wmn - generali

–

Amikor DTK felhívott e minisorozat ötletével, és arra kért, legyek én a Z generációs szereplő, annyira megilletődtem, hogy beleegyeztem. Azt hagyjuk is, hogy a kamera túloldalán (mármint mögötte) helyezkedik el a komfortzónám, de napokig csak az járt a fejemben, hogy mit is mondhatnék én a nyugdíjas időkről, hiszen az még beláthatatlanul messze van. Huszonkét éves vagyok, huszonkét év múlva még mindig csak negyvennégy leszek, tehát a nyugdíjas éveimig még minimum kétszer annyi van hátra, mint amennyit eddig éltem. Brutális belegondolni. És hát eddig nem is nagyon tettem meg.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok a jövőre

Csak éppen a sokkal közelebbi időkre vannak terveim, és azok sincsenek kőbe vésve. Hiszen attól, hogy kitalálok valamit, még egyáltalán nem valószínű, hogy úgy fog történni. Sőt, egészen biztos, hogy olyan világban nem is tudnék gondolkodni, amilyenben negyven-ötven év múlva fogunk élni, annyi minden változhat addig. Kezdve az éghajlattól (hiszen már itt kopogtat a klímakatasztrófa) a technikai fejlődésen át a sima hétköznapi dolgokig. Tehát semmiben sem lehetünk biztosak, lehet így évtizedekkel előre tervezni?!

Na, jó, igazából egyvalamit bizton állíthatok: nekem nem lesz nyugdíjam.

Valószínűleg már a szüleimnek se, de az én generációm számára az államtól kapott juttatás nem azok közé a dolgok közé tartozik, amikre alapozhatunk. Így a nyugdíjasnak nevezett idős éveimre már most elkezdhetek gyűjtögetni: amint befejezem a sulit és lesz szabad szemmel is látható önálló keresetem, nyitok egy számlát, amire havonta (hetente? naponta? óránként? – pánikhangulattól függően) utalom a jövőbeni fizetésemet. Mert a szó mai értelmében nem leszek nyugdíjas. Én fizetett szabadságra fogok menni saját magamtól. Ez persze – reményeim szerint – nem azt jelenti majd, hogy mindent, amit addig csináltam, feladok, hanem, ha addig talán nem is, a saját főnököm leszek. Ezért azonban még csak most kezdek el megdolgozni.

Tehát terveim nincsenek, vágyaim vannak

Ahogy fel-alá járkálva törtem a fejem, mégis milyen időskort szeretnék magamnak, rájöttem, hogy erről elég nehéz úgy gondolkodni, hogy az ember keze közben ne lógjon bele abba a bizonyos bilibe. Reális elképzeléseim csak akkor lehetnének, ha ismerném az akkori életvitelemet és lehetőségeimet, de időgép híján marad az ábrándozás, annak meg a határa – mint köztudott – a csillagos ég.

Szóval, szívesen élnék Dél-Olaszországban, és főzném egész álló nap a tésztára való szószt a mennyei, napsütötte paradicsomból. Szeretnék a családommal kertes házban élni, és szeretném, ha a kertészkedő ösztönöm előbújna addigra, mert jelenleg totál hidegen hagy a gyomlálás, palántázás és a növényekkel való egyéb szöszmötölés.

Addigra ez hátha változik. Szeretnék a piacon lófrálni kora reggel a barátnőimmel, de ehhez meg az kéne, hogy megtanuljak a tyúkokkal kelni. Szeretném, hogy a barátaim akkor is az életem részei legyenek, és a péntek esti teraszos fröccsözések csak annyiban változnának, hogy kicsit ráncosabb az ábrázatunk. Szeretném, ha a karácsonyi vacsorán negyven év múlva is rám szólna anyukám, ha hülyén fogom a villát, apukám elsütne egy borzasztó faviccet, és az öcsém olyan dolgokról beszélne, amikről nekünk fogalmunk sincs, de őt nagyon érdeklik. Szeretnék megtanulni végre festeni, mert különösebb tehetségem nincs hozzá ugyan, de nagyon szeretem, mert kikapcsol. Hátha akkor lesz időm rendszeresen nyakig összekenni magam.

Aztán vannak dolgok, amiket kifejezetten nem szeretnék

Nem szeretnék a klímaváltozás miatt megfőni a saját vackomban, például. De, hogy olyat is mondjak, amire több ráhatásom van: nem szeretném levágatni a hajam. Most se hosszú, de ha arra a fülig érő, pár centis frizurára gondolok, ami majdnem minden néninek van, valószínűleg azért, mert praktikus… Én már akkor is hülyén nézek ki, ha összefogom egy copfba a hajam, hát akkor minek vágatnám le, hogy mindig bután fessek!?

És nem szeretnék olyan nagyi lenni, aki csak fut az unokái után.

Mármint kergetőzni szívesen, sőt örülök, ha a hatvanas éveimben olyan kondiban leszek, hogy ezt megtehessem. Úgy értettem, hogy ne tudjak velük szót érteni. Ahogy látom, a mostani szülőket legjobban foglalkoztató kérdések egyike a tudatos kütyühasználat, ami abból is adódik, hogy gyerekeik sokkal otthonosabban mozognak ebben a közegben, mint azok, akiknek meg kéne tanítaniuk őket ezek felelősségteljes használatára. Mivel én már ebbe születtem bele, azt hiszem, sokkal jobban fogom tudni tartani a lépést a technika fejlődésével. Így, reményeim szerint, nem az unokáimnak kell majd tanítgatniuk, hanem együtt fogjuk tudni használni ezeket az eszközöket, közös nyelvet fogunk beszélni – ebben is.

Itt állok az élet nevű szakadék szélén, és várom, hogy belelökjenek

Két évem van még hátra az egyetemből, aztán kikerülök a munkaerőpiacra. Nagyon várom, és nagyon félek tőle. Jelenleg ez foglalkoztat leginkább. Mert minden, ami a „jól megérdemelt pihenésig”, azaz a nyugdíjas évekig – akarom mondani az önmagamtól való szabadságolásig – még hátravan, igazából most kezdődik. Most kell elkezdenem felépíteni azt, hogy amikor oda érek, idős koromban azt tehessem, amihez kedvem van. Rohadt ijesztő.

Fogalmam sincs, mi vár rám, hiszen másfél évvel ezelőtt még az is messzi, elérhetetlen álomnak tűnt, hogy egyszer a kedvenc magazinomnál dolgozhassak. Aztán tessék. Most itt ülök a szerkesztőségében.

Abban viszont biztos vagyok, hogy úgy szeretnék majd az olasz tengerpartról visszatekinteni a dolgos éveimre, hogy azt mondhassam: totál megérte, így volt kerek az egész. Az odáig vezető út azonban még előttem van. Állok elébe!

Dián Dóri

Sorozatunk első részében az Y generáció képviseletében Csepelyi Adri álmait ismerhettétek meg. A cikket és a videót ITT TALÁLJÁTOK.

A második rész X generációsa Kurucz Adrienn volt, ÍME, az ő írása és videója.