„Mi fáj? Gyere, egyél!” – Miért vagyok kövér?

–

A szüleim befogták a számat

Kétféle reakciót váltottam ki a szüleimből egész gyerekkoromban. Vagy durván megtorolták a vágyaimat, érzéseimet, gondolataimat kemény veréssel, vagy – ha jobb pillanatban kaptam el őket valamivel, amit szerettem volna, de ők nem, akkor – a számba tömtek valami ennivalót. Mivel elég szegények voltunk, ezért többnyire kenyérfélét kaptam. Legtöbbször zsíros kenyeret. (Vagy cukros-zsíros kenyeret.)

A szó szoros értelmében lekenyereztek, semmi más nem érdekelte őket, csak azt akarták, hogy fogjam már be a számat.

Akadály voltam

Soha semmit nem csináltam elég jól szerintük. Nem tudtam bekötni a cipőfűzőmet háromévesen, pedig ez volt a feltétele annak, hogy felvegyenek az óvodába… Puff egy pofon. Aztán amikor értetlenül és csillapíthatatlanul sírtam emiatt, akkor hopp, egy falat a számba. Elhallgattam, ha nem akartam belefulladni a kajába. Erre az esetre konkrétan emlékszem. A mai napig is összeszorul a szívem és a gyomrom, ha eszembe jut.

Ha kérdeztem valamit, általában semmilyen választ nem kaptam, illetve de, egy idő után ingerülten rám szóltak, hogy hagyjam már abba, fogjam be a számat, ne akarjak állandóan valamit. Pedig rengeteg kérdésem lett volna… egy ideig.

Aztán kamaszként annyira befogtam a számat, hogy szabályosan megnémultam, bezárultam. Csak ettem és ettem. Tizenkét éves koromban egy hónap alatt tizenöt kilót híztam. Emiatt viszont rengeteg szidást kaptam tőlük és a környezetemtől is. 

Inkább a halál?

Annyira rossz passzba kerültem a megváltozott testem miatt is, hogy volt egy kétségbeesett öngyilkossági kísérletem, ami majdnem túl jól sikerült. Az utolsó pillanatban mosták ki a gyomromat. Abban a közösségben, ahol akkoriban éltem, az a pletyka terjedt el rólam, hogy azért akartam megölni magam, mert teherbe estem, hiszen hirtelen meghíztam. Nem sok empátia volt bennük, na. 

Rossz mintákat követek

Sajnos saját magammal is ezt csinálom azóta. Ha valamit nem tudok kimondani, hopp egy falat a számba. Ez pillanatokra megnyugtat ugyan, de utána következik a lelkiismeret-furdalási spirál. Hiszen még akkor is ezt csinálom, ha már rosszul vagyok a kajától. Nem tudok uralkodni az étel démonai fölött, nem tudok megálljt parancsolni, nincsenek határaim, elvesztettem a kontrollt.

A testemre úgy tekintek, mint egy idegen tárgyra, konstans gyűlöletet érzek a nő iránt, akinek a testébe költöztem.

Furcsa, meghasonlott állapot ez, mert nem tudok azonosulni azzal a nővel, akivé ettem magam, mégis én vagyok, nem tudom levetni magamról egy perc alatt ezt a testet, hogy kibújjon belőlem az, akinek valójában érzem magam. Még mindig ötven kilós vagyok álmaimban, és néha a lelkemben is, miközben negyven kilóval többet mutat a mérleg.

Miért büntetem magam?

Amikor nagyon meghízom, tudom, hogy váltanom kell, mert olyan sok kimondatlanság van bennem, ami szó szerint kipukkaszt. Addig eszem, amíg ki nem pukkadok. És ha váltok, mindig nagyon sokat fogyok.

Az életem nagyobb kríziseiben rendre elveszítettem a testtömegem harminc–negyven százalékát. Nem azért, mert fogyni akartam, hanem azért, mert képtelen voltam arra, hogy egyek. Hiába van előttem az étel, nem megy le a torkomon. Azt hiszem, ez a túlélésem záloga ilyenkor. A nemevésből merítem az erőt ahhoz, hogy túl tudjam élni a fájdalmat. Ilyen volt a válásom, egy késői vetélés és egy közeli hozzátartozóm elvesztése. Teljesen normális lesz a súlyom ilyenkor, aminek egyrészt örülök, másrészt viszont olyan háborúk dúlnak a lelkemben, amelyeket nagyon nehezen emésztek meg.

A krízis után kezdődik minden elölről. Egy újjászületett testből csúszom vissza lassan abba az állapotba, amiből kiindultam.

Büntetem magam azért, amiről nem tehetek

Az a legrosszabb az egészben, hogy teljesen átlátom a helyzetet, még sincs erőm egyedül változtatni ezen. Segítséget pedig nem merek kérni, mert attól félek, hogy nem vesznek komolyan, nem lesznek kíváncsiak arra, mi a bajom, nem lesz fontos a véleményem, senki nem kérdezi meg, mit is szeretnék valójában. Azt mondják majd, hogy „ugyan, mit nyavalygok állandóan harminc évvel ezelőtt történt dolgok miatt, miért nem tudok végre túllépni a gyerekkoromon”… Ezért aztán megint marad a jól bejáratott, biztonságos út. Egy szelet kenyér, aztán még egy szelet kenyér, aztán még egy szelet kenyér… És csak nyelek, nyelek és nyelek. 

Azt hiszem, ennyi év után ki merem jelenteni, hogy kajafüggő vagyok. Tényleg olyan a kaja számomra, mintha drog lenne. Remélem, ennek felismerése elindít egy másik úton. Hogy a kaja helyett merjek kérdezni, változtatni, kiállni az érdekeim mellett, és ne hagyjam, hogy elnyomjam magamban mindezt néhány finom falattal. Drukkoljatok nekem!

Bébé