– 

Szabálytalan család

A kis Jeanne-Antoinette teljesen átlagos körülmények között látja meg a napvilágot 1721. december 29-én Párizsban. Apja, François Poisson takácscsaládból jön, ám van érzéke az üzlethez, és az eszközeiben sem válogat. Leleményes, de veszélyes pártfogói révén egyre magasabbra jut, amiért aztán súlyos árat fizet – közös fiktív tranzakcióikért végül egyedül kell vállalnia a felelősséget. Pontosabban csak kellene, mivel a felelősségre vonás elől Németországba menekül, amikor Jeanne-Antoinette még csak háromesztendős. Nyolc év után merészkedik haza.

Az anya, Louise-Madeleine de la Motte egy tüzértiszt lánya, és nem utolsósorban Párizs egyik legszebb nője, aki él is szerencsés adottságaival.

Férje németországi száműzetése idején összemelegszik Charles Le Normant de Tournehem főadóbérlővel, egykori svéd nagykövettel. Viszonyuk Poisson hazatértével is folytatódik, méghozzá annak tudtával és beleegyezésével – ez a felállás azonban korántsem számít kirívónak, hiszen az elrendelt házasságok korában az emberek nem veszik túl mereven az oltár előtt tett fogadalmukat.

Hasznára lesz a szerelmi háromszög

Hamar kiviláglik, hogy Jeanne-Antoinette nemcsak szép és okos, de jó énekhanggal és színészi tehetséggel is megáldotta meg az ég, ráadásul imád szerepelni. A különös háromszög pedig, amiben a szülei és a házibarát élnek, voltaképpen a hasznára lesz, hiszen mindannyian azon vannak, hogy lány a lehető legmagasabb szintű oktatásban részesüljön. Műveltségét az orsolyások alapozzák meg a poissy-i kolostorban, majd Párizsba visszatérve magántanárok pallérozzák a tudását – előadói képességeit például kiváló operaénekesek és színészek segítenek kibontakoztatni.

Forrás: Getty Images © Historical Picture Archive/CORBIS/Corbis

„Rang nélkül senki az ember”

Tournehemnek köszönhetően a paloták is megnyílnak a lány előtt, aki hamar megtapasztalja, hogy a vagyon fontos ugyan, de messze nem elég: rang nélkül jóformán senki az ember. Így nem is a pénzarisztokráciából kíván férjet választani. Ismét a kvázi nevelőapa siet a segítségére: bemutatja neki unokaöccsét, Charles-Guillaume Lenormand d’Etioles-t.

A fiú előnytelen megjelenését ellensúlyozza előkelő neveltetése és széleskörű műveltsége, no meg persze lovagi címe.

A frigy – igencsak racionális alapokon – megköttetik. D’Etioles ugyan beleszeret szépséges feleségébe, azonban Jeanne-Antoinette nem viszonozza az érzéseit – de ilyen kitétel nincs is a házassági szerződésben. Mindenki éli a maga életét, annak ellenére, hogy két közös gyermekük is születik. Az elsőként érkező kisfiú hamar meghal, és húga is mindössze tíz évet ér majd meg. Jeanne-Antoinette mindenkinél jobban szereti a kislányt, mégsem akar kizárólag anya lenni. Olyannyira, hogy – miután már otthonosan mozog az elitkörökben – elhatározza, hogy XV. Lajos szeretője lesz.

Az elhatározást tett követi: a szépasszony nyitott hintója, hogy, hogy nem, rendre keresztezi a király útját, amikor az kíséretével vadászni megy, és mivel ismeretségi köreik között nagy az átfedés, a személyes találkozásra is sor kerül. A király fiának esküvője alkalmából rendezett álarcosbálról állítólag már együtt távoznak.

Nemsokára egész Párizs azt beszéli, hogy XV. Lajosnak új szeretője van, ráadásul – horribile dictu – egy polgári származású nő.

Több mint metresz

Ám nem telik bele sok idő, és ez a polgári származású nő jóval több lesz egyszerű metresznél. Nemcsak az udvar tiszteletét vívja ki, hanem valamilyen szinten maga a királyné is rokonszenvez vele, vagy legalábbis úgy tesz, ha másért nem, önérzetből. Többé nem szorul rá XV. Lajos fényére – ő maga is épp eléggé ragyog, immár Pompadour márkinőként. A sikert persze nem adják könnyen – a nagyravágyó szeretőnek a nap huszonnégy órájában a legjobb formáját kell hoznia az udvari közegben, ahol a külsőségek mindennél többet nyomnak a latban. „Az életem borzasztó, alig van egy percem a magam számára” – panaszolja egy barátnőjéhez szóló levelében. Öccsének pedig így ír:

„Mindenkivel szemben kedvesnek kell lenni, mert ha csak azokkal az emberekkel érintkeznénk, akiket becsülünk, akkor jószerivel az egész világ idegen lenne számunkra.”

Fényűző életvitel

Tisztában van az értékével, és ennek megfelelő igényeket támaszt a király felé. Kisebb vagyonokat költ ruhára, ékszerre, emellett több kastélyt és házat vásárol, illetve építtet magának, majd – mondván, hogy fő a változatosság – továbbiakat bérel. Mindezt végső soron a francia nép kénytelen megfizetni, amely joggal háborog Pompadour fényűző életvitele miatt.

Közeli és távoli rokonait szintén részesíti nemcsak a pénzéből, hanem a befolyásából is. Közbenjárására XV. Lajos rehabilitálja a rovott múltú François Poissont, sőt, a férfi „az államnak tett önzetlen szolgálata” jutalmaként nemesi címet és birtokot kap, ráadásként pedig 100 ezer livre-t kártalanítás címén – holott annak idején éppen ő okozott súlyos kárt másoknak.

