–

A lány ül a pultban, kezében a mobilja, néz rajta valami videót és rágja a jeget.

Ő az egyik kollégám, munkatársam, ápolási asszisztens. Még szerencse, hogy nyugalom van éppen, erre gondolok, és igyekszem nem felhúzni magam. Dolgoztam már Albertával, tudom, hogy milyen, amikor jó napja van, olyankor sertepertél, jön-megy, válaszol a nővérhívó csengőkre, kitakarítja az ágytálmosót, elrendezi a betegágy melletti dossziéban az iratokat.

Szóval akkor dolgozik. Amikor jó kedve van. De ma nincs jó kedve.

Nem vagyok túl jó vezető, nem tudok dirigálni vég nélkül, fáraszt, ha valakinek harminckétszer kell elmondanom, hogy mi a kötelessége, idegesít, ha irányítanom kell felnőtt, szakképzett embereket, akiknek maguktól is illene tudniuk a dolgukat.

Hajnali két óra, hála istennek már egy ideje nem jönnek fel betegek a sürgősségiről, péntek este van, ilyenkor buliznak a fiatalok, és még ha van is valami bajuk, úgy gondolják, hogy megoldják azt orvos nélkül. Legalább vasárnap hajnalig. Éljen a partinap, a péntek meg az ünnepek. A többi beteg is alszik, ma nincs telihold sem, hagyom hát Albertát nézni a videót, és miközben mellette ülve frissítem a számítógépben a várható betegelbocsátások adatait, az osztály csendjében hallgatom, hogy rágcsálja a jeget. A jégkockák reccsennek, ropognak a foga alatt.

A legnagyobb feladat itt, Angliában az volt, hogy megtanuljam, hogy kell türelmesnek lenni, hogyan kell kezelni a különbözőségeket. Sokféle nemzetiségű ember dolgozik az itteni kórházakban, többnyire afrikaiak, indiaiak, Fülöp-szigetekiek, de kelet-európaiak és angolok is, bár közülük egyre kevesebben. Egy idő után nehéz nem általánosítani. A fekete afrikai szakdolgozók lassabbak, kényelmesebbek, de végtelenül lelkesek tudnak lenni, szeretnek tanulni, szívesen jutnak előre és hajlandók dolgozni ezért.

Megszégyenítően műveltek is, a Ghánai kolléganőm például pontosan tudta, hogy mi Magyarország fővárosa, sőt azt is, hogy Budapesten keresztül folyik a Duna, és sok híd van rajta. Amikor ez szóba került, én csak hallgattam, és próbáltam felidézni magamban, hogy Ghana egyáltalán hol helyezkedik el az afrikai kontinensen.

Elég cikinek éreztem a helyzetet. Azután, amikor volt egy kis csend az éjszakás műszakban, akkor leültünk a Google elé, és nézegettük a képeket mindkét országról. Amitől persze mindenkinek honvágya lett.

Az indiaiak törekvők és dolgosak, van köztük csendes és kedves, és van köztük hatalmaskodó, könyöklős, aki felsőbb pozícióba jutva „a kákán is csomót keres” típusú főnök lesz, de általában ki lehet jönni velük. És jó sokat lehet tanulni tőlük alázatról a betegek iránt. A betegeknek ugyanis mindent megtesznek, szó nélkül, egyetlen megjegyzés nélkül, mosolyogva, szelíden, végtelen udvariassággal. Még mindig nem világos számomra, hogy mindez India évszázados gyarmati helyzetéből adódik-e, de tény, hogy egy indiai soha nem vitatkozik az angol beteggel. Nem tesz megjegyzéseket, és hajnali háromkor sem húzza a száját, ha bárki a betegek közül egy „cup of tea”-re vagy egy pirítósra vágyik, hanem kimegy a konyhába, és megcsinálja.

Egy indiai dolgozó a felettesei felé is alázatos, ritkán kifogásol bármit, és a leghülyébb munkabeosztást is zokszó nélkül elvállalja. Az indiai nővérek szolgálnak. Fenntartások nélkül.

A Fülöp-szigeteki kollégák kicsit mások, de mégis hasonlók. Mind nagyon jól felkészültek, dolgosak, gyorsak és pontosak, közülük legtöbben már ügynökségnél dolgoznak. Az ügynökségekhez bekerülni pedig csak viszonylag nagy munkatapasztalattal és magas szintű tudással lehet, mert ők a dupláját fizetik órabérben annak, mint amit egy NHS (állami egészségügyben dolgozó) nővér megkeres.

A filippinó nővéreket nem kell irányítgatni, de ellenőrizgetni sem, ők olyanok, mint a háborúban bárhol bevethető kommandósok, tudják a rutint, pontosan vezetik a dokumentációt. Viszont jókedvűek, derűsek, beszédesek. Nagyon. Egy tízes skálán simán viszik a kilences–tízes értéket. Grace is például, akivel ma éjjel dolgozom, non-stop beszél. Amikor nem a kórteremben van a betegekkel, írás és olvasás közben is beszél, tavaly karácsonykor csak arról, hogy milyen karácsonyfát fog venni, és azt majd hogyan díszíti fel, erről több mint harmincöt percen át csacsogott. Megállás nélkül. Persze ez jó is néha, az ember hasznos információkhoz jut, nemcsak a karácsonyfa-vásárlás terén, de például az adóbevallással kapcsolatban vagy a letelepedési procedúrát illetően is. Grace kihozatta a férjét, és hogy ő is vízumot kapjon, majd tartózkodási engedélyt, ahhoz Grace-nek kéthavi munkabérét kellett összespórolnia és kifizetnie. Grace most éppen erről beszél. Jobbról az ő monológját, balról Alberta rágcsálását hallom.

Csendes az éjszaka, bonyolultabb beteg sincs az osztályon, kivéve azt a fiatal negyvenes nőt a hetes kórteremben, akinek rutin nőgyógyászati nagyműtétje volt két napja, mégis elég nehezen lábadozik. Enni még nem tud, mobilizálni sem tudtuk a folyamatos fájdalom miatt. Szünet nélkül hányingere van, hány is, többször, nagy mennyiségű zöld folyadékot, a röntgen szerint, ami alig egy órája készült, post op. ileusa van. A műtét utáni bélelzáródások gyakoriak, és konzervatív kezeléssel elég jól gyógyulnak, nincs miért aggódni, de nagyon kell figyelni a beteget ilyenkor. Kétóránként végezzük a méréseket, folyamatosan toljuk bele a folyadékot, és gyengéden, de határozottan mobilizáljuk, felültetjük az ágy szélén, teszünk vele pár lépést, hogy a belek és a belső szervek az aneszteziológia okozta bénultságból és a műtét okozta stresszből magukhoz térjenek.

Amy, a fiatal angol nővér dolgozik ma éjjel a hetes kórteremben, nemrég végzett az egyetemen, még nincs meg a kellő gyakorlata az intravénás gyógyszerek adagolásához, így most jön hozzám, hogy készítsük el a beadandó antibiotikumot a folyadékkal együtt. Hagyom, hogy kivegye a szekrényből a gyógyszereket, és tálcára tegye az előkészítéshez. Közben adminisztrálom, amit adni fogunk a kórlapon.

Amy – mint a legtöbb fiatal angol nővér, – nagyon jól képzett, de szorosan betartja a kompetenciahatárokat, ami egy olyan rendszerben, ami szigorúan tréningekhez kötött, valóban elég fontos. Ha valamit még nem tanult, azt nem csinálja meg. Nem katéterez, nem vesz vért, nem cserél kötéseket, segítséget kér.

A legtöbb angol nővér nagyon barátságos és elfogadó. Mosolyogva hallgatják a sokszor súlyos akcentussal előadott osztályátadásokat, és nagyon igyekeznek elrejteni az arcukon fel-felsejlő koncentrált figyelmet a megértésre, valamint azt, hogy a „broken English” dekódolása esetleg gondot okozhat.

Igen, az angolok továbbra is nagyon udvariasak és türelmesek. Csendesek is, nem beszélnek túl sokat. Ha egy angol kollégával eljutunk arra a szintre, hogy szakmai dialóguson túl is társalog velünk, akkor már biztosak lehetünk a jóindulatában, mondhatni, kedvel bennünket. Ha pedig arra a szintre kerülünk, hogy a beszélgetés során esetleg kijavítja a nyelvtani vagy kiejtésbeli hibáinkat, azt már tekinthetjük egészen nyugodtan a barátság egyik formájának.

Míg felszívom a fecskendőbe a Cefuroximot, és elegyítem a Metronidazollal, Amy az epsomi derbyről mesél, hogy kikkel ment oda, mit vett fel, és ki milyen kalapot hordott. – Jövőre te is eljöhetnél velünk! Lenne kedved? – kérdezi kedvesen. – Nincsen kalapom, válaszolom nevetve. – Az nem baj, majd veszünk! Tudok egy tök jó kalapost, elviszlek hozzá!

Kezemben a fiolákkal elképzelem, ahogy kiskosztümben bevonulok az epsomi derbyre… Nyáron szokott lenni, viszek majd napernyőt is. Meg kesztyűt! Csipkekesztyűt! Az ötlet nagyon vicces, és jó kedvem lesz tőle. Rámosolygok a fiatal lányra.  – Well, ok, thanks, why not?

Amy azután a gyógyszerlapot nézegeti, és egyszer csak a beteg nevét és címét tartalmazó matricára bök. – Azta! Láttad? Ez a nő egy manorban lakik! – Odapillantok, és kérdőn nézek rá. Az információ engem nem rendít meg, sőt, azt kell, hogy mondjam, nem is jelent nekem túl sokat. – Amy nem érti, hogy mit nem értek. – Egy manorban! Ez az asszony egy manorban él! – ismétli meg. – Mindjárt meg is nézem! – mondja és elviharzik, leül a számítógép elé, hallom, hogy a klaviatúrán pötyög. – Gyere-gyere, ezt látnod kell! – kiabál azután suttogva, ami a nővérek rejtett képessége. Mármint a suttogva kiabálás.

Tálcástól megyek a nővérpultba, azután leteszem a gyógyszereket, mielőtt elejteném az egészet. A monitoron gyönyörű udvarház kocsifelhajtóval, virágos kerttel, a ház mellett tó, rajta fehér hattyúk úszkálnak, a tó körül erdő. A cím, ami a hirdetésben szerepel valóban ugyanaz, mint a betegünk címe a kórlapra ragasztott címkén.

Elolvassuk a cikket, a manor itt van nem messze, két és félmillió fontba került, tavasszal adták el, megvásárlásával pedig a vevők a lady és a lord címhez is hozzájutottak. Képek is vannak fent a gyönyörű helyről, kilenc hálószoba, folyosó, a sarokban páncélzat,  és faragott tölgyfalépcső, márványpadló mindenütt, odafent pedig süppedős szőnyeg, baldachinos ágyak, valamint két nagy hófehér kandalló a terem méretű nappaliban.

A látványtól Alberta is magához tér, már nem rágja a jeget, és Grace-nek is elakad a lélegzete, most nem beszél, csendben tekintget. Pár pillanatig együtt álmélkodunk, nézzük, lapozgatjuk a képeket. Azután visszük a gyógyszereket a betegágyhoz, Amy és én.

Kísértésbe esem, hogy Ladynek szólítsam a beteget, de csak magamban mosolygok, európai ember ilyet nem tesz, az információk egy kórházban bizalmasan kezelendők, és egy közkórházban mindenki egyenlő. Betegek és alkalmazottak egyaránt.

Mind egyenlők vagyunk, és csak az olyan apróságok sejtetik, hogy nehezen válnék kórházon kívül is egyenrangúvá az alsó középosztályból származó Amyvel például, hogy ő azonnal tudja, mit jelent, ha valaki egy manorban él, míg én csak hallgatok, megfigyelek, csendben vagyok. Én azért vagyok itt, hogy dolgozzak. Ez nagy különbség. De ki tudja? Nyáron mégis lehet, hogy elmegyek az epsomi derbyre…

Alberta reggel az átadás végén odajön hozzám, hogy megköszönje a műszakot, és a következőket mondja. – Tudod, kegyetlenül fáradt voltam ma éjjel, gondjaim vannak, ne haragudj, ha nem segítettem túl sokat. Köszi, hogy türelmes voltál velem, te vagy az egyik legjobb műszakvezető, sosem raksz túl nagy terhet az emberre, nem is tudod, milyen jó olyan főnök alatt dolgozni, aki nem parancsolgat összevissza!

Alberta mögött Amy mosolyog és bólogat. Nem mondom nekik, hogy tudom, milyen „nyomás” alatt dolgozni. Hosszú lenne elmesélni pár évtizedet az életemből. Annyit mondok csak halkan, ami itt szokás: „You’re welcome guys, no problem, have a nice day.” Nekem már az lesz. Szép lesz a napom.

Molnár Lamos Krisztina