„Elég volt a mihaszna élmények lasszózásából!”– Egy háromgyerekes harmincas apa írása

–

Életem egyik legfantasztikusabb élménye

Háromgyerekes apa vagyok, de még harmincon innen. Ebbe a cikkbe most nem fér bele, mit éreztem, amikor világra jöttek az ikreink, de ha kíváncsi vagy, nézd meg ITT az akkor született írásomat. Leírhatatlan élmény volt…

Milyen az élet egy 21 hónapos kislánnyal, Bellával és egy újszülött ikerpárral, Lunával és Edmunddal?

Már régóta készülök erre az írásra, aztán persze mindig közbejött valami: fürdetés, pelenkacsere, dupla ringatás, sírás, altatás, „apa, hol a cumim?”… és még sorolhatnám.

Ezzel be is fejezhetném, hogy na, ilyen az élet, de ennél sokkal szerteágazóbb és lényegesen több!

Aki ismer, tudja, hogy igazán pozitív, lelkes személyiség vagyok.

Ezért is volt furcsa hallani még az ikrek megérkezése előtt a rengeteg – ugyan nem szándékos, mégis – negatív megjegyzést. „Jézusom, hiszen a kislányotok sincs még kétéves, most meg egy ikerpár jön, jaj, és még kutyátok is van!”

A gratulációk mellett párhuzamosan nap mint nap találkoztunk ezekkel a kommentekkel. Mi – ezekre fittyet hányva – természetesen hihetetlenül vártuk az ikreket! Hiszen tudtuk, és most is tudjuk magunkról, hogy együtt, összefogva bármire képesek vagyunk, és még ha nehéz is, ők az életünk értelmei.

Most két hónaposak, jelentem mindezt a fürdőkád szélén csücsülve, este 22:48-kor a cikket írva, hiszen a többi helyiség foglalt, a feleségem pedig éppen most szólt rám, hogy fürödjek már!

Elmondhatom, hogy minden rendben, három gyerek mellett is zajlik az élet tovább.

Az idő kereke triplán pörög, a feladatok megsokszorozódtak, és saját megszokott dolgaink emlékei a múltban pihennek, de ez mind így van jól! Eljön annak is az ideje, amikor majd újra mi magunk is az életünk központjába kerülünk.

Kérdezhetik sokan: megéri?                                                                                                            

Igen! Néha elég egy mosoly, egy ölelés, vagy az is, ha csak rájuk nézek! Ha csak egy kicsivel többet is tanítunk nekik, ezáltal még jobb embereket nevelünk, mint amilyennek magunkat tartjuk, már megérte.

Rengeteg kihívás vár még ránk, de

az, hogy közel harmincévesen három gyermeket nevelünk, életünk legnagyobb próbatétele, iskolája és türelemtánca.

Gondoltam, írok majd egy cikket, amiben azt taglalom: „nem is olyan nehéz”, amiben egy tökéletes család képét festem le, főleg azok miatt, akik már az elején mindennek csak a negatív oldalát látták. De ez nem lenne igaz, mivel mi is ugyanolyan emberek vagyunk mint mások, olykor türelmetlenek, fáradtak, bosszúsok, sikertelenek, igazságtalanok… így hazugság lenne azt írnom, könnyű.

Vegyünk csak egy „szimpla” sétát

Ehhez minimum két felnőtt szükséges, egy, aki az ikreket viszi, egy, aki a nagylányunkat és a csomagokat, és még szerencse, hogy a kutya ballag a lábán!

Rengeteget nevetünk a feleségemmel egymáson, saját magunkon és azokon a groteszk élményeken, amiket az élet szül. Körülbelül egyhetesek lehettek az ikrek, amikor mondtam a feleségemnek „menj el nyugodtan tusolni”. Bella (a nagyobbik lányunk) már aludt, az ikreket majd intézem.

Sosem felejtem, mire kijött a fürdőszobából, a két „kisbéka” már a kezemben üvöltött. Mosolyogva és meglepően higgadtan (biztos a megnyugtató fürdő hatása miatt) kérdezte tőlem: „Jó a buli?” Ez volt az a pont, ahol mind a ketten majd' megszakadtunk a nevetéstől.

Ugyanakkor elmondhatom, hogy a második, (harmadik) gyereknél tök jól megismeri az ember a csecsemő jeleit, kifejezéseit, nem stresszel annyit, mint az elsőnél, amikor azt sem tudta, mi miért is történik! Ami biztos, az ikrekkel és Bellával (na meg Wendyvel, a kutyával) az élet nem egy emberes, mindkettőnknek ugyanúgy részt kell venni a munkában.

Van, hogy nehéz, de mindent megér, amikor ki sem nézik belőlem, hogy háromgyermekes apuka vagyok. A minap egy kormányablakban szerettem volna átvenni a gyerekeim személyi igazolványát, a hölgy pedig várta tőlem a meghatalmazást. Viccesen csak annyit mondtam: „az én porontyaim, és nyugi, egy anyukától vannak!” Ekkor kiderült, hogy ő mindvégig azt hitte, hogy egy fiatal diák vagyok. (Hát, köszi, a bókot, jólesett – így, közel a harminchoz.)

Mi az, ami hiányzik?

Nyugodtan enni, minimum nyolc órát aludni, váltani két szót csendben a feleségemmel. Minap azon vettem magam, hogy lábujjhegyen settenkedem a toalett felé, ügyelve, hogy senki se ébredjen fel lehetőleg a családból.

A gyerekek a szobájukban aludtak (végre), a nejem a szobánkban, és mivel én ekkor döbbentem rá, hogy a konyhában nincs szék, kénytelen voltam a mellékhelyiségben (új home office-om) lehajtani a kis ülőkét, rácsücsülni, és nekilátni a munkának.

Ezek azok a pillanatok, amikor tudnunk kell magunkon nevetni.

Hamar rájöttünk, hogy nem szabad lelkiismereti dolgot csinálni mindenből. Tegyük fel, ha Bellát fürdeti a feleségem, én pedig a két ordító csecsemő közül a hangosabbat választom. Próbálom felváltva nyugtatni őket, de sajnos elérkezik az a pont, amikor valakinek várnia kell.

Ilyenkor tapasztalja meg a család minden tagja, hogy most már sokan vagyunk és igazodnunk, csiszolódnunk kell.

(Néha még nehezen megy, de igyekszünk!) Mindent összevetve, imádom a gyerekeimet és a családom, csak bízni tudok benne, hogy jól csinálom, bár azt minden szülőnek megsúghatom, nyugi, sosem fogod azt érezni, tökéletes szülő vagy, de ez szerintem így van rendjén! Kárpótoljon minket az, amikor egymáshoz bújnak, puszit adnak nekünk, és nagy becsben, szeretetben tartanak bennünket!

Ezek azok a leírhatatlan élmények, érzések, amelyekért megéri csinálni.

Ha újrakezdhetném, ismét a családot választanám. Fiatal apaként inkább gyereket nevelek, mint, hogy klubokban és az éjszakai mámorban lasszózzam a mihaszna élményeket hétről hétre!

A nagycsalád nehéz, nem mindenkinek való, de ha szeretnéd, csak ajánlani tudom!

 Sánta Dávid

A képek a szerző tulajdonában vannak