–

Tévés gyerek voltam

Anyám vágott, apám írt. Kicsi koromban az óvoda busza vitt fel a Hárshegyre – ugyanis ide busszal hordták a gyerekeket –, ahol a Magyar Rádió és Televízió óvodája várta a kölköket. A hely annyira brutális volt, hogy pszichológus barátunk tanácsára viszonylag gyorsan kivettek onnan a szüleim. Volt ott bekötözött szemmel ágy szélére állítás, ha nem aludt a gyerek, vécében evés, ha nem volt képes késsel-villával enni, és megannyi hasonló durvaság. Pedig ez félig-meddig „elit” óvoda volt, még ha nem is így éltük meg. Hisz mi csak azt tudtuk, hogy a kék-, sárga- vagy piros buszra kell felszállni, és egy szép zöld kertben rohangászhatunk. Minden szépség ellenére rám igen rossz hatással volt az az óvoda. De ettől még az élet a tévéhez kötött. 

Gyerekkorom legfélelmetesebb játszótere a Szabadság téri páternoszter volt

A híres, nagy aulába jött a Mikulás; télen pedig a gárdonyi céges üdülőbe mentünk korcsolyázni, amit olcsón lehetett igénybe venni a dolgozóknak. Gárdony egyébként pont olyan volt, mint a többi szocialista nagyvállalat üdülője, ahol A és B menüből lehetett választani, és a legmenőbb az volt, hogy lehetett pingpongozni a játszószobában. A felnőttek ittak, a gyerekek meg bandába verődve játszottak. 

Hétéves voltam, amikor elváltak a szüleim, és – jobb megoldás híján – suli után a tévébe mentem, miközben anyu dolgozott. Emlékszem, mennyire menő volt, hogy a Commodore 64-en játszhattam az Impossible Missiont, miközben anyu a vágóosztály ügyeit intézte. A földszinti labirintust hamar kiismertem, az emeleti büfé vajas szendvicsét imádtam – bár utólag visszagondolva, nem tudom, mi lehetett abban olyan jó – és ha nagyon unatkoztam, felugrottam a könyvtárba, ahol jól ismertek. 

De a legjobban azt szerettem, ha anyu vágott, és a negyediken bámulhattam, hogyan születik meg a film. Semmi számítógép, semmi „két kattintás, és helyén a hang meg a kép”, hanem filmet be kellett fűzni a Steinbeck-vágógépbe.

Emlékszem a márkát jelző táblácskára, ahogyan ültem anyu mellett, néztem, hogy szalad a film, ahogy elkapja a megfelelő pillanatban, megállítja, kihúzza, vágja, majd cellux-szal ragasztja. Az asszisztens közben a kieső filmdarabokat szedte össze. A filmtekercsek ott álltak oldalt a szekrényekben, a szürke fémdobozokon feliratok, amiket vagy értettem, vagy nem. Nagyon sok ilyen dobozom volt otthon, abban laktak a bélyegek meg a titkos leveleim is. 

Zsuzsa édesanyja munka közben - Családi archív

Néha elugrottunk ebédelni a menzára, a vaníliapuding tejszínhabbal maga volt a Kánaán. Bár harminc éve ehettem utoljára, a mai napig fel tudom idézni a tejszínes, mégis könnyed állagot, a dús tejszínhabot, amit akkor még nem „ütöttek fel” növényi zsiradékkal. Ebédidőben mozdulni sem lehetett, egymást taposták a képernyők előtt- és mögött dolgozók. Néha bemutattak különböző gyerekeknek, hogy „látod, vele jártál együtt óvodába”, akikkel természetesen soha nem ismertük meg egymást, és hülyén vigyorogtunk a másikra, majd azonnal húztunk el, ha lehetett. 

Szerettem ezt az időszakot. Szerettem, hogy jön a levél, és a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetsége a feladó, és küldi a havi moziajánlatot.

A Városligeti fasorba kellett mennünk mozizni – a kék, katicákkal dekorált „kispolskiban” gurultunk oda, hogy megnézzük az aktuális filmet, ami nem volt szinkronizálva, hanem valaki felolvasta a szöveget. Ennek ellenére imádtam, pedig mindenféle néniknek és bácsiknak mutattak be, akikről persze fogalmam sem volt, kicsodák. Emlékszem, a Végtelen történetet nyolcévesen láttam ott, és teljesen összeomlottam, hogy az általam kövérnek és csúnyának képzelt Bastian (vagyis: Bux Barnabás Boldizsár (Bastian Balthasar Bux) kicsit sem úgy néz ki, mint a könyvben, Fuhurról nem is beszélve. Akkor megfogadtam, hogy sosem nézek meg olyan filmet, amit könyvben olvastam, mert úgyis csalódás lesz a vége.

Néha a Filmgyárban is dolgozott az anyukám, nagyon büszke voltam rá, hogy apám filmjeinek egy–két fotója kint van, és a neve is ott áll. Ettől olyan komolynak tűnt az egész. Sokszor álltam ott, és legszívesebben mindenkinek kiabáltam volna, hogy „nézzétek, ott az apukám neve”. Ami persze az ott dolgozókat annyira nem hatotta volna meg. 

Emlékszem, a „nagyvetítőben” néztük meg a Szegény Dzsoni és Árnikát, amelyben Törőcsik Mari volt a Százarcú boszorkány. Én ötéves voltam, és rettenetesen féltem tőle. Amikor véget ért a vetítés, hangosan felkiáltottam: „Mama, ez a néni még él?” Természetesen ki más ült volna mögöttem, mint maga Törