–

„Gyerek nélkül nincs értelme az életnek” – mondja a magyarok többsége, de aztán ugyanez a többség addig húzza a gyerekvállalást, amíg kicsúszik belőle, mint óvatlanul lerántott ötös pelusból a négy órája szikkasztott játszótéri babakaka. De sebaj, mert a gyerek mifelénk az állami közbeszerzésekhez hasonlóan magánügyként kezelt közkincs, ezért akinek nincs gyereke, az elfoglalja magát azzal, hogy „leszarozza” azt, akinek van.

Jól ismeri mindenki ezt a típust. Ő az, aki szerint a „mai gyerekek” (egyszer majd megmondja valaki, hogy mikor kezdődött ez a „ma”?) túl rosszak, a szülők pedig túl engedékenyek. Ő az, akit nem lehet meggyőzni arról, hogy a kenguruban cipelt gyerek igenis kap levegőt, még akkor sem, ha emlékezteted, hogy a természetközeli népek ötezer éve a háborút és a vérhast hívják segítségül a születésszabályozáshoz, nem pedig a hordozókendőt, mert abban juszt se' halnak meg a babák. (– „Tessék elhinni, hogy nem fullad meg!” – Ne mondja már nekem, hát látom, hogy nem lélegzik!" – Még a fejét sem tetszik látni, csókolom."  – Na, hát mondom!”)

Ő az „atyai pofon” nemzedékének büszke (valójában: lelki nyomorék) tagja, aki egy kiabálva és koszosan (vagyis: boldogan) futkorászó gyereket látva bepárosodott szemmel emlékszik vissza az apja nadrágszíjára, ami szerinte saját korának Waldorf-módszere volt. Persze, szigorúan a „csatos végivel!”

Akkor az volt a reformpedagógia, hogy a gyermeke fizikai és mentális épségéért aggódó apa óvatosan befordította a pecsétgyűrűt a tenyerébe, mielőtt képen törölte a fiát.

Ő az a szülőnáci, aki szerint a gyereket hagyni kell sírni, „mert attól erősödik a tüdeje”. Nem folytatom. Itt jár közöttünk, ismeritek.

Most azt gondoljátok, hogy vele van a legtöbb baj. Pedig a fenéket! Ő legalább szem előtt van. Lehet zavartan pislogni vagy hangosan kiröhögni – attól függően, hogy mennyire közeli rokon vagy barát –, amikor égbekiáltó baromságokat hord össze („adj neki cukros vizet, az mindenre jó!” – „Egy kis sörhab nem árt meg neki, nekem apám ilyenkor már pálinkás piskótát nyomott a számba!”). Az igazán veszélyes a közönyös, unott, néma tömeg, ami egy műugró trambulin magasságából szarja le, hogy gyereked van, meg vele együtt az összes gyötrő gondod és megválaszolatlan kérdésed.

Miközben ugyanis szakértők, könyvek, újságok, műsorok és blogok ezrei ontják a gyerekneveléssel kapcsolatos okosságokat – én is szaporítom a számukat –, valójában úgy igazán senkit sem érdekel ám a nyomorod. Ha érdekelne bárkit is, nem lennél ennyire rohadtul egyedül. Jobb esetben ketten a pároddal. Legjobb esetben – ezek vagyunk mi – egy nagymamával, egy pótnagymamával, és még egy – segítségre kapható – rokonnal. Érdemes elolvasni Jared Diamond: A világ tegnapig című könyvét, ami arról szól, hogy mit tanulhatunk a régi társadalmaktól. Például azt, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell.

Ezt „tegnapig” tényleg tudtuk.

Apámat az ötvenes évek elején a szülein kívül még legalább egy tucat ember leteremtette, ha rosszat csinált, illetve megóvta a veszélytől, ha bajban volt. De ugyanennyien szerették és dicsérték is.

Ott voltak ugyanis a nagyszülők, a keresztszülők, a nagynénik és nagybácsik, a szomszédok, a tanító, a pap és a kocsmáros is. És ez csak a kezdőcsapat. Időnként kiegészült az éppen arra járó ismerősökkel is. Létezett egy családtagokból és közelebbi idegenekből álló szociális védőháló. Most mi van? Az egyik barátom munka közben a mobiltelefonján nézi, hogy merre jár a nyomkövető szoftverrel felszerelt gyereke.

Ez van most, emberek. A nyomkövető szoftvert régen Marika néninek hívták, aki ugyan büdös volt, mint egy focista zoknija, a mellét sálnak is használhatta volna, a Dallas Samantháját pedig Szamócának ejtette, „mert annak legalább van értelme”, de odafigyelt a gyerekre kérés nélkül, és intézkedett, ha nem volt más. Most ennek a Marika néninek – aki nem lett jobb szagú, ellenben sokkal hülyébb igen, de ez egy másik topik – azt mondják a szülők, hogy „ne tessék beleszólni”. Ezt kapja meg mindenki, aki nem nézi rutinosan levegőnek a másik gyerekét, csináljon az épp bármilyen tiszteletlen vagy életveszélyes dolgot. 

Szülők ezrei ütik félre a segítő kezeket, és aztán zárt Facebook-csoportokban rinyálnak kommentek ezrein keresztül, hogy egyedül vannak hagyva.

Én tudom, hogy nem könnyű ez, hiszen a generációs szakadék tágulása és a társadalmi értékek atomizálódása miatt, lakásonként mást gondolunk a gyereknevelésről, tehát nincsenek már közös elvek és gyakorlatok, de akkor is feltűnt nekem, hogy felnőtt egy szülői nemzedék, amelyik azt üzeni mindenkinek: „te csak ne neveld az én gyerekemet!”. Aztán pedig megvesz tíz tanácsadó könyvet, és ínhüvelygyulladásig szkrollozza az internetet, hogy megtudhassa, mások szerint hogyan kell gyereket nevelni. Ott tartunk, hogy a játszótéren alig mersz szóba elegyedni egy idegen gyerekkel, lesegíteni a csúszdán, focizni vele, pláne tanítgatni erre-arra, vagy megoldást kínálni egy játék használati joga felett kitört törzsi villongásra, mert az anyja gyanakodva méregetni kezd, és látod a szemén, hogy minimum intimpista vagy, maximum pedofil. Mindenki egyedül küszködik a tömeg közepén.

Én nem így akarok élni. (Könnyen lehet, hogy ebből a mondatból egyszer az lesz, hogy nem itt, de legalábbis nem Budapesten akarok élni.) Én azt akarom, hogy a körülöttem lévő felnőttek, a rokonaim, a barátaim figyeljenek oda a gyerekeimre, beszélgessenek velük, tanítgassák és fegyelmezzék őket, legyenek közös élményeik, mutassanak nekik más embertípusokat, viselkedési mintákat, sőt akár elvárásokat, mint amilyet Zsuzsi és én. Igen, kisfiam, Magdika néninek hangosan és magázódva kell köszönni, mert ő érzékeny erre. Mi a baj ezzel? Szerintem semmi.

Miért kellene mindenkinek ugyanúgy élnie és gondolkodnia, mint nekünk? Én nem egy zárványnak, nem egy buboréknak nevelem a gyerekeimet, hanem a széles, színes, szagos nagyvilágnak.

A nyugati, modern szülő a világ legmagányosabbja, és javarészt csak magát hibáztathatja ezért. Nem képes elviselni, integrálni a kicsit is mást. Inkább fizet egy valag pénzt különböző intézményeknek és szakembereknek, de nem adja oda Józsi bácsinak a kisfiát, hogy tanítsa meg forrasztani, evezni, disznót etetni vagy az Árpád-házi királyokat visszafelé, fejből elmondani, mert a szülő szerint Józsi bácsit több minden választja el tőle, mint ami összeköti vele.

Mindenki hülye, csak a szülő helikopter, és tessék: tele van a világ helikopterszülőkkel.

Miért csak én neveljem a gyerekemet? Csak velem fog élni? Nem. Veletek is, köztetek is, és ha jól teszem a dolgom, akkor értetek is. Segítenétek kicsit? Oké, nem nekem. Hanem annak a szülőnek, aki most eszetekbe jutott, de akire hónapok óta rá sem néztetek.

 

Herczeg Zsolt

Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod

Nemrégiben írtunk az utcai beszólásokról: Kislány, és zöld babakocsi? Buzinak neveled? – Amikor az utca embere beszól

Kiemelt képünk illusztráció