„Néni a nénikéd!” – Avagy jelek, amelyekből rájöttünk: öregszünk
Szarkalábak és ősz hajszálak – nem biztos, hogy a legfontosabb és leghangsúlyosabb tünetei az idő múlásának. Mini közvélemény-kutatást végeztünk, hogy kiderítsük, mi mindent vesz észre magán az ember döbbenten, ahogy idősebb lesz. Az általános konklúzió elöljáróban annyi a válaszokat olvasva: a humorérzék minden bizonnyal fejlődik, vagy legalábbis nem múlik el a korral. Kurucz Adrienn gyűjtése.
–
Megkérdeztem a Facebook-ismerőseimet, valamint szerzői oldalam, a Madame Fregoli olvasóit, miből vették észre, hogy már nem (egészen) fiatalok, mi változott rajtuk, bennük először illetve leginkább. Alig győztem szemezgetni a válaszokból, annyi üzenetet kaptam nőktől és férfiaktól is, de közben remekül szórakoztam. Úgyhogy megosztom veletek is a listát, ami a válaszok összesítése és tipizálása nyomán született. Ér folytatni a sort, sőt, hálásak lennénk érte!
És akkor az eredmények, valamint elöljáróban a kérdés:
Miből tudható, hogy öregszik az ember?
Ágy, kényelem, komfortzóna
Úgy tűnik, a sátoros, csövezős kedv jelentősen csappan a korral, válaszadóim zöme legalábbis kényelmesebbé vált az idők során:
– Egyre többet panaszkodom az idegen ágyakra. Néha már akkor is, ha nem kell rájuk feküdnöm.
– Saját párna nélkül már egy lépést se, amennyiben nem biztosított a hazajutás.
– Mindenképp legyen biztosított a hazajutás: ragaszkodom a saját ágyamhoz!
– Én még hajnalban is inkább haza megyek, hiába lenne mód máshol aludni.
– Várom a nyugdíjat, mert fáraszt az ügyelet, amikor mindennap másik ágyban alszom, s már az otthoni is csak egy „másik”.
– Valamikor pörögtem, fizikai fájdalmat jelentett otthon ülni. Így, ötvennégy évesen viszont halálos ellenségem, aki ki akar rángatni a komfortzónámból:
– Ha hazamegyek munkából, már semmihez sincs se kedvem, se energiám.
Fura új szokások?
– Képzeld, mostanában végignézem az akciós katalógust.
– Én a patikait is…
– Megszerettem az operát.
– Fütyörészek és beszélek magamban otthon.
– A kocsimban be van állítva a Klasszik Rádió is.
Nem bliccelek, nem éri meg.
– Elolvasom a dolgok használati utasítását, mosási címkéjét – legalább félig-meddig.
– Mindig van nálam papírzsepi.
– Ha valaki ordenáré módon bulizik a szomszédban és nem tudok tőle aludni, átmegyek, hogy halkítsák le.
A szemüveghez még hiúk vagyunk, de látni már nem látunk
– Egyre közelebb hajolok ahhoz, amit el akarok olvasni
– Ha vásárlok, néha megkérek egy fiatal lányt, hogy olvassa el a kis betűket az arckrémen. Régen engem kértek meg.
Van olyan meséje a hároméves gyerekemnek, amit csak nagyítóval tudok elolvasni. Szerintem a betűméret és a világítás a hibás.
– Fiatalabb koromban azt gondoltam, ha már nem tudom befűzni a tűbe a cérnát, akkor az a vénülés jele lesz. Nos, már nem megy. Viszont nem látom a tükörben a különbséget. Szemüveg nélkül.
– Pontosan a negyvenedik születésnapom utáni reggelen vettem észre, hogy romlik a szemem, nem tudtam levágni a gyerekek körmét, ami addig nem okozott gondot.
Nem mi öregszünk, hanem a gyerekeink!
– Egy sokad magammal szervezett ifjúsági táborban a tizenhét évesek néhány éve azt mondták, hogy már nem vagyok fiatal, de fiatalos még igen. Ettől aztán még öregebbnek éreztem magam.
– Ugyanebben a táborban egy újságírónak készülő kisfiú megkért, hogy meséljek a 2006-os magyarországi zavargások során végzett tudósítói munkámról, mert az még az ő születése előtt történt. Szerintem tegnapelőtt.
– Az egyik kollégám apjánál is idősebb vagyok egy évvel.
– A táborozó gyerekek retro hangulatú műsort akartak készíteni, ezért NAGYON RÉGI zenét kerestek. Így találtak rá a Backstreet Boysra. Nem a Beatlesre, hanem a Backstreet Boysra.
– Ha egy gyerek azt mondja, hogy 11. osztályos, fejben ki kell számolnom, hogy az a 8+4-es iskolarendszerben minek számít, különben nem tudom, hány éves.
– Százhetvenhét centi magas és gimnazista a nagyobbik lányom.
Őszülnek a gyerekeim…
– Hetedikes lesz a gyerek… Sokkot kaptam ettől, mondjuk, a húszéves érettségi találkozó ténye is odacsapott.
– Magasabb a gyerek, mint én. Magas sarkút kell felvennem, ha nevelni akarom.
– Egyre többször látom anyámat a tükörben.
Szigetfesztivál? Na, ne viccelj!
– Nem vágyom szabadtéri (tömeg) rendezvényekre!
– Lelassultam, és imádom a csendet.
– Minden áldás, ami kamaszkorban büntetés volt. Nem menni sehova, korán lefeküdni.
– Inkább otthon maradok, mint bulizgatni mennék.
– Már nem ismerem a fellépők zömét.
A Bëlga jó lesz otthon is CD-ről.
– Nem bírom a zajt, spontán bulizásba már csak kéthetente csapok.
– Már nem érdekelnek a mai popsztárok.
– Már nem bírom elviselni a tömeget (bár lehet, hogy csak most merem felvállalni), sem koncerten, sem strandon, sem a városi forgalomban.
És, ha már buli… a másnap, ami egy hétig tart:
– Két fröccs is úgy tud fájni másnap, mint tíz éve egy üveg vodka
– A második fröccs után már nem a harmadik jön, hanem a savlekötő.
– Nagyobb értékkel bír kocsival hazamenni, mint két-három vodka.
– Régen pár óra alvás is elég volt.
Mit mond a tükör?
– Szemüveg nélkül egész mást látok benne, mint szemüvegben.
– Anyám azt mondta tizenöt éve, hogy eljön az a kor, amikor már nem kell az a sok lámpa a fürdőszobába. És azóta valóban, remekül megtalálok mindent sötétben is.
– Húsz kilóval vagyok nehezebb, mint 2006-ban.
– Három hetente festeni kell a hajamat.
– Rosszabbul nézek ki, ha sminkelek, mint smink nélkül.
– Sosem voltam ennyire elfogadó a hasammal és a melleimmel. Meg úgy egyáltalán az egész testemmel
Ha alkonyi félhomályban elsuhanok (suhanni még tudok) az előszobában a nagy tükör előtt, összerándul a gyomrom, és úgy fordulok vissza: „ki a rosseb ez a csoroszlya a lakásomban?!”
– Egy „kedves” ismerősöm beszólása sokkolt le. Heti négyszer edzek, jól érzem magam a bőrömben, egészségem rendben (igaz, közel az ötvenhez)… és volt pofája megemlíteni, hogy nekem már akkor is a B oldal forog.
– A „kedves kollégáim” azzal húznak: nagyon szép nő… voltál fiatalkorodban!
– Serken a szakállam... De a lábam már nem olyan szőrös!
– Utálom, ha azt mondják, jól nézel ki. („Tudod, az embernek három korszaka van.
Ifjúság, felnőttkor, és a de jól nézel ki” – mondta Sándor György.)
– Legalább már nem gerjednek rám az öregebb pasik, akik mellett prédának éreztem magam.
Édes, árulkodó nosztalgiáink:
– Vigyorgok, ha valaki azt mondja, hogy „levelet kaptam, lájf”.
– Voltam úttörő és voltam úttörőtáborban.
– Oroszt tanultam az általános iskolában.
– A Malinovszkij utcában születtem, amit egy szovjet marsallról neveztek el.
Voltam május elsejei felvonulásokon.
– Még láttam a berlini falat.
– Tíz volt osztálytársam nevénél többet nem tudok felidézni, az általános-, és a középiskolát beleértve.
– Apám közölte, hogy amikor 1991-ben munkahelyet váltott, annyi éves volt, mint én most.
– Kétszer többet éltem a rendszerváltás után, mint előtte.
– Izgatott leszek attól, hogy lesz Rambo 5 és Mátrix 4.
– Emlékszem Orbán Viktorra liberálisként. Emlékszem Fodor Gáborra Fideszesként. Emlékszem Szili Katalinra MSZP-sként.
– Voltam tudósítani a délszláv háborúban.
– A dédszüleim a XIX. században, a nagyszüleim az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek.
– Ötéves voltam, amikor az IBM bemutatta az első személyi számítógépet.
– Kábé 16 éves koromig nem volt színes televíziónk és vonalas telefonunk.
– 29 évesen ültem először repülőn.
A főiskolai dolgozataimat írógépen írtam.
– Máig nem értem, hogy mi az értelme az egyetemi kreditrendszernek, pedig tanítottam egy egyetemen.
– Az okostelefonra és a Facebookra úgy kellett rábeszélniük a barátaimnak, mert felesleges hülyeségnek tartottam mindkettőt.
– A történeteimben az „öt-hat éve” átváltozott arra, hogy „kábé húsz éve”.
– Már nem állít meg a rendőr minden éjszaka, hogy lehúzzon pár ezerre.
Szia, helló, csókolom!
– A bármilyen pult mögül huszonöt évig stabil „szia!” helyett egy ideje az jön, hogy „üdvözlöm!”
– Már csak az óvodások mernek tegezni, a kamaszok nem.
– A múltkor a squash öltözőben két gimnazista srác „tiszteletem!” felkiáltással köszönt… ez volt a vég kezdete.
– Akinek eddig én köszöntem csókolomot, most az köszön így.
– Néha átadják az ülőhelyet a buszon!
Holnap is tetszik jönni, Anikó néni? Zumbán hangzott el épp a minap. Lévén, sosem voltam tanár/óvónő, ez megrázott.
– Már az IKEA-ban is, ahol pedig munkaköri szabályzatban van a tegezés, lemagáznak.
– A kedvencem, amikor lazán hellóval köszönök, mondjuk, egy boltban és az egész testemet végigpásztázó tekintet kíséretében kapok egy kimért „jó napot!”-ot. Szinte látom a szövegbuborékot a feje felett: – Nézd már a „nyanyát” próbál vagánykodni.
– Rossz érzés, mikor még tegeznek, te viszont már magázódsz, és a rossz érzés, hogy már magáznak, amikor te még tegeződnél. És a között valahogy irtó kevés idő telt el…
- Az embert két megrázkódtatás éri e tekintetben: az első, amikor a hatéves csókolommal köszön, a második, amikor a tizenhat éves is.
– Amikor utánam kurjantanak srácok, megfordulok, és megijednek.
– Ha egy nagyobb gyerek letegez, mert a medencében szaladgálok, mondjuk, aztán meglát közelről, akkor látom az ijedséget a szemében, hogy ezt elbaszta. Pedig nem is.
Ha nem fáj valami, meghaltál?
– Ha két napig fáj, húz, kattog, már nem meglepődöm és megijedek, hanem leszarom.
– Nem kell betétre költeni.
– Ha egy kicsit is rosszul mozdulok, azonnal fáj, akár napokig. Vagy hetekig.
– Melegben már nehezebben szaladok fel a negyedik emeletre azért.
– Nem állok fel vagy guggolok le olyan könnyeden, mint rég, és fáj a hátam felkeléskor, vagy ha sokat ülök.
– Ha fennmaradok sokáig, egy hétig iszom a levét.
– A gyerek vírusai totál leamortizálnak.
– A mammográfia évente elvárt.
Idén már nem mondták a mammográfián, hogy egy tízest letagadhatnék…
– Arckrémek tekintetében azon gondolkozom, hogy létezik olyan, ami élénkíti, hidratálja és ránctalanítja is a bőröm egyszerre????
– Múlt heten elkezdtem vérnyomáscsökkentőt szedni.
– Megvettem az első gyógypapucsomat.
– Elhatároztam, hogy leszokom a cigiről.
– A húszperces torna után kidöglök.
– Indokolatlan hőhullámaim vannak.
– Már csak a párom érdekel mint férfi (mondjuk, ez nem biztos hogy az öregség, lehet a szerelemtől is, az kortalan, nem igaz?).
– Fáj a sarkam… az ortopédus szerint ez tipikus negyven feletti szarság.
– Borzalmasan nehezen megy a fogyás.
– Pár éve még elég volt a súlycsökkenéshez, ha többet sportoltam és kevesebbet ettem, nagyon hamar látványos volt az eredménye. Most ötször annyi idő és energia, hogy elérjem a felét annak, amit akkor simán megcsináltam.
– Nem tudok már felpattanni.
– Már inkább nem ülök le a buszon, villamoson akkor sem, ha több megállót utazom. Azt hiszik, ennyire előzékeny vagyok, pedig csak alig bírok felállni.
– 44 évesen még mindig simán megpakolom a cekkert, majd félúton hazafelé rájövök, hogy nagyon nem bírom el. Pláne, ha törött bordával közlekedem három hétig, abban a biztos tudatban, hogy ez csak egy sima tüdőgyulladás.
– Nem hiszem, hogy derékszög fölött még ki fogom tudni valaha tartani a lábam baletton (igaz, nem is nagyon teszek érte).
– Már nem alszom el azonnal, amint leteszem a fejem a párnára, egy csomószor nem hagy aludni a stressz.
Bölcsülünk, bölcsülünk?
– A diszkalkulia áldásos hatása, hogy annyi éves vagyok, amennyinek éppen tévedem magam.
– Megtanítottam magam, (fene tudja, az az öregedés jele-e, inkább próba volt és sikerült), hogy tudjak nemet mondani, és már élvezem is, néha túlságosan.
– Már fontosabb az, hogy karácsonykor együtt legyünk, mint az, hogy mit hoz a Jézuska.
– Kezdek jóban lenni önmagammal.
– Sokkal kevesebbet görcsölök. Amit lehet, másra bízok, oldja meg helyettem.
A világmegváltó napok egyre ritkábbak.
– Néha rám szólnak, ne hülyülj, már nem való neked így viselkedni, de én nem érzem, hogy itt belül öreg lennék.
– Csak az szomorít el, hogy fogynak mellőlem a rokonok, ismerősök, barátok, egyébként maradtam, aki voltam.
– Jobban tisztelem a határaimat, természetesen a másokét is. Ha valami nem tetszik, kimondom.
– Egyre kevésbé érdekel mások véleménye.
– Nem tetszenek már a fast fashion kínálatban lévő anyagok és fazonok.
– Régen jókat bosszankodtam egy csomó felesleges dolgon, most szinte semmivel nem tudnak felhúzni.
– Amin eddig felhúztam magam, azon most csak legyintek… „idióta, hagyjuk”.
– Leszarom, ha rendetlenség van, ami egy született rendmániásnál nem jelenthet mást, mint a véget.
– Már nem követek el annyi „divatbakit”, nagyjából megtanultam, mi áll jól, és röhögök a magazinok divatmellékletein.
–Már nem zabálok reggeltől estig édességet, sőt, simán abbahagyom két kocka csoki után.
– Már nem hajtok a visszajelzésekre, magamnak akarok megfelelni, és nemet tudok mondani az elvárásokra.
– Már nem kell küzdenem azért, hogy komolyan vegyenek, és nem érzem azt, amikor elmondom a véleményem, hogy ez nem úgy hangzott, ahogyan szántam.
– Én a korral tanultam meg elengedni a kontrollvágyat.
– Már nem ismerek meg mindenkit, sorry – és nem is játszom el.
– Egyre többet jelentenek azok a régi barátok és ismerősök, akikkel legalább a fél életünkön át ismertük egymás: ebben kicsit szentimentális lettem.
És akkor végezetül egy üzenet egy gyakorló örökifjútól:
„Drágáim, én lélekben megrekedtem huszonegynél, és egyáltalán nem érdekel, hogy mennyinek kellene érezzem magam! Talán a harmadik unokánál már illene elgondolkodni, de ha teszek azért, hogy mind mentálisan, mind fizikailag kondiban maradjak, úgy nincs min parázni! Éljetek, ne számolgassatok…
Kurucz Adrienn