–

Először is, a rend kedvéért muszáj elmondanom, hogy az élmények és tapasztalatok egy része nyilvánvalóan saját, ezt nem is titkolom a szövegben, de azért alapvetően általánosságban beszélek szülő-nagyszülő kapcsolatokról, leginkább annak alapján, amit magam körül látok. Próbálok kiemelni néhány problémás helyzetet, de nálunk egy-egy apróbb, azonnal kezelt konfliktust leszámítva sosem volt gond – remélem, senki részéről. Én nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy a lányaimnak ilyen szuper nagyszülei vannak, mint az anyósom és a férje. Amikor a lányaink náluk vannak, akkor szinte minden körülöttük forog, és az itthoni hétköznapokból kiszakadva ez elképesztő élmény nekik.

A jó nagyszülőséget az első pillanattól meg kell alapozni – és ez a szülők érdeke is!

Kicsit idegen tollakkal ékeskedem, mert ezt az alapvetést a családunkban nem én vezettem be. Ehhez a nagyszülők ragaszkodtak, akik kitartóan jöttek unokázni az első pillanattól. Volt, hogy nem volt kedvem hozzá, pár év távlatából ezt már bátran beismerem. Nekünk is idő kellett, hogy egymásra hangolódjunk, hogy kitapasztaljuk a véleménykülönbségeket és egymás hozzáállását bizonyos dolgokhoz – meg főleg azt, hogy ezt hogyan tudjuk kulturáltan megbeszélni.

Mert nyilván az első pillanattól voltak dolgok a gyerekneveléssel kapcsolatban, amikben egyáltalán nem értettünk egyet. És biztos vagyok benne, hogy még most is vannak.

De olyan is volt, hogy alig vártam, hogy végre jöjjön egy (vagy két) felnőtt, akikkel kétirányú beszélgetést tudok folytatni. Ettől függetlenül nem az volt a lényeg, hogy én várom ezeket a találkozókat vagy sem, hanem az, hogy a lányaim születésüktől fogva hozzászoktak ahhoz, hogy a nagyszülők jelen vannak, tulajdonképpen az én asszisztálásom mellett szoktak össze mint nagyszülő-unoka páros. Ennek azóta is csak az előnyeit látom. És annak is, hogy egymást türelemre intve vártuk ki azt, ahogy a gyerekeknek egyre nagyobb igényük lesz arra, hogy sokat legyenek „a nagyiéknál”, hiába vágytak ők is náluk alvó unokákra, mi meg reggelig tartó szülői szabadnapokra, senki nem erőltette a lányoknál a dolgot. Így ugyan a nagyobb lányunk majdnem öt-, a kisebb pedig hároméves volt, amikor először a nagyszülőknél aludtak, de most (egy évvel később) egy teljes hetet úgy velük töltöttek, hogy teljesen természetes volt nekik az egész.

Legalább hamar kipattannak a konfliktusok

Fontos elmondanom, hogy nekem elképesztő szerencsém van, mert a mi családunkban mindenki képes kulturáltan megbeszélni a véleménykülönbségeket. Tudom, hogy számtalan olyan család van, ahol ennek a hiánya lehetetlenné tesz sok mindent. Például a jó unoka-nagyszülő kapcsolatot. De mielőtt rózsaszínre festeném az egész helyzetet: az első időkben mi is lefutottuk a szokásos generációs köröket az étkezéssel, a járókával, a játékokkal és mindennel kapcsolatban. És vannak olyan konfliktusforrások, amik máig nem jutottak nyugvópontra – például az ajándékok kérdése. De a legtöbb dolgot átbeszéltük, és tényleg mindannyian meghallgattuk a másikat, küldtünk egymásnak cikkeket meg elmondtuk a tapasztalatainkat. De azt is meg kellett tanulnunk (nekem legalábbis mindenképpen), hogy a bajuszunk alatt morgás helyett mondjuk ki, ha nem értünk egyet.

Sok nagyszülő tart attól, hogy a gyereknevelési elvek radikális változásai miatt kiderül, hogy annak idején ő rosszul csinált valamit. Ezt a belső konfliktust a mi feladatunk feloldani, hiszen pontosan tudjuk, hogy egy szülő mennyire kiszolgáltatott a hozzá eljutó információknak.

Szerintem erről is nyíltan kell beszélni, el kell mondani, hogy nem baj, ha ők annak idején háromóránként szoptattak és korán elkezdték a hozzátáplálást – egyszerűen azért, mert akkor arról voltak meggyőződve, hogy ez a jó a kisbabáknak. Ma már tudjuk, hogy ez nem volt ideális, éppen ezért ha a nagyszülők intelligens, felnőtt emberek, akkor ezt meg lehet beszélni, és akkor már ők is tudni fogják, hogy mit miért teszünk másképp. Ha kézzelfogható dologról van szó, ez nyilván könnyebb, de amikor olyasmi a téma, mint a pozitív fegyelmezés, vagy hogy az „ilyen-olyan vagy” szófordulat helyett az „így-úgy viselkedsz” az ideális, akkor többet kell beszélgetni.

Szülői hozzáállás: önmérséklet, türelem és elfogadás

A kiindulási alap, amit szerintem szülőként figyelembe kell venni az az, hogy a nagyszülők mások, csomó mindent máshogy csinálnak, és ez így van rendjén.

Mert a gyerekeknek is jó, ha többféle felnőttmintát ismernek meg. És attól nem lesznek másmilyen emberek, ha a nagyiéknál hetente egyszer mást látnak, mint amit heti hat nap otthon.

Így mi például bevezettük azt a nagyon praktikus ökölszabályt, hogy az hozza a szabályokat, akinél vagyunk. Akkor is, ha együtt vagyunk. A nagyiéknál be lehet tolni két Magnumot ebéd után. Otthon meg egyet sem. Ez nemcsak azért jó, mert jó esetben a nagyiéknak kell elviselniük a cukorsokktól túlpörgött gyerekeket, hanem azért is, mert a gyerekek elképesztően hamar megtanulják ezeket a szabályokat, és esküszöm, soha nem fordult meg a fejükben, hogy én is adok nekik ennyi édességet. A nagyszülőknek meg szerintem egy ideális világban éppen ez a feladatuk, az agyonkényeztetés. Ugyanez igaz például a mesenézésre. Mi elég szigorúak vagyunk a képernyőidőt illetően, a nagyszülők meg nem. És a nagyi képes este tízkor nekiállni mosni, amikor a kis hercegnők könyörgőre fogják, hogy holnap is felvehessék a kedvenc ruhájukat – engem viszont erre egy ideje már meg sem próbálnak rávenni, nálam két nap a mosás átfutási ideje (minimum). És nem adom nekik a saját vacsorámat boldogan csodálva őket, hogy milyen jól esznek, ha előtte tíz perccel kérdeztem meg, hogy mit kérnek, és nem azt választották.

El tudom fogadni, hogy ezek olyan dolgok, amikről másképpen gondolkodunk, és szerintem ennyi szabad mozgástér igenis jár a nagyszülőknek – hiszen ne felejtsük el: amellett, hogy nekik is jó unokázni, ezzel könnyítenek a szülők hétköznapjain. És sokat adnak a gyerekeknek, élményeket, programokat, másfajta tapasztalatokat.

Azt persze nem mondom, hogy ez minden családban így megy, mert tudom, hogy sok esetben maga a nagyszülői szándék hiányzik, és fogalmam sincs, azt hogyan lehet kezelni. De azt is látom, hogy sok szülő-nagyszülő kapcsolat küzdelmes a legjobb szándék ellenére is.

Van, amiért ki kell állni

Vannak olyan alapvetések, amikkel kapcsolatban tudom, hogy szülőként a végsőkig elmennék. Ha mondjuk felmerülne, hogy a nagyszülők hisznek a makarenkói pofonban vagy bármilyen fizikai megtorlásban, akkor akár azt is megfontolnám, hogy mindig jelen vagyunk, amikor együtt vannak a gyerekekkel. De talán ez az egyetlen, amire ennyire szélsőségesen reagálnék, minden mással kapcsolatban azt gondolom, hogy mégiscsak a heti hat nap számít, nem a heti egy (nyilván ez csak sarkított felosztás, ennél a legtöbb gyerek többet van a szüleivel és majdnem annyit intézményben, szóval ez több összetevős dolog).

Azt például megbeszélném (mint ahogy meg is tettem), hogy nem mondjuk azt, hogy „ne legyél butus”, hanem inkább azt, hogy „ne viselkedj bután”. Ebben a kérdésben ma már a gyerekek szokták kijavítani a nagyszülőket, ha éppen elfeledkeznek róla.

És persze hogy elfeledkeznek, hiszen amikor ők voltak kisgyerekes szülők, fel sem merült, hogy akár az is számíthat, hogy milyen kifejezéseket használunk.

Talán akkoriban jutottak el odáig a legtöbb családban, hogy a komoly veréseket elhagyták, de simán lehet, hogy a mai nagyszülők gyerekkorában még divat volt a körmös – ha otthon nem is, akkor az iskolában. Szóval szerintem ezt igenis figyelembe kell venni – de el kell mondani azt is, hogy mi szeretnénk jobban csinálni, és kérni, hogy ebben legyenek partnerek.

De ahhoz, hogy partnerek legyenek, nekünk is partnernek kell tekintenünk őket. Ez – főleg, ha az ember saját szüleiről van szó – nem mindig könnyű.

Nem bébiszitter és nem felügyeleti szerv

Ezt a kérdést először magunknak kell rendbe tennünk a saját fejünkben. Tudatosítani azt, hogy lehet támaszkodni a nagyszülői segítségre (én ezt teszem), és örülni, ha van kedv, idő, energia a részükről, de nem szabad elvárni.

Mert nekik ez tényleg jutalomjáték. De ehhez az kell, hogy ők is úgy élhessék meg, hogy élvezeti értéket ad, ha az unokával, unokákkal lehetnek. Ez kevésbé működik, ha a gyerek mellé jár egy harmincpontos lista a szabályokról.

De a másik oldal is sok gondot okoz, ha a szülői bizonytalanságból adódóan a nagyszülőktől várjuk az ítéletet a szülőségünkről, ha nem tanácsot kérünk, hanem hitelesítést, hogy jól csináljuk. Ez főleg akkor okozhat konfliktust, ha a nagyszülők nem elég modernek ahhoz, hogy kövessék a mai gyermeknevelési trendeket, utánaolvassanak a legfrissebb kutatásoknak. Így viszont csak elbizonytalanítani tudnak, ezért én őszintén azt gondolom, hogy lényeges dolgokban nem szabad rájuk hagyatkozni utánajárás és saját döntések nélkül. Sőt, ebben annyira sarkos vagyok, hogy szerintem senki nem szólhat bele egy szűk család belső életébe, maximum tanácsot adhat – ha kérnek. Tanácsot kérni viszont mindig hasznos és mindig ér, a nagyszülőktől különösen.

Lehet, hogy ezzel sok szuper nagyszülőt megbántok, de szerintem a jó nagyszülő attól is jó, hogy nem akarja túllépni a hatáskörét. Nem akar a szülő helyett elsődleges gondozó lenni. Hanem megtalálja a szépséget abban, hogy deklaráltan másodhegedűsként több élvezet és kevesebb meló jut neki.

Szóval a nagyszülők világnapján azt kívánom, hogy minden gyereknek legyen szuper nagyszülője (a pótnagyszülők is ugyanúgy érnek ám!), minden nagyszülő érezze azt, hogy öröm az unokákkal lennie. És minden szülő dőljön hátra egy kicsit. Én nagyon köszönöm az érintetteknek, hogy megtehetem. Ráadásul úgy, hogy a gyerekeink annyi élménnyel gazdagodva jönnek haza egy hét után, hogy fél nap alatt el sem tudják mesélni. Szerencsére közben kaptam néhány fotót is.

Tóth Flóra

A kiemelt kép a szerző tulajdona