–

Legutóbb az anyai szeretet mítoszáról írtam

Arról, mennyire nehéz elfogadni és tudomásul venni azt a tényt, hogy vannak anyák, akik nem tudják szeretni a gyerekeiket. Nem azért, mert nem akarják szeretni őket, nem azért, mert úgy indultak neki a gyerekvállalásnak, hogy ők márpedig bántani fogják a gyerekeiket, hanem azért, mert valahol valami elveszett, és nem tudtak ezzel mit kezdeni. Sokan csak sodródtak a saját életükkel, nem volt erejük, eszközük, támogatásuk ahhoz, hogy változtassanak azon, ami nem jó, és küzdeni tudjanak a gyerekükkel való kapcsolatuk jobbá tételéért.  

Azért lenne iszonyúan fontos nyíltan kezelni a szülőség nehézségeit, mert a tabu gúzsba köti a szülőket, megakadályozza őket abban, hogy meg merjék fogalmazni, ki merjék mondani, mi fáj. Enélkül pedig nem indul el semmilyen változás.

Rettentő veszélyesnek érzek minden olyan gyereknevelési irányzatot, vagy közbeszédbeli általánosítást, amely globálisan kezel minden szülőt, minden gyereket, minden családot, mert az ilyen sztereotipizálás teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy minden gyerek más, minden anya más, a szülő-gyerek kapcsolat pedig a világ legegyedibb dolga. Nincs két egyforma, de talán még két hasonló sem.

Ahhoz, hogy minél több gyerek kaphassa meg azt a szülői bánásmódot és szeretetet, amit érdemel, és ami az ő lelki fejlődéséhez szükséges, az első és legfontosabb, hogy a szülőség nehézségeit ne kezeljük tabuként, és ne általánosítsunk a problémák kapcsán. A szülő-gyerek kapcsolat a legérzékenyebb lelki rezdülések kölcsönhatása, amiben a szülők, gyerekek személyisége kapcsolódik össze. Ezért is veszélyes általánosságban gondolkodni családokról, általános elvárásokat megfogalmazni anyákkal, apákkal szemben, mert ez mindig figyelmen kívül hagyja mind az anya, apa, mind a gyerek személyiségét.

Funkciója: személyzet

A szülő felelősséggel tartozik a gyerekéért. Annak testi és lelki épségéért. Mindig, minden esetben. De hajlamosak vagyunk a szülőséget leszűkíteni: mintha a szülők csupán felelős személyzet lennének. Feleljen meg a szülő a gyakran könyörtelen elvárásoknak, viselkedjen jó szülőként, lássa el a feladatait, álljon rendelkezésre mindig, ne panaszkodjon, és természetesen legyen mindig boldog.

Egyrészt, mert mindene megvan, másrészt a gyerekei boldogságáért neki is boldognak kell lennie. Ez a minimum. A kíméletlen elvárások gyakran nincsenek tekintettel arra, hogy a szülő is ember, a maga körülményeivel, érzéseivel, igényeivel, sebezhetőségével, múltjával, traumáival.

Ha pedig a szülő elkezd személyzetként funkcionálni, azért, mert mindenki ezt várja tőle, és ő is ezt várja magától, tele lesz elfojtásokkal, egyre távolabb kerül a saját boldogságától, mindinkább háttérbe szorítja a saját személyiségét.

Ennek pedig nemcsak rengeteg boldogtalan élet, tönkrement házasság a következménye, hanem a szülő-gyerek kapcsolatot is nehezíti. Ha egy szülő a saját személyiségét háttérbe szorítja, kevésbé hozzáférhető a gyereke számára is. Rengeteg szülőt ismerek, aki bár mindig rendelkezésére áll a gyerekeinek, érzelmileg mégis elérhetetlen, és hozzáférhetetlen a számukra. Mert ezek a szülők a saját személyiségüket háttérbe szorították, elnyomták, érzelmeiket és igényeiket elfojtották. A lelkük egy részét megpróbálták elfedni maguk és a gyerekeik elől is.

A gyerek mindent lát

Csakhogy a gyerekek elől semmit nem lehet teljességgel eltakarni, ahogy Vekerdy Tamás is számtalanszor beszélt erről: a mi érzéseink átcsatornázódnak a gyerekbe, ő pedig átnyúlik a mi tudattalan részeinkbe. Így azok az érzések, azok a félelmek, szorongások, traumák, amelyekről a szülő nem akar tudomást venni, mind a gyerekét és a gyerekével való kapcsolatot fogja terhelni. Mert érzi a szorongást, a szomorúságot, a fájdalmat, a boldogtalanságot, csak mivel nincs kimondva, nem tudja hova tenni, nem tud vele mit kezdeni.

A szülő-gyerek kapcsolatok nem attól lehetnének igazán bensőségesek és szabadok, ha minden szülő tökéletes személyzetként funkcionálna, és az összes külső elvárásnak megfelelne, hanem akkor, ha személyiségét teljesen beletenné a szülőségébe, annak minden sebezhetőségével, gyengeségével, múltjával, élettörténetével, szorongásával együtt. Ha a szülők megtanulnának őszintének lenni saját magukhoz és a gyerekeikhez is. Ha tudnának őszintén beszélni az érzéseikről, a múltjukról, életükről, félelmeikről, körülményeikről, nehézségeikről.

Mert ezzel megmentenék a gyerekeiket egy csomó feszültségtől, amit az önvád okoz, hisz a legtöbb gyerekben megfogalmazódik: a szülei titkos problémáinak biztosan ő az oka.

A szülők élete néha a feje tetejére áll. Nehézségek, betegség, veszteségek, haláleset, életközépi krízis, munkahelyi problémák, megélhetési feszültségek, családi konfliktusok, házassági válság, válás, bántalmazó kapcsolat, lelki betegségek – sorolhatnám a végtelenségig, milyen problémák miatt veszítik el a kontrollt az életük, sokszor saját maguk felett is. Gyakori az is, hogy a szülők elfeledett traumái a gyerekeik kiskorában, az ő születésükkel és gyerekkorukkal élednek fel, gyakran a poszttraumás stressz ilyenkor aktivizálódik, és lobban be legdurvábban.

De akármilyen problémákkal is küzdenek a szülők, leggyakrabban azt tapasztalom, hogy megpróbálják a gyerekeiket távol tartani ezektől, nem beszélni róluk. A szülői funkciókat igyekeznek ellátni, de a bennük (olykor köztük) lévő feszültség, valamint ennek a takargatása folyamatosan emészti őket, a szorongásaik pedig nincsenek kimondva, de átcsúsznak a gyerekeikbe.

A kimondatlan feszültség beköltözik az otthonokba, és burjánzásnak indul. Ott van a tekintetekben, a mondatokban, a mozdulatokban, a nappaliban, a gyerekszobában, az ölelésekben (vagy azok hiányában), és közben párhuzamosan „a gyerekek védelme érdekében” mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

A gyerek pedig, aki sokkal inkább a tekintetekből, mozdulatokból tájékozódik, mintsem a szavakból, összezavarodik.  Nem érti, mi van, szorong, bizonytalan, és magára marad.

Rengetegszer hallani, hogy áldozatokból lesznek a bántalmazók. Épp a csend, takargatás, a tabu az, ami miatt az ilyesmi a leggyakrabban megtörténik. És sokszor a poszttraumás stressz által kiváltott szorongás miatt lesznek szülők indokolatlanul és érthetetlenül agresszívek, hiszen az indulatuk nincs összhangban a gyerek viselkedésével.

Ha a szülők között feszültség van, minden mozdulatukban, hangsúlyukban, hanglejtésükben érezhető lesz, és a feszültség betelepszik a lakásba. Minél inkább takargatjuk, annál intenzívebb, érezhetőbb, és fojtogatóbb lesz.

Ez a mindenhova átterjedő szorongató érzés, a fojtogató csend adja tovább tulajdonképpen a traumatizáltságot, nem a probléma maga.

Mert így az, ami eredetileg a szülők problémája, közössé válik, és mivel a gyerekek azt sem tudják, mi ez, nem tudnak vele mit kezdeni.

Az őszinteség felszabadít

Ha a depressziós szülő beszél a problémájáról, a szomorúságáról, annak okáról, úgy, ahogy az a gyerek számára befogadható, megszabadítja őt a bűntudattól, hogy az anyukája, apukája miatta szomorú, mert „ő nem elég jó, vagy szerethető”.

Ha egy poszttraumás szindrómától szenvedő szülő beszél az élményeiről, arról, hogy őt bántották, és emiatt vannak még félelmei, szorongásai, feloldja a gyerek szorongását. A párkapcsolati konfliktustól sem az kíméli meg a gyereket, ha úgy tesznek a szülők, mintha minden rendben lenne köztük, hanem épp az ellenkezője: ha őszinték lesznek, és elmondják, hogy most nehéz időszakuk van, mostanában többet vitatkoznak, de igyekeznek megoldani a helyzetet. Egy indulatkezelési problémától szenvedő ember is dönthet úgy, hogy a problémája ellenére nem akar bántani, és kimondja a gyereknek, hogy ő bizony nagyon hirtelen felhúzza magát, és olyankor nem tud uralkodni az érzelmein. De nem szeretne senkit bántani, ezért megpróbálnak megbeszélni valamit, hogyha éppen elborítja az indulat, akkor inkább elvonul, és magára csukja az ajtót, olyankor inkább ne menjenek be hozzá. Ha mégis hibázott, bocsánatot kér, és vállalja a felelősséget, hogy ez az ő hibája volt, és nem a gyereké.

Megtisztelni a gyerekeinket

Számtalan nehéz élethelyzet adódik, amelyben távolról sem tudunk annyit nyújtani, amennyit szeretnénk vagy elvárunk magunktól. Gyakran nincs sok választási lehetőség ilyenkor, nem tudjuk a nehézséget öt perc alatt megoldani, és nem tudjuk megkímélni a gyerekeinket mindentől.

De mindig dönthetünk úgy, hogy az őszinteségünkkel megtiszteljük őket, és a saját problémánkat a saját problémánkként kezeljük. Mert így nem az ő énképüket torzítja az a hit, hogy ők nem elég szerethetők, nem elég jók, így levesszük róluk az elviselhetetlen bűntudatot és felelősséget.

Semmi nem olyan szorongató egy gyerek számára, mint a ki nem mondott feszültség és a bizonytalanság. Nagyon sok esetben ez az egy dolog – mármint az őszinteség – sokat segít. Mert, ha nem is ideális minden körülöttük, a gyerekek tudni és érteni fogják, mi történik, a szülőkhöz pedig sokkal közelebb kerülnek érzelmileg, mintha azok kíméletből titkolnák előlük az érzéseiket.

Az őszinteséggel nem szűnik meg a probléma. De megőrzi a gyerek méltóságérzetét, bensőségesebbé teszi a szülő-gyerek kapcsolatot, és ami a legfontosabb: a gyerek engedélyt kap arra, hogy gyerek maradhasson.

 Sebestyén Eszter