–

Megannyi megjegyzés, komment, jótanács köszönt vissza a saját életemből is, amíg ezeket a „társadalmi tilos” táblákat kutattam. A vélt vagy valós elvárások néha engem is arra késztettek, hogy ha valamiben nem voltam a külvilág elvárásainak megfelelő szülő, akkor azt mélyen titkoljam, és magam próbáljam valahogy feldolgozni. Rég volt, ma már nem ezt teszem, bár megjegyzem, kapok néha hideget-meleget miatta. Viszont egyre biztosabban tudom, mennyire káros nem őszintének lenni legalább magunkkal szemben. Ha pedig magunknak is hazudunk, akkor nem tudunk tenni azért, hogy a gyerekeinknek valóban jobb legyen. Ebből a mókuskerékből ideje végre lenne kiszállni, hogy a lényegre koncentrálhassunk.

Ha a rengeteg apát és anyát érintő, kifejezetten nehéz igazságokat a helyén tudnánk kezelni, egészen biztosan kevesebb belső vívódással kellene megküzdeni a szülőknek és persze rajtuk keresztül a gyereknek is.

A teljesség igénye nélkül következzen pár fontos példa, amelyeket több olyan kutatás  is alátámasztott, amely végigkövette a „súlyos vétségekkel” küzdő szülők és gyermekeik kapcsolatát és a mentális egészségüket is. Eszerint azok jöttek ki ezekből szerencsésebben, akik őszinték mertek lenni magukkal, és észrevették: az újságokból, szakkönyvekből, szülőknek szóló oldalakról, na meg a környezet elvárásaiból kialakuló sokszor téves információk gyakran többet ártanak, mint használnak.

Tabu 1: az apaság érzete, a feltétlen szeretet a gyerekkel együtt megszületik

Az apák jelentős része – hiába akarta nagyon maga is a kisbabát – nem képes arra, hogy az első pillanattól mámorító szeretetben éljen a gyerekével. Örül, szereti, de nem dönti le a lábáról a túlcsorduló érzelem, ugyanis benne nem termelődött semmiféle hormon, ami ezt a kötődést rögtön kialakíthatta volna (ez egyébként a nőknél sem magától értetődő folyamat). De az is lehet, hogy egyszerűen csak olyan alkat, akinek időre van szüksége. Értékes és fontos időre, ami során belerázódhat, figyelheti, megtanulhatja a gyermekét, a furcsa vizslató „nagybácsi” szerep tényleges kötődésbe vált, és abba a mindenki által emlegetett, bár megkésett(?) feltétlen szeretetbe. Ezt rettentő nehéz lehet megélni magának az apának is, feldolgozni a csalódottságát, hogy nem az jött, amit mondtak előre, úgyhogy érdemes türelemmel lenni velük szemben is. 

Pont ugyanannyira válhat jó apává, mint akinél az első pillanatban beütött a feltétel nélküli szeretet, de jobb, ha a társa is tudja, valójában mi a helyzet, hogy érzi magát a szíve mélyén.

Ezek az apák amúgy rendszerint sokkal intenzívebben gondoskodnak az összeszokás időszakában az anyákról, és közben teszik meg a maguk tempójában az apró lépéseket a kicsik felé. Ha ezt erőből, a környezet erőszakos hatására kell tenniük, az egész biztos, hogy a valódi kötődés kialakulásának rovására megy, az önhibáztatás feloldozásának lehetőségéről már nem is beszélve.

Tabu 2: Anyai magány és elszigetelődés

Sajnos arról is nagyon kevés szó esik, mennyire magányossá válhat valaki attól, hogy lesz egy kisbabája. Hiába a fantasztikus terhesség, az jövőbe vetett érzés, a szülés és születés izgalma, a mindenki felől áradó öröm és szeretet, az anya egyszer csak hazamegy, a nagy pörgés pedig hirtelen átvált magányosságba, elszigeteltségbe. Hiába készül fel alaposan az elvégzendő feladatokra, a kevés alvásra, az esetleges szoptatási nehézségekre és a pici baba ellátására fejben, ha sokkoló érzésként tör rá a magány.

Aki őszinte, és ilyenkor kérdőre vonja a már mindezen jó eséllyel átesett anyatársait, jellemzően azt a választ kapja, hogy erről az ember nem szívesen beszél egy boldog kismamának, aki az első gyerekét várja. Hogy miért? Mert nem akarja elvenni a kedvét. Mert amúgy azt gondoljuk, hogyha ezzel tisztában lenne egy várandós nő, akkor elvetetné a gyermekét, netán búskomorságba esne? Dehogy! Felkészüne legalább erre is, mint annyi minden másra.

Erre tényleg nem érdemes legyinteni, hiszen egy felmérés során a megkérdezett anyák 52 százaléka számolt be a magányosság érzéséről. Közülük pedig 67 százalék évekig érezte magát különösen magányosnak.

