élek, nem azt jelenti, hogy erősebb, okosabb, felkészültebb, szerencsésebb vagy nyitottabb vagyok, mint ő.

És azt sem jelenti, hogy ez az állapot meg is marad, mert honnan lehetnék abban biztos, hogy nem leszek újra beteg? 

A betegségem legelső évében határozottan elutasítottam minden alternatív, vagy mondjuk úgy: nem a szigorúan vett fizikai állapotomat célzó módszert, ezerszázalékosan az orvosokra bíztam a gyógyulásom. Nem lehetett velem ezzel kapcsolatban vitázni, hajthatatlan voltam, és minél erősebben próbáltak meggyőzni, hogy nézzek a lelkem mélyére, annál jobban elutasítottam ezt a felajánlást. Prüszköltem azokra, akik a tumoros megbetegedések pszichoszomatikus természetével jöttek, pontosabban nem is értettem, mit akarnak ezzel a humbuggal. Holdkóros hóbortnak hittem az egészet, és nem akartam elfogadni, hogy nem csak az létezik, amit a szabad szemünkkel látunk, és az anyag szintjén megtapasztalunk. 

Ma már máshogy látom. A dolgok nem csak úgy tudnak eltűnni, ha szikével és ollóval kivágjuk őket (legyen szó akár a testünkről is), és nem csak úgy tudnak teremtődni, hogy genetikailag rossz helyre irányzódnak, vagy egy vírus által megfertőződve elburjánzanak. Igaz, talán még örültem is volna, ha sose kell megtapasztalnom azt, hogy ez bizonyos esetekben máshogyan is lehetséges. 

Amikor visszajött a rákom, és az akkor már óriási fájdalmat jelentett, akkor kényszerültem arra, hogy a világon mindent megpróbáljak annak érdekében, hogy éljek.

Viszont továbbra sem igazán hittem benne, hogy működhetnek bizonyos módszerek, és megmondtam a terapeutámnak is, hogy én ebben nem hiszek. Ő meg azt mondta, nem baj, attól még működni fog. Persze mindezeket nehéz most elmagyarázni, mert olyan hosszú utat jártam be a megértésig, hogy majdnem elpusztultam.

Kőkemény fájdalom, meghasonulás, testi és lelki lecsupaszodás kellett ahhoz, hogy most itt legyek

És higgyétek el, fogalmam sincs, meddig maradok, és arra sem tudom a választ, hogyan lehet pontosan meggyógyulni a rákból. Azt tudom – de csak nagyjából –, nekem hogyan sikerült. És ezt el tudom mesélni, hátha más is tud magának valamennyi hasznosat elvinni és felhasználni. 

Szinte felfoghatatlan, hogy egy kis csomó, egy agresszív sejtburjánzás képes megölni egy embert. Hiszen ezek csak kis sejtek, a fenébe is. És akkor tényleg azt akarom nektek beadni, hogy az érzelmeink, a stressz-szintünk befolyásolják ezeknek a működését? Ha én rosszul érzek, vagy jól érzek, annak fényében zsugorodnak és nőnek, ölnek vagy engednek tovább az úton?

Ha megkérdeznétek tőlem, ki a felelős azért, hogy beteg lettem, nem tudnék megnevezni „bűnösöket”. (Pedig nagyon sokáig haragudtam eléggé sok mindenkire, köztük magamra is.) 

Hogy jómagam bűnös lennék, azt se gondolom. Nem vagyok felelős azokért az érzelmekért, amik megbetegítettek, hiszen akkor nem tudtam másképpen létezni és cselekedni.

És nemcsak én nem vagyok felelős, hanem senki. A rákbeteg nem bűnös.

Azért viszont már felelősséggel tartozom (elsősorban magamnak), hogy ne kerüljek még egyszer ugyanabba a helyzetbe, és odafigyeljek magamra, vigyázzak magamra, gondoskodjam a testemről és a lelkemről a tőlem telhető legjobb módon.

De még így sem garantál senki semmit, mert honnan lehetnék holtbiztos abban, hogy nem fogok soha többé ebben a betegségben szenvedni? És hogyan is állíthatnám, ha neked is ugyanannyira fáj majd, mint ahogy nekem fájt, és ha te is lecsupaszodsz testileg-lelkileg, akkor majd te is meggyógyulsz?

Ezzel együtt pedig azt sem állítom, hogy csak a lelkünk rendbetételével lehet meggyógyulni, mert ez sem volna igaz, és az egy nagyon veszélyes játék. Veszélyes, mert beláthatatlan következményei lehetnek egy már kialakult tünetegyüttes kezeletlenül hagyásának, hiszen arra sincs semmilyen garancia, hogy az orvosi beavatkozások nélkül, csupán lelki terápiával eltűnik a tumor. Én össztűzzel lőttem az agresszív sejtburjánzásomra, lassan öt éve tünetmentes vagyok, de hogy valaha kigyógyulok-e, na azt nem tudom.

Viszont, hogy erről még mindig nem lehet bátran beszélni, hogy még mindig ellenszenv övezi a rák pszichés okairól való kommunikációt, az baj. Hogy már a kérdések felvetése is sokak hangos kiabálását idézi elő, mondván: „ne vakítsuk a parasztot”, meg hogy „milyen tiszteletlen, szívtelen dolog, hogy fel meri tenni a kérdéseit”, az nagyon sok fontos folyamatnak szab gátat.

Az alapos diskurzusnak, a rendes vitának, a tisztánlátásnak, a tabusítás végének.

Talán olyan olvasata is van ennek, hogy a lelki „nyavalyások” gyengék, szedd össze magad, ne mutogasd a traumáidat, ne beszélj róluk, maradj csendben, és élj túl valahogy…

Pedig pusztán az, hogy valaki felteszi a kérdést: Hogy van a lelked?, az nem egyenlő az áldozat hibáztatásával. Ezzel nem azt mondja, hogy mindenképpen te tehetsz a betegségedről szerinte.

Itt nem bűnösök vannak, és nem vádlók

Erről éppúgy fontos beszélni, mint a szűrésekről. Ne legyen tabu a tumoros megbetegedések kialakulásának lehetséges lelki oldala! Ne fojtsuk bele egymásba már a kérdéseket is!

Nem vagyok jól. Mondtam már.

Ebben az évben sok dolog történt, és kimondtam azt, amit nem lett volna szabad: mennyivel könnyebb lenne, ha nem éltem volna túl.

Tudom, ez szörnyű. Alig bírtam ebben az évben elviselni az életet, annyi minden rossz történt, de mindjárt vége 2019-nek, és lassan kimászom a szakadékból. Egyedül nem lettem volna erre képes. Segítséget kellett kérnem, külsőt, szakmait. Már azt is tudom, hogy nem a halál volt a legfélelmetesebb az egészben, hanem az élet, ami utána jött. De megbirkózom vele. Sokat küzdöttem érte. Hosszú utat jártam be ahhoz, hogy itt lehessek. 

Nem fogom soha azt mondani, hogy hajrá, keresse meg mindenki a betegsége mélyén a lelki okokat, mert tiszteletben tartom, hogy magánügy, saját döntés, mihez kezd valaki egy ilyen helyzettel. És honnan tudhatnám, hogy a másiknak is használ-e az a módszer, ami nekem bevált?

Azt viszont mondom: ne fojtsuk egymásba a kérdéseket! Ne bélyegezzünk áldozathibáztatónak valakit, aki kimond olyasmit, ami nem esik jól. Ne feltételezzünk azonnal lelki sötétséget, szándékolt gonoszságot abban, akiben kétségek merülnek föl. Ne vitassuk el a jogát senkinek attól, hogy a maga módján keresse a válaszokat – legyen szó saját magáról, vagy másról.

Egész életünkben arra keressük a választ, miért élünk. És akinek még arra is választ kell találnia, miért lett beteg, na az van aztán csak szép kis slamasztikában. A slamasztikából pedig néha módunkban áll kimászni, néha meg nem.

Annyit egészen biztosan állíthatok nektek, hogy leásni magunkba iszonyatosan fájdalmas dolog. Sokszor jobban fáj, mint a halál, meg a rák, meg a szeretteink szenvedései. Az igazságot nagyon nehéz elviselni, ezért nagyon sokszor a vakságot választjuk inkább, és haragszunk, meg csapkodunk, meg rettenetesen dühösek vagyunk azokra, akik a miértet firtatják.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt