wmn - generali

A nagymamám ötvenöt éves volt, amikor nyugdíjba vonult.

Akkor született a húgom, anyukámnak vissza kellett menni hamar dolgozni, és akkor a Nagyi kitalálta, hogy majd ő jön minden reggel hozzánk, váltja a szüleimet, vigyáz a kisbabára, bevásárol, viszi a háztartást, és vár engem haza ebéddel a suliból.

Ugyanúgy ötkor kelt, mint addig, csak nem az Andrássy útra ment Pestimréről, hanem Kispestre buszozott-villamosozott át hozzánk.

Azért ez már akkoriban – a nyolcvanas évekről van szó – sem volt általános, kulcsos-napközis gyerekek voltak az osztálytársaim. De nekem az volt a természetes, hogy mindennap a nagymamámmal vagyok, sokszor hétvégente is elvitt magához, mert bár ott sokkal szerényebb körülmények voltak még a lakótelephez képest is, de mégiscsak kertben játszhattunk, hatalmas fenyők alatt.

Amikor gyerek az ember, azt hiszi, a feltétlen szeretet, az állandó figyelem jár neki. Pláne, ha meg is kapja.

Már felnőtt voltam, amikor először eltűnődtem azon, hogy a főállású nagymamaság voltaképpen azzal járt, hogy magánéletre (vagy inkább nem velünk kapcsolatos tevékenységekre) semmi, de semmi idő nem maradt. Amúgy maradhatott volna, a szüleim sosem várták el a Nagyitól a segítséget, ő önként pesztrált minket, és ha egy időre szabadságolta volna magát, hát megoldották volna duzzogás nélkül a felügyeletünket, sőt, még örültek is volna, hogy Nagyi végre magára is gondol.

Lógatja a lábát például valamelyik SZOT-üdülőben, ahova minket is vitt, amíg kicsik voltunk, úszik a Balatonban anélkül, hogy minket őrizne, kajakozna a Dunán vagy motorozna, mert azt fiatalon imádott. Talán megismerhetett volna egy fess férfit, igazán megérdemelte volna az igaz szerelmet, amiben valószínűleg sosem volt része. 

Ehelyett nem túl hosszú élete végéig, huszonhat éves koromig velünk maradt. Voltaképpen végigdolgozta húsz nyugdíjas évét: otthon. Mindig talált magának feladatot, ritkán pihent, leginkább csak akkor, tíz perceket, ha kiment rágyújtani. Akkor elnézegette a madarakat, jöttek a magokra, amiket ő szórt ki nekik reggelente, és fújta a füstöt némán, sosem mondta, mi jár a fejében, de ha kimentem utána, meghallgatta a titkaimat, és nem adta őket tovább.

Esténként tévézett kicsit, de közben is vasalt. Reggel meg kelt ötkor azután is, hogy miattunk már rég nem kellett volna.

Nem járt össze senkivel, utazni se vágyott, legalábbis ezt mondta. Az utolsó tíz évben még a belvárosban sem volt. Nem érdekelte többé a külseje, pedig valaha nagyon csinos nő volt, otthonkát hordott, és a korábban hetente beszáríttatott haját megnövesztette és kendő alá tűrte. Nem vett magának soha semmit a cigarettát leszámítva. Ha ajándékba kapott új, szép ruhaneműt, elrakta a szekrénybe, sosem viselte.

Igaz, akkoriban sokan voltak így. Illendőnek az ősanyáim, Nagyi anyja, nagyanyja, nénje azt találták, ha egy ötven feletti asszony nem „divatozik”, egészen beleolvad a környezetébe.

Dolgozni nem jár, bár egész nap dolgozik, varrásból, gyerekfelügyeletből egészíti ki a férfiak bérét, a családnak és az otthonnak szenteli magát egészen. A hozott mintába simult az én amúgy prototípusában inkább lázadó természetű nagyanyám is: első nő volt a család ezen ágán, aki állásba ment – miután elhagyta a férje húszévesen, és ő magára maradt a kisfiával.  

Szükségből dolgozott, nem önmegvalósításból, nem is használt efféle szavakat, igaz, akkoriban más se.

Sosem kérdeztem meg, mit csinálna, ha bármilyen szakmát választhatna, ha elölről kezdhetné az életét, és nem a háborúban.

Ismertem egyáltalán?

Nagyi nyugdíjas éveit mi jelentettük, az unokák. Nagyon szeretett velünk lenni, ez látszott rajta, érezni lehetett, de aztán, hogy már a testvérem is felnőtt, nehezen találta a helyét a megváltozott családi szereposztásban. Szomorú volt, egyre szomorúbb, és egyre vastagabb fallal vette körbe magát, nem tudtunk segíteni rajta.

Pedig korábban tele volt élettel, ragyogással, humorral és játékossággal. Minden bohémságomat tőle örököltem, ebben biztos vagyok.

Meg abban is, hogy bár én is imádok egyedül lenni olykor, ahogy ő is szeretett (volna), de nem tesz jót nekem (sem), ha ez huzamosabb ideig összejön.

Az ő példájából tanultam meg, hogy nem szabad elbarikádoznunk magunkat, kivonulni a világból hosszabb időre, akkor sem, ha néha késztetés van erre az emberben, illetve benne – azt hiszem – volt, ahogy bennem is van, gyakorta.

Csakhogy, ezt láttam, a magány, ha önként választott is, egy idő után nem tölt, hanem elvesz. Energiát, ihletet, örömet. Kell az érintés, az emberi szó, a találkozások, a történetek, akkor is, ha néha őrült nehéz elindulni otthonról, be a városba, vagy akár csak látogatóba valakihez, de még a telefont felemelni is irdatlan nagy kihívás tud lenni.

Úgyhogy, ha a nyugdíjas évekre gondolok, akkor, bár elsőre beugrik, hogy hú, de jó lesz, nem kell majd menni sehová, lehetek végre egészen otthonülő, az is eszembe jut rögtön, hogy de, de muszáj lesz eleven kapcsolatban maradni a világgal! Kényszeríteni kell magam rá, különben elnyel a sötétség, ami a nagyanyámat is elnyelte.

Olyan vagyok egészen, mint ő volt. Pedig nem is hasonlítunk külsőre.

Nem lehetek remete, mondja nekem az ő sorsa, mert hosszú távon nem tesz jót nekem, talán senkinek a végtelenített belső monológ, a vörös szemmel olvasás, írás, szüntelen rakosgatás a négy fal között.

Úgyhogy, bezárkózás helyett nyitni fogok, „csajozni” leginkább sokat: azaz összejárni az okos és vicces és vagány és bolondos barát- és rokonnőkkel, akikre most nincs túl sok időm, mégis olyan elveszett lennék nélkülük. Úgy képzelem, remélem, ott lesz majd a majdani Madame Fregoli „szalonban” természetesen a lányom, az anyukám és a testvérem, a nagynéném a kutyájával, ott hangoskodnak majd a mostani WMN-es kolléganőim, és pár „jóasszony” a korábbi munkahelyemről meg az egyetemi cimborák természetesen valamennyien, de a fiúbarátokról sem fogok megfeledkezni, szentül fogadom.

Belegondolva, egészen elképesztő, micsoda fazonokkal hozott össze az élet, ritka mázlim van. Ezt az emberi tőkét eltékozolni nagy hülyeség lenne!   

És utazni is fogok, ha módom lesz rá. Régóta rágom a férjem fülét, hogy vegyünk egy veterán lakóbuszt egyszer, és csavarogjunk hippimódra azzal a világban. (Én még sátoroznék is szívem szerint, de arra ő biztosan nem hajlandó, ezért is ideális a kisbusz.) Még túl elfoglalt ahhoz, hogy komolyan vegye az ötletet, és én is túl elfoglalt vagyok, hogy komolyan vegyem az álmaimat, de szerintem idővel meggyőzöm mind a kettőnket, és belevágunk a nagy kalandba.

Látom is bírom magam előtt, ahogy kócosan, hosszú (ősz?) hajjal, virággyerek-ruhában döcögünk az országúton, és hallgatjuk a kedvenc számainkat végtelenítve. Végre jól kidumáljuk majd magunkat!

Erről jut eszembe, a telefont biztosan eldobom, na, jó, legalábbis nagyon jól elrejtem, végszükség esetére. Az sem baj, ha navigáció híján folyton eltévedünk majd. Épp ez lenne a lényeg: konkrét célok, kipipált feladatok, napirend és elvárások nélkül élni egy kicsit, amíg még lehet.

Hogy mi lesz az írással?

Nem hiszem, hogy valaha abbahagyom, létszükségleté vált, mint a víz meg az étel. Csak annyi fog változni talán, ha lehetséges, hogy saját tempóban szülöm meg azt, ami meg szeretne születni, nem a lapzárta diktálja a programozott császárt.

Hogy ez mikortól lesz így?

Fene tudja.

A kérdés, mikortól engedheti meg majd magának az ember, megengedheti-e egyáltalán.

És mikortól érzem majd úgy, hogy hátrébb tudok lépni egy sorral, önként, nem lemondásként megélve a nyugdíjazást.

A nagymamám tökéletes ellenpéldája az anyukám. Hetvenhárom éves, de többet nyüzsög, mint én. Dolgozik a saját tervezőcégében (apukámmal együtt), mert kedve van dolgozni, nem azért, mert éhen halna különben, tárgyal, autózik, jön-megy, tornára jár, nagy vendégségeket tart, koncertekre megy, kiállításra, és közben szuper nagymamája két unokának. Tele van energiával, egészséges, tevékeny, nyitott a világra, minden érdekli, olvas, figyel, gondolkodik. És almáspitét is süt. Felfoghatatlan jelenség.

Felmerül bennem sokszor, hogy talán nemcsak a piskóta receptjét tudja, hanem a hosszú életét is, és szemmel látható, hogy az értelmes, örömmel végzett tevékenység, a célok, a rendszerben élt mindennapok egyben tartják az embert.

Egyfelől példaképem ő, másfelől viszont azt is pontosan tudom, mit szeretnék másként csinálni, ha lehetséges, majd, ha idősebb leszek – oké, fogalmazzunk úgy, nyugdíjas. (A nyugdíjrendszer helyzete miatt erősen úgy tűnik, biztos egzisztenciát az állami nyugdíj nem jelent majd már az én generációmnak, de induljunk ki most abból, hogy előre takarékoskodva megengedhetem majd magamnak, hogy kevesebbet dolgozzak hetvenévesen, mint, mondjuk, most.)

Én más típus vagyok, másmilyen személyiség, én vágyom rá, hogy egyszer majd megint olyan szabad legyek hosszabb-rövidebb időszakokra, mint huszonhárom évesen, amikor csavarogtam egy hónapig Franciaországban.

Szeretném, ha legalább szakaszosan (és nem csak egy kéthetes szabi idejére) nem a határidők rajzolnák meg a mindennapjaimat, meg a teendők végtelen sora, a „mit kell intézni, kit kell felhívni, kinek kell válaszolni”.

Nekem az volna az ütős finálé, ha megengedhetném magamnak, amire most sosincs módom, hogy időnként felszívódjak. Kiírjam a hűtőre, hogy sziasztok, majd jövök!  

Kurucz Adrienn

Megpróbáltuk legalább egy napra valóra váltani Adri álmát. Nézzétek meg ezt a videót X generációs szerzőnk elképzelt (és igazán csodálatos!) öreg koráról: 

Sorozatunk első részében az Y generáció képviseletben Csepelyi Adri álmait ismerhettétek meg. A cikket és a videót ITT TALÁLJÁTOK.