Forrás: Getty Images/Leemage/Corbis

Művészet és tudomány

Ugyanakkor Pompadour talán mindenki másnál többet tesz a művészetért és a tudományért.

Még első versailles-i éveiben létrehozza színtársulatát, amely, bár papíron amatőr, profi módon működik – kezdő színészt például nem is vesznek fel. Támogatja Montesquieu-t és Rousseau-t, Voltaire-hez pedig barátság fűzi, a felvilágosult szerzőket kedveli a legjobban, Moliére is közéjük tartozik – nem véletlen, hogy az udvari színház épp a Tartuffe-fel debütál. Az ő közbenjárására alapítja meg a király az École militaire-t, amelynek később olyan diákjai lesznek, mint Bonaparte Napóleon. Részben neki köszönhető, hogy 1762-ben megjelenhet az Enciklopédia tizenhét kötete.

Veszteségek sorozata

Bár kapcsolata XV. Lajossal rendkívül szoros, mégis kislánya, Alexandrine áll legközelebb Pompadourhoz. Igaz, a palotában töltött első éveiben egy nevelőnő gondjaira bízza a gyermeket, mivel pozíciójának megerősítése teljes embert kíván. Ám ekkor is jelen van az életében, majd ahogy valamelyest fellélegezhet, ismét magához veszi. Idejekorán gondol a jövőjére is: fellépteti udvari színtársulatában, mintegy beindítva a „karrierjét”, sőt leendő férjét is kiválasztja.

Alexandrine-t, a lányát azonban váratlanul, néhány nap leforgása elviszi egy súlyos betegség.

Pompadourt megviseli a tragédia, olyannyira, hogy kis időre vissza is vonul, már csak azért is, mert Versailles-ban minden az élet élvezetéről szól, gyászolni pedig kvázi tilos. Elveszíti anyját, majd apját is – végül egyetlen öccse marad. És ha már nem élhet a szeretteiért, él a hatalomért.

Nem jó ujjat húzni vele

Abból pedig egyre több jut neki. A kezdetektől bevonják – igaz, eleinte csak hallgatóként – államügyek megvitatásába. Szinte biztosan köze van a pénzügyi főellenőr megbuktatásához, aki köztudottan rossz viszonyban van a családjával – ám ennyit bármelyik metresz elérhet. Pompadour viszont – szemben elődeivel – ha nem is közvetlenül, de a királyra hatva képes lesz lettre de cachet-t – vagyis a kegyvesztést jelentő zárt levelet – kibocsátani. Ilyet kap például egy magas rangú tisztségviselő, aki hangot merészelt adni a márkinővel szembeni fenntartásának.

Leszámol nagy ellenségével, Richelieu herceggel is, aki többek között részt vesz a Pompadourról szóló gúnyversek terjesztésében, másrészt első nemesként korlátozni akarja az igencsak költséges udvari társulat működését. ű

Aztán egy napon XV. Lajos csak úgy mellékesen szóba hozza a herceg előtt a Bastille-t. Richelieu soha többé nem háborgatja az asszony köreit – éli az udvaroncok kényelmes és kiszámítható életét.

Pompadour az 1750-es évektől a háttérből ugyan, de egyre inkább belefolyik a külpolitikába is, amihez azonban nem sokat konyít. A franciák közvetve őt tekintik felelősnek a XVIII. század legnagyobb katonai konfliktusáért, a hétéves háborúért, amelyből az ország súlyos területi veszteségekkel jön ki. Mindez nemcsak Pompadour, hanem a király tekintélyét is alaposan megtépázza.

Szerelemből barátság

Bár emberként egy életre megnyeri az uralkodót, férfiként egy idő után elveszíti, amit igencsak ambivalensen él meg. Viszonyuk átértékelődése egyfelől felszabadulást jelent számára, ugyanis ekkoriban már nem vonzzák a testi örömök – a sok vetélés és a folyamatos betegeskedés legyengíti a szervezetét, bár vannak, akik szerint egyszerűen csak frigid. Ugyanakkor fél, hogy kiesik XV. Lajos kegyeiből.

„A férfiak, mint tudja, nagy jelentőséget tulajdonítanak bizonyos dolgoknak, s én sajnos abban a szomorú helyzetben vagyok, hogy hideg a természetem” – önti ki a lelkét egyik barátnőjének.

Az új metreszeket sem fogadja éppen tárt karokkal, aki pedig nem tudja, hol a helye, hamarosan vidéken találhatja magát, valamelyik helybéli nemes feleségeként – természetesen Pompadour hathatós közreműködésével. Mindazonáltal a márkinő idealizálni próbálja az új helyzetet: „A vágyak átadták helyüket egy édes vonzalomnak: a barátság lépett a szerelme helyére. XV. Lajos sok olyan nővel találkozott, aki szerelmet ébresztett benne, de egyikük sem éreztette meg vele a barátság édességét, ami az emelkedett lelkekben mindig elsődleges.”

A legnagyobb kegy

Az uralkodó legnagyobb kegyét is kiérdemli. A palotában hunyhatja le örökre a szemét, pedig ehhez csak a királyi család tagjainak van joguk. Pompadour persze tisztában van az íratlan szabállyal, és amikor érzi, hogy közel a vég, saját palotájába akarja vitetni magát, XV. Lajos azonban nemet mond. A temetése éppoly fényűző, mint az élete volt: a halottaskocsit tizenkét fekete, ezüstözött selyemtakaróval borított ló húzza. A Vendôme téri kapucinosok templomában, lánya, Alexandrine mellett lel végső nyugalomra.

Mezei M. Katalin

Kiemelt kép forrása: Getty Images/Leemage/Corbis