A felkészítő-tanfolyamokon és könyvekben nem árt, ha ezt a tabut is felfedjük mindkét szülő előtt, így van esély rá, hogy a partner is jobban odafigyeljen, illetve a leendő anya is felkészülhessen rá, kereshessen magának akár online társaságot, barátnőket hívjon át, hogy ez a fajta szociális csend ne legyen annyira süketítő és fájó.

Tabu 3: Az egyik gyerekemet jobban szeretem a többinél

Na, ez igazi darázsfészek, amibe tényleg szinte senki nem mer belenyúlni. Olyannyira, hogy a saját érzéseik ellenére, sokan még önmaguknak sem merik bevallani, de hogy erről nyíltan beszéljenek, az szinte teljesen kizárt. Pedig igenis létezik, és nem taszítja automatikusan az adott embert a „rettenetes szülő” kategóriába.

Minden ember, így minden gyerek más-más személyiségjegyeket hordoz, és igenis van olyan, hogy bizonyos típusok közelebb állnak a lelkéhez, jobban értik, jobban tudnak együttműködni. De ennek nem egyenes következménye az, hogy a másik vagy a többi gyerek szeretetlenségben, nemtörődömségben, rossz érzések között nevelkedik.

Ahogy az sem, hogy őket ne imádná elképesztő módon az adott szülő. Sőt, olyan korszakok is vannak, amikor pont a másik gyerek kerül bizalmasabb viszonyba az anyával vagy az apával. A szülő-gyerek kapcsolat pedig az esetleges nem tökéletesen egyforma szeretet ellenére sem kell, hogy csorbuljon. Lehet persze mondani erre, hogy „biztos, mert lelkiismeret-furdalás hajtja”, de ez egyrészt nem feltétlenül fedi a valóságot, másrészt pont azt a jelenséget szüli meg, ami a lehető legrosszabb ebben a helyzetben. A szülő elkezd túlkompenzálni, egyre jobban marja magát belülről, és képtelen lesz szabadon, igaz szeretetben megélni a szülőségét minden irányban. Úgyhogy ezt a tabut is érdemes elengedni és a helyén kezelni mindaddig, amíg a gyerekek iránt érzett szeretet egyik irányban sem csorbul.

Tabu 4: A vetélések bagatellizálása

Talán nem annyira döbbenetes adat, hogy a terhességek tizenöt-húsz százaléka vetéléssel végződik, de az már igen, hogy a magzatukat elvesztett nők hetvennégy százaléka vallotta, hogy a vetélést részben saját kudarcként élte meg, önmagát genetikai zsákutcának tartotta, vagy feltételezte, hogy rosszul csinált valamit. Ezt pedig legtöbbször meg sem osztották a külvilággal, titkolva a saját szégyenüket, „alkalmatlanságukat” is.

Nagyon sokan úgy tesznek, mint akik simán átlépnek a történteken, pedig ez is egyfajta gyászidőszak, amiről beszélni kell. Rettentő nehéz úgy elbúcsúzni egy élet lehetőségétől és egy jövőképtől, hogy tulajdonképpen ennek a búcsúnak egyáltalán nincs szertartása vagy rituáléja.

A nő sokszor úgy végzi el magában a gyászmunkát, hogy még a saját női mivoltába vetett hitét is elveszti. Ha valaki nagyon zárkózott, annak ismét az online közösségeket ajánlanám, ahol szembesülhet azzal, mennyire nincs egyedül a fájdalmával és félelmeivel, így akár anonim módon is segítséget kaphat. A bátrabbak meg nyugodtan kezdjenek el a bizalmas környezetükkel erről is beszélni: meg fognak lepődni, hány hasonló történet bukkan elő majd. A beszélgetések segítenek abban, hogy félretolják a tabusítás gondolatát, és lassan visszanyerjék a nőiségükbe és jövőjükbe vetett hitet!

Egy kis őszinteség sosem árt!

Ugyan elég kemény és fontos témákat érintettünk, és maradt is még bőven, de mindben közös annak a felismerésnek a fontossága, hogy csak az önmagunkkal és a közvetlen környezetünkkel való őszinteség lehet a legjobb út a tabuk megszüntetésére.

Erről eszembe is jutott egy könnyedebb feloldozás a végére: a Nyomjuk, anyukám! videósorozatunk első részében a két műsorvezetőt, Senát és D. Tóth Andrist arra kértük, az általuk nem ismert, de néha igen zavarbaejtő kérdéseinkre a legőszintébben válaszoljanak. Nagyon szerethető és vicces rész lett, amiben remélem, kellő feloldozást is találtok ennek a súlyos témának a végén. Mert őszintének lenni a legtöbb esetben megéri, főleg, ha közben óvakodunk a káros tabusításoktól!

Marossy Kriszta

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images