–

Az első három „hurráév” letelt, a WMN, ha tetszik, ha nem, gyökeret eresztett a magyar média porhanyós földjében, itt az ideje, hogy felnőtt dolgokról beszéljünk. Mindarról, ami a „WMN-jelenséget” körülveszi. A külvilág által csak körénk gondolt, és a valóságban is minket körülvevő akadályokról, na meg azokról is, amiket saját magamban kell(ett) átugranom ahhoz, hogy ezt a cikket, a WMN.hu oldalán megjelenő 6859. anyagot (tényleg annyi, megszámoltuk!) megírhassam.

Olyan hét jelenségről lesz szó, ami a bevezetőben fölsorolt tipikus hazai „ez azért nem fog menni, mert…” jellegű, kishitű hozzáállással szemben valóban kihívást jelent nekünk nap mint nap. Amit szuper lett volna, ha elmond nekünk valaki, mielőtt belevágunk az álmunk megvalósításába. Áhh, francba a nekünkkel – íródjon ez most E/1-ben. Szóval: nekem. Aztán csatlakozik hozzám az, aki akar. 

1. Emberekben csalódni még annál is sokkal szarabb, mint amit eddig hittél

De megúszhatatlan. Én személy szerint minden emberveszteségbe beledöglök egy kicsit. Nem vagyok elég kemény, ha valakit megszeretek, mérlegelés nélkül nyitok, javíthatatlan naivitással sem alaptalanul vagyok vádolható, hajlamos vagyok az emberekről jót feltételezni, 20+ évnyi médiaszakmával a hátam mögött sem sikerült megfelelő mennyiségű cinizmust magamra szednem, és létezik nálam második esély. Sőt, van, hogy harmadik is. Mára pontosan tudom, hogy ez az egyik legnagyobb gyengém. Főnökként pláne. Valamennyit lehet dolgozni rajta, de az a helyzet, hogy ebben az életben már sose leszek igazi intrikus manipulációmester.

Mégsem azok a veszteségek érintenek a legrosszabbul, amikor valaki a föntiek miatt az én hátamba tolja bele a nagy kést. Hanem azok, amiket a saját hibáim, kapkodásom vagy épp a pokolba vezető, jó szándékommal kikövezett út miatt én magam okozok.

Nemrég például lejátszódott az életemben egy „Tévedések vígjátéka”, amiben semmi vicces nem volt. Senki nem akart senkinek rosszat, mégis az lett a vége, hogy mindenki haragszik mindenkire. Én pedig hetekig rágtam magam valaki miatt, akin a végén már azt éreztem, hogy szinte örül, hogy „csalódhatott” bennem, sőt, ez tulajdonképpen nem is csalódás, mert ő igazából mindig is sejtette, hogy én ilyen-olyan-amolyan nőszemély vagyok, és tessék: tényleg. Ő megmondta. Végre legálisan haragudhat rám. Én ezt az embert szerettem, sőt, még mindig szeretem, de a barátságát jó eséllyel elvesztettem.

Bevallom nektek, nem számítottam arra, hogy ez a része a munkámnak ennyire nehéz lesz. És azt hiszem, ez a jelenség nem teljesen független attól, ahová a WMN-nel eljutottunk. De ez már a következő pont.

2. Amit belülről látsz, és ami kívülről látszik, nem mindig ugyanaz

Előre elképzelhetetlen volt, és még ma, amikor már látjuk a számokat és tapasztaljuk a visszajelzéseket is, meglepő az a hatás, amit a WMN kivált az emberekben. Nagyobb részben pró, de azért kontra is. Úgy borul rám a magazin, mint egy nehéz suba. Ha bemegyek egy szobába, legtöbbször már nem a Kriszta vagyok, hanem az „alapító-főszerkesztő asszony”. Pedig a valóságban semmi asszonyos nincs bennem, higgyétek el, sőt, Krisztább vagyok a mindenkori Krisztánál. Mert amióta a WMN létezik, azóta a nyilvánosság előtt pontosan ugyanaz az ember vagyok, mint aki valójában – a tévészékházban otthagytam minden pózt és mázt. Mégis ott van rajtam, beborít a magazin, ez a láthatatlan, súlyos hatalom, amit felhasználhatok tömegpusztításra vagy varázshegyépítésre, csak rajtam múlik. 

