–

 „Vonzalom nem vész el, az alkoholista akkor is alkoholista, amikor épp nem iszik” – ez Tóth Krisztina költő gondolata arról, hogy a szenvedély, ha egyszer megvolt, többé nem tűnik el. Terápiás üléseken és az életben egyaránt megoszt azonban minket a kérdés: vonzalom ide vagy oda, lehet-e sikeresen újrakezdeni egy korábban tönkrement kapcsolatot? Lehet-e újra szeretni ugyanazt az embert?

A válasz nagyban függ attól, mit gondolunk arról, hogy „ugyanaz az ember”. Tud-e változni a másik? És tudok-e változni én magam?

A tudomány jelenlegi álláspontja szerint a személyiség nem fix, kőbe vésett konstruktum; az „énmárcsakilyenvagyok” helyett egy dinamikusan fejlődő spektrum, amelyen bár szöges ellentétei valóban nem leszünk annak, ami számunkra genetikailag adott, elmozdulni rajta igen sokáig lehet. De pontosan hogyan?

Róma sem egy nap alatt épült

Visszatérő terápiás kérdés, hogy egy szakítás után, ha tisztázzuk, milyen okok vezettek a szétváláshoz és ezen mostantól akkor majd változtatunk, lehet-e sikeresen továbbfolytatni a kapcsolatot. Noha minden emberi élet és kapcsolat egyedi, a tapasztalatok mégis gyakran azt mutatják, hogy kevés külön töltött idő elteltével kevés sikerrel.

A változáshoz ugyanis idő kell. Lelkünk, személyiségünk lassan mozdul, és nagyon gyakran csak a veszteség valódi megélésének hatására. Ennek ideje pedig mindannyiunk számára megkerülhetetlen.

Nem lehet meggyorsítani, két hét alatt letudni, hogy „ó, én most már értek mindent!”. Csak az eltelt időben jövünk rá, kik vagyunk mi a másik nélkül. Őt szerettem, vagy azt, aki én voltam mellette?

Építkezni a traumából

A veszteség mindig trauma, a traumába pedig nemcsak belerokkanni lehet, hanem növekedni is belőle. És pont ez a növekedés hozhat elő bennünk olyan személyiségjegyeket, amelyek korábban talán hiányoztak a kapcsolatban.

Fontos tudni azonban, hogy a folyamat sosem automatikusan megy végbe. Bármilyen veszteségfeldolgozásról legyen is szó, az idő önmagában semmit nem old meg. A lélek oldja meg kőkemény munkával.

Ebben a lelki munkában pedig szakítás esetén elengedhetetlen a saját felelősségem felismerése. Lehet, hogy most össze vagyok törve, megbántott a másik és megannyi sérelemmel távozom, de a fejlődés érdekében akkor is meg kell állni és végiggondolni: én hol tudtam volna másképp csinálni?

A felelősségvállalás olyan tükör, amelyben gyakran a saját képem sem tetszik. Kiderülhet, hogy nekem is volt részem abban, hogy idáig jutottunk. Nyugati, individualista világunkban hajlamosak vagyunk jobban azt nézni, a másik hogy szeret(ett) engem, és kevésbé azt, mi hogy szeret(t)ünk. Pedig csak ez, az idővel felismert új kép tud kihozni minket az áldozat szerepéből és eszközt adni a kezünkbe a jövőbeni változásra…

A változásra, mely mindig belülről kifelé történik, és csak önindított lehet

Változni nem azért kell, hogy a másiknak megfeleljek, esetleg visszaszerezzem őt; abból sosem lesz igazi kapcsolat – önmagammal sem. Változni önmagamért, a saját személyiségfejlődésemért kell.

Van azonban egy zárójeles kitétel a változásban és a személyiségfejlődésben, amely a jó és a rossz hír is egyben: ha egyszer elindulunk rajta, visszafordulni már nem lehet.

Így esik meg sokszor, hogy mire a veszteségünkből növekedni tudunk, sokkal többet ér már számunkra a veszteségünk ajándéka, a megváltozott önmagunk, mint maga a veszteség. És ennek tükrében nem is akarunk semmit sem visszacsinálni.

Ha egy effajta szemléletváltás és felelősségvállalás létre tud jönni, valóban lehet újrakezdeni. Újrakezdeni úgy, hogy közben nem próbáljuk kitörölni a sokszor fájdalmas múltat, hanem elfogadjuk, hogy általa válhattunk a jelenbeli önmagunkká; minden korábbi veszteségünk folyamatosan bennünk él és formál minket.
Az újrakezdés ekképpen: újat kezdeni, egy másik minőségben.


Legtöbbször mással. Néha vele.

 Rácmolnár Lili pszichológus