– 

Otthon, lakás, haza

A hétvégén magyar bálban voltunk Németországban. Meglepetésemre a résztvevők nagy része a mi korosztályunkból jött. A negyvenes-ötvenes, sőt hatvanas korosztály. Míg otthon az önkormányzati választás harcai dúltak, mi itt együtt énekeltük a régi magyar dalokat, pártállástól függetlenül.

Mariann vagyok, ötvenéves, és Németországban dolgozom a férjemmel együtt, míg a gyerekeink Magyarországon élnek. Van házunk Magyarországon, amit havonta egyszer használunk, egy hétvégén, mert a ház falun van, a gyerekek viszont egyetemen tanulnak, városban dolgoznak és albérletben laknak. 

Otthonunknak Magyarországot tekintjük, bár van lakásunk Németországban is. Csak a barátaink, az ismerősök, a levegő fogy el lassan körülöttünk. 

Az ismerőseim, munkatársaim körében tartottam egy kis kutatást, ki miért indult neki a nagyvilágnak. 

Egy ok, ezeregy élethelyzet

Vannak az egyedül nekivágók. Többnyire elváltak, nők, akik nem bírták a gyerekek (pláne, ha egyetemisták a gyerekek) és önmaguk fenntartását.

Vannak férfiak, akiknek minden mindegy, mert otthon is csak albérletben laknak, itt viszont többet keresnek, jobban megélnek. Külön kategória a családos, de egyedül kint dolgozó apa, aki a pénzt hazaküldi, és az idősgondozó anya, aki pár hónapot itt dolgozik, pár hetet otthon van. 

Vannak a párosok, akik kint dolgoznak, de a gyerekeik otthon vannak, vagy valamelyik másik országban. 

Kevesebben vannak, akik már korábban kiköltöztek, családostul. Ők vannak a könnyebb helyzetben, mert itt élnek a gyerekeik. Esetleg már a szüleik is.

…„a kutya ugat”

És igen, a fő ok a pénz. Ha pusztán az anyagiakat nézzük, látjuk, hogy jobban keresünk, jobban élünk, de a fő, hogy tudjuk fizetni a hiteleinket Magyarországon, mert az szinte mindenkinek van, és tudunk küldeni a gyerekeinknek is, akik tanulnak vagy dolgoznak otthon. Ne menjünk bele abba, hogy „minek vették fel, felelőtlenség, stb”. Ezen már túl van mindenki, hiszen ebben nőttünk fel, a szüleink is egyik hitelből vettek lakást, a másikból bebútorozták, aztán ha valamelyik letelt, vettek fel újat, mert kellett kocsi, hűtő, mosógép.

Azt hittük, mi is így élünk majd. Csak a változás nem volt bekalkulálva. Ebbe már mindenki belenyugodott, és próbál túlélni. Szóval – visszatérve az eredeti gondolathoz –, ha kijön az ember, lassan utoléri magát anyagilag. Általában. Mert sokszor hallani nem fizető cégekről, kiszámíthatatlan munkaidőkről, rettenetes körülményekről is.

Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Az általános az, hogy otthonról könnyen beszél az ember, de ha itt van, és élesben kell csinálni, sokan feladják. Van, akinek olyan honvágya lesz, amit soha nem gondolt volna – erre mondta egy ismerősöm, hogy látott már meglett embereket a fal felé fordulva sírni, mert nem mehettek haza karácsonyra. És van, aki szinte mindennap sírt egy kicsit, mert nincs otthon a gyerekeivel (én). Négy év után már csak hetente siratom el az életem ezen részét.

És a kint maradók közt is sok a különbség.

A mi korosztályunk többsége úgy tervez, hogy dolgozik, amíg bír, aztán nyugdíjasként hazamegy, mert talán (???) a külföldi évek nyugdíja elég lesz egy normális életre otthon.

Meg „addig majd takarékoskodik”. Ja, nem! Hiszen megy haza az utalás a gyerekeknek, fel kell újítani a házat otthon (nyugdíjas éveinkre), és küldjük haza a pénzt szüleinknek is, mert szerencsés esetben még élnek.

De olyannal is beszéltem, aki mindent hátrahagyott, és soha nem szeretne hazamenni. Nem egyforma a történetünk.

Sokfélék vagyunk

Mesélhetnék a nyelvtanulásról, vagy azokról, akik anélkül is boldogulnak, és azokról, akiknek semmi sem jó, semmi nem elég, vagy a csendesebb többségről, akik dolgoznak, és örülnek, hogy tudnak mindent fizetni, és néha elmennek egy bálba, ahol hasonszőrűekkel énekelhetik ki a bánatukat, hogy „egy vérből valók vagyunk”. 

És igen, hullanak a könnyek, ha hazamegyünk, ha visszajövünk, az unokákkal Skype-on beszélünk, lemaradunk egy csomó mindenről, mert képtelenség mindig hazamenni. 

Nem érezzük magunkat otthon sehol, mert minden átmeneti az életünkben. Mi négy év alatt két országban éltünk, két nyelven tanultunk meg túlélni, mert muszáj volt. 

De közben meg felfedezünk más országokat, jó esetben barátokat szerzünk, olyan kultúrákat ismerünk meg, amikkel otthon soha nem találkoztunk volna.

Aztán hogy jó döntés volt-e kijönni, a gyerekeket hátrahagyva? A válasz mindennap más…

Czuczor Mariann 

Kiemelt képünk illusztráció