Tudnotok kell, hogy a bennünket körülvevő közönség és közösség csodálatos, felemelő ereje elképesztő energiákat és felelősségtudatot mozgat meg bennünk. Jó, E/1-et ígértem: bennem.

Ennek az erőnek és felelősségnek az árnyoldala rém egyszerű: sosem leszünk elég jók. Sosem leszek elég jó.

Márpedig én az „elég jóság” vallási felekezetének tagja vagyok, az anyaságtól a barátságon át minden más emberi és szakmai kapcsolat terén abban hiszek, hogy nem tökéletesnek kell lennem (még szerencse, huh, mert az nem menne), hanem pont jónak; pont annak, akivel vagyok, pont ott, pont akkor, ahol- és amikor vagyok, pont úgy, ahogy vagyok.

Erre föl létrehoztunk (csak azért is többes!) valamit, aminek valódi képességeit messze meghaladják a várakozások, amelyek körülveszik. Bizony, a WMN sokkal kisebb, mint amekkorának látszik. És ez nem panasz (ld. utolsó pont). A WMN nem egy „birodalom”, én pedig nem „médiamogul” vagyok. Ez a magazin a mai napig egy startup, tíz–tizenöt emberrel egy lakásirodában (és ebben a működésünket biztosító kollégák is benne vannak), nagy kiadói háttér, vállalati szinergiák, lemutyizott ágazati együttműködések, közös médiaholding, politikai és/vagy gazdasági hátszél nélkül. Sőt, inkább ellenszélben.

Egy pici, lelkes, de messze nem perfekt csapat, tele furcsa arcokkal és túlságosan nagy egókkal, egymással is sokat vitázó személyiségekkel, élükön egy erősen véleményes DIY-főnökkel.

Szóval, amikor az „igazán elvárható lenne a WMN-től…”, vagy a „hol van ilyenkor a WMN?”, meg a „nektek az lenne a dolgotok, hogy…” kezdetű beszólásokat olvasom, néha a szívem szakad meg. Mert többnyire igazatok van! Igazán elvárható lenne. És az lenne a dolgunk, hogy. Meg hol van ilyenkor a WMN? Higgyétek el, dolgozunk azon, hogy ott legyünk. Ott is. Most, egyelőre ennyire telik. 

3. Támadni fognak…  nem kicsit, nagyon

Középen állni a világ egyik legnehezebb dolga. Nem politikailag; a saját magad középpontjában. Nem dőlni jobbra-balra az elismerésért, nem lehajolni a pillanatnyi kielégülést okozó haverkodásért, nem pipiskedni lábujjhegyen azért, hogy kinyissák előtted a brancs elefántcsonttoronyának hátsó ajtaját. Nem puncsolni, hogy szálljanak már le rólad. Nem dörgölőzni. Nem díjakért dolgozni, hanem az alkotómunka öröméért. És közben kötni magad ahhoz, amit a legelején megfogadtál: nem lehet az a célod, hogy megfelelj.

Kollégák, kibicek, piaci szereplők, önjelölt és kijelölt megmondók, sokan vannak, akik nem bocsátják meg nekünk, hogy nem állunk mellettük (vagy inkább mögöttük) a sorban. Nem vagyunk eléggé ilyenek vagy olyanok. 

Háztartási, gyakorlati, hétköznapi meg „mittudoménmilyen” feministák vagyunk ahelyett, hogy kerekasztalok körül vitatkoznánk, titkos levelezőlistákon szidnánk a listáról lehagyottakat és barikádokon olvasnánk föl férfiellenes kiáltványokat. És ugyanezzel párhuzamosan férfigyűlölő, kártékony „femitetvek”, akinek névvel, címmel, arcképpel a nyakába varrandó minden folyamat, ami a patriarchátus recsegő-ropogó eresztékeit veszélyezteti.

Nem stafíroznak ki bennünket politikai hirdetésekkel, nem áll mögöttünk kiadói vagy „szakmai” véd- és dacszövetség. Nem vásárolunk kilóra közönséget, és nem kérünk az olvasóinktól támogatást sem. Cserébe a piacról élünk – vagyis: ha olyat írunk vagy forgatunk, ami az olvasóinkat érdekli, akkor fönnmaradunk, ha meg nem, akkor nem. De természetesen a mi kurvanénikénket ezért, mégis hogy képzeljük ezt?

És ez még csak az úgynevezett szakma, ami kikéri magának ezt a fajta külön utasságot.

Azokról, akik szemtől szembe mézes-mázosan gratulálnak a WMN sikeréhez, a hátam mögött pedig ordas hazugságokat, képtelen baromságokat és romlott pletykákat terjesztenek rólam, még nem is beszéltem. És nem is fogok. Nem érdemlik meg.

4. Ne becsüld alá az emberek hajlamosságát az összeesküvés-elméletek gyártására!

Hajmeresztő dolgokat hallok vissza magamról és a WMN-ről. De az összes közül a kedvencem az, hogy ez az egész valójában egy nagy terv része, amely arra irányul, hogy megtévessze a naiv magyar nőket, akiket a „DTK és társai brand” csillogása (kérem?) elvakít, mi pedig ezt galád módon kihasználva női magazinnak álcázott feminista és egyéb propagandaüzeneteket csepegtetünk a tudatukba. Előre megfontoltan, aljas szándékkal. A férfiak ellen, az establishment ellen, a status quo ellen, ki tudja még, ki ellen. Hogy ezzel mi is a célunk, az pontosan még nem derült ki, majd biztosan előbb-utóbb nekünk is elárulják titokzatos, sötétben bujkáló megbízóink. 

Addig is, Szentesi, Détót, Fiala meg a többiek úgy csinálnak, mintha, de közben nem is, hanem valójában tulajdonképpen. Szóval jó lesz velünk vigyázni.

És a legeslegjobb: arra megy ki az egész, hogy valamiféle hatalomra jussak. Én, baszd meg. Aki életében egyetlenegy nanomásodpercig sem akart semmiféle politikai szerepet vállalni. (Megjegyzem, igény az lett volna rá, méghozzá mindkét oldalról. Megköszöntem, nem kértem. De az igazság tényleg senkit se zavarjon össze.)

Emellett az, hogy ezt az egész WMN-t, meg az úgynevezett sikereimet az angol férjemnek, a szeretőimnek, a volt anyósomnak, a befolyásos barátaimnak, brüsszeli kapcsolataimnak, titkos női hadseregemnek, a pasijaimnak és a nőimnek egyszerre köszönhetem, már tényleg bagatell.

Ja, és ha már, a jegyzőkönyv kedvéért: tizenhárom és fél éve nem vagyok terhes, viszont az elmúlt évben tényleg híztam három és fél kilót. Köszönöm, hogy elmondhattam.

5. Nem igaz, hogy nőkkel dolgozni borzalmas

Aki feliratkozott a WMN hírlevelére, a következő bekezdés lényegét már olvashatta. A többiek folytassák. Miután elindult a magazin, amit a külvilág tetemes része sokáig, tévesen, csak „D. Tóth Kriszta blogjának” hívott, az egyik leggyakrabban nekem szegezett kérdés az volt, hogy „és hogy bírod, hogy ennyi nő főnöke vagy?”. Ha azt várod, hogy ezen a felvetésen kiakadjak, akkor csalódást fogok okozni neked. Értem a kérdést, tudom, hogy hol a gyökere. Látom, sőt, amióta a WMN él – és főleg, amióta virul –, érzem én is a saját bőrömön, hogy a legkeményebb, legfájdalmasabb támadások sajnos épp nőktől jönnek.

Ezzel együtt, ahogy a hülyeségnek, úgy az irigységnek és a gonoszságnak sincs neme. Az intrikát mára megtanultam, megtanultuk kezelni. Ahogy egymást is.

És egyáltalán nem könnyű „ennyi nő” főnökének lenni, ahogy valószínűleg „ennyi férfi” főnökének sem lenne könnyű. Mert főnöknek lenni kurva nehéz, ha nem haragszotok. 

Úgyhogy nekem, a sok minden más mellett, az elmúlt négy évem leginkább a tanulásról szólt. A WMN számomra egy hosszú távú, végeláthatatlan önképző tanfolyam, ahol minden egyes nap leckét kapok emberségről, felelősségről, döntéshozatalról, kompromisszumkészségről, veszteségről, arányérzékről, barátságról, szeretetről, tiszteletről, testvériségről. Én elsősorban ezért vagyok hálás azoknak a lányoknak és fiúknak, nőknek és férfiaknak, akiknek nem, egyáltalán nem könnyű a főnöke lenni. De – tudjátok, mit? – el nem cserélném semmi mással.

6. Az emberek képesek fejlődni… Tényleg

Számtalanszor hallom a környezetemben, hogy „felnőtt ember nem változik, felesleges próbálkozni”. Csalódott feleségektől, elhidegült férjektől, kiábrándult menedzserektől… de szerintem ez nem igaz.

A WMN elmúlt négy évében számtalanszor kiderült, hogy felnőtt ember igenis változik; képes az önreflexióra, tanulságok levonására, fejlődésre. De tény: nem ez a könnyebbik út.

Az ego törékeny és menekül, fúj mindenre, ami megváltoztatná a jól ismert külső-belső környezetet. Ezért aztán megcsontosodott privát rendszereinkből kikaffogni a változásra, az újra, a másra a legegyszerűbb stresszválasz.

Basszus, már megint többes számba menekülök. Szóval: eljutni addig, hogy belássam, nincs igazam, adott esetben évek óta kezelek rosszul egy-egy újra és újra felmerülő problémát, keserves dolog. Pláne, ha az ember úgynevezett hatalmi pozícióban van, és a beosztottjai előtt kell önvizsgálatot tartania, tévedést beismernie és felelősséget vállalnia. Mert, ugye, ha már nagy nehezen végre elfogadom, hogy oké, akkor ezeknek az embereknek én vagyok a főnöke, én mutatom az utat, adom a napi, heti, havi, éves motivációt, és számonkérem a feladataik teljesítését, akkor ugyanezek elé az emberek elé odaállni, és azt mondani: elbasztam, elnézést, javítsuk ki… hát, az maga a halálfélelem.

De miután egyszer megcsináltam, nemcsak engem szabadított föl, hanem őket is.

A tudat, hogy szabad hibázni néha, szabad belátni, hogy egész odáig valamiről hülyeséget gondoltál, tényleg az egyik leginkább felszabadító dolog a világon. Pláne akkor, ha olyan védőhálód van, mint mi vagyunk egymásnak.

Nem akarok neveket mondani, de Szentesivel például négy éve gyűrjük egymást. Tudom, hogy nem fog rám megharagudni, ha megosztom veletek: óriási vitáink voltak az első években, mire megtaláltuk egymás mellett a helyünket. Mire elfogadta, hogy bizony én erről a szakmáról többet tudok, mint ő, és néha még nála is jobban látom, hogy mire képes és mire nem. Van egy csomó minden, amiben a mai napig nem értünk egyet. Más a triggerünk, a stílusunk, máshol van az ingerküszöbünk, és máshogy állunk a problémákhoz. Volt, amikor azt mondták nekem a szervezetépítésben tapasztalt ismerőseim, hogy őt nem fogom tudni benne tartani a rendszerben, semmilyen rendszerben. Nem lett igazuk. Éva rengeteget csillapodott, (általában) hallgat rám, sőt, nem csak rám, másokra is a szerkesztőségben. Felnőtt nálunk. Ami nem jelenti azt, hogy elvesztette Szentesi jellegét, mert még most is kibírhatatlan néha (haha). De tudjuk egymást kezelni – és ami a legfontosabb: képesek vagyunk együtt építeni. 

A szeretet pedig vele és a többiekkel is megkérdőjelezhetetlen. Ezen a ponton nyugodtan lehet szentimentálist kiáltani, de az a helyzet, hogy rájöttem: a WMN szeretetből van. És csak olyannal működik, akiben ez megvan.

Mindenkivel járom a magam útját a csapatban, és mindenkivel más és más utat járok be. És igen, ritkán, de előfordul, hogy az egyenlet végén az x = nem működik. Kőkemény dolog elköszönni valakitől. De mára ezt is megtanultam kezelni – ami meg az én fejlődésemet bizonyítja.

7. Merj kicsinek lenni!

A végére hagytam talán a legaktuálisabbat, az idei fogadalmamat. Fogadalmunkat. Hogy merünk kicsik maradni. Persze, nem vagyunk már olyan nagyon kicsik, hiszen naponta hatvanezer egyedi látogatóhoz szólunk, akik havonta letöltenek három–négymillió, tartalommal megtöltött oldalt. A YouTube-csatornánkon mindjárt hetvenötezer feliratkozó várja a videóinkat, a közösségi oldalaink rendszeresen bekerülnek a „nagyok” közé a legtöbb megosztást elérő tartalmakat listázó magyar médiás dicsőségfalon, élő beszélgetős Hello, WMN! rendezvényeinkkel pedig megint nagyobb helyre kell költöznünk, mert a háromszáz fős nézőteret kinőttük. Egy ideje már televíziós formátumokat is készítünk, és a csapattal folyamatosan ötletelünk, hogyan lehetne még jobbat és még többet adni nektek. 

A 2018-as évem egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy a rendszer simán megengedi, hogy halálra dolgozzam magam. De én nem szeretnék belehalni a munkába. Még akkor sem, ha a WMN-ről van szó.

És azt sem szeretném, ha a velem dolgozók belehalnának. Nem, mi nem meghalni akarunk, hanem élni, fönnmaradni, ha lehet, minél tovább. Márpedig ahhoz, hogy még öt–tíz év múlva is itt üljek és gépeljem a szövegemet, az kell, hogy megtaláljam magamban a türelmet magam iránt. Magunkban, magunk iránt. Hogy merjük az újabb exponenciális növekedés helyett beérni kisebbel, és egy ideig most befelé figyelni, és a működésünk kijavítására, a meglévő rendszer megerősítésére, finomhangolására összpontosítani. A struktúrára, ami majd megtartja azt a bizonyos jövőt. Megtalálni az egészséges növekedés mértékét, az egyensúlyt az innováció és a meditáció között.

Március 8. számomra már sosem lesz az az egyszerű, kriptokommunista nőnap. Nekem ez a nap annak az évfordulója, amikor elkezdtem megkeresni és hallatni a saját hangomat. 

Vállalni saját tökéletlen magamat előttetek is. És támogatni egymást a csapattal, amely azóta körém szerveződött.

Március nyolcadika a sokféleségünkről szól, az erőnkről, a törékenységünkről, az eszünkről, a humorunkról, a tehetségünkről, az igazságunkról, a vitáinkról, és igen, néha a hibáinkról és tévedéseinkről is, amiért mi magunk vállaljuk a felelősséget; a saját felelősségünket. 

Nem tudom, mi lett volna, ha négy évvel ezelőtt valaki előre figyelmeztet a föntiekre… csak sejtem. Valószínűleg ugyanúgy ülnék a kanapén a negyedik születésnapunk előestéjén, és ezt a cikket gépelném. A 6859.-et.

D. Tóth Kriszta

Fotó: Csiszér Goti/WMN