A fürdőszobában ücsörgött, a hátát a kádnak támasztva, tankönyvekkel és füzetekkel körberakva, ölében a történelemtételekkel. Ez volt a tanulósarka – máshol nem jutott neki hely a családi fészekben. A nappali az apjáé volt, az egyik kisszoba az anyjáé – a szülőknek évek óta nem volt közük egymáshoz –, a másikon tíz évvel fiatalabb öccsével kellett osztoznia. Az öccse este nyolc-kilenc körül már aludt, neki pedig innentől nem volt keresnivalója a közös szobájukban, csak aludni mehetett vissza. Így esténként a fürdőben készült a felvételijére.

Aznap új járólapot raktak le a ház felső szintjén lévő előszobában, ahonnan a fürdő és az úgynevezett gyerekszoba is nyílt, a kettő közt a lépcsővel. Mivel még száradt, nem volt szabad közvetlenül rálépni – a szakik két hosszú deszkát fektettek le hosszában, azokon lehetett közlekedni.

Éjfél felé nem fogott már az agya. Összeszedte a holmiját, és lekapcsolta a villanyt.

A sötét előszobában a lábával tapogatta ki először az egyik, majd a másik deszkát, rájuk állt, és miután úgy érezte, irányban van, elindult. Óvatosan haladt előre, nehogy véletlenül mellélépjen, és ezzel akaratlanul is kárt tegyen a friss burkolatban.

Úgy saccolta, már a célnál lehet, de mivel továbbra sem látott szinte semmit, megint csak a tapintására kellett hagyatkoznia. Kinyújtotta a kezét balra, amerre a bejáratot sejtette. Mivel az nem ütközött falba, már egészen biztos volt benne, hogy a szobájuknál jár, aminek az öcsi megnyugtatására éjszaka mindig nyitva volt az ajtaja. Belépett – vagyis csak azt hitte, hogy belépett, a lába ugyanis nem a padlót érte, hanem a levegőt.

A következő pillanatban már pattogva gurult lefelé a lépcsőn, és csak a fordulóban állt meg. Ekkor tudatosult benne, hogy – valószínűleg azért, mert annyira igyekezett a deszkákon maradni – rosszul mérte fel a távolságot, és a szoba helyett az eggyel az előtt lévő lépcsőnél fordult be.

Az esés zaja persze felverte az egész házat. Az öccse felsírt, az anyja a villanyt felcsapva rohant felé, közben az apja is kidugta a fejét a nappaliból.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Biztos megijedtek, gondolta, és már kezdte volna mondani, hogy a fájdalmon kívül semmi baja, amikor az anyja tenyere nagyot csattant az arcán. Hirtelen fel sem fogta, hogy mi történik.

Az első pofon után csak úgy záporoztak a továbbiak, immár szidalommal kísérve, de legalább kiderült végre, hogy mi a bűne: „Miért nem vagy képes aludni éjszaka, mint más normális ember? Miattad ébredt fel az öcséd!”

Azt persze addig is tudta, hogy finoman szólva sem a szülei kedvence, amiben ő maga sem volt ártatlan, sőt. Minden lehetséges módon kinyilvánította, hogy nem tekinti magát az amúgy valóban rosszul funkcionáló család részének. Önállósulási kísérleteit rendre büntetés követte, hol megszégyenítés, hol zsebpénzmegvonás, hol verés formájában, bár ami az utóbbit illeti, ennyit korábban soha nem kapott.

Minél inkább próbálták jobb belátásra bírni, annál jobban lázadt. Már nemcsak pofákat vágott vagy visszabeszélt, hanem hazudozott, csavargott és cigizett is, időnként pedig pocsolyarészegen tántorgott haza. Külön örült, ha egy ismerős vagy szomszéd meglátta ilyen állapotban: hadd tudja meg az egész város, hogy messze nem olyan tökéletes az ő családjuk, mint ahogy az apja és az anyja mutatni iparkodik kifelé. A gimnáziumot elhanyagolta, csak a felvételi közeledtével kapta össze magát – a továbbtanulás egyben a szabadságot is jelentette számára, már csak azért is, mert a lakóhelyétől lehető legtávolabb lévő egyetemre adta be a jelentkezését.

Az anyja végre csillapodni kezdett, leeresztette a kezét, csak a tekintete szórt továbbra is szikrákat. Az öcsi arcán az ijedtséget felváltotta a káröröm. Az apja, aki egyetlen hang nélkül nézte végig a jelenetet, visszahúzódott a nappaliba.

Ő pedig még mindig nem értette, hogy az általában fegyelmezett asszony hogyan veszíthette el ilyen mértékig a kontrollt saját maga felett – máskor bármilyen szankciót alkalmazott is, érezhető volt, hogy alapvetően nem indulatból teszi, egyszerűen csak így tanulta a saját szüleitől.

Jóval később, már felnőttként visszagondolva a történtekre, arra jutott, hogy az anyja talán a felgyülemlett frusztrációt adta ki magából ilyen módon. Akárhogy is, semmiképpen nem volt irigylésre méltó az élete: a férje évek óta csalta, a nagyobbik gyereke nevelésében csődöt mondott, csupán a munkája adott neki valamelyes örömöt, meg a ház szépítgetése: ezért kellett járólap is.

Csak a feltételezéseire hagyatkozhatott, mert azt a bizonyos éjszakát soha senki nem hozta aztán szóba – ő először nem merte, aztán már nem is látta értelmét, a szülők pedig láthatóan igyekeztek elfelejteni az egészet.

A felvételije végül nem sikerült, a szabadságot viszont megkapta: az első keresetéből albérletbe költözött. Itt már nem bánthatta senki, mégis egyfajta megnyugvással töltötte el, hogy az egykor szebb napokat látott lakásban egyetlen lépcső sincs.

 Római Orsi

Vendégszerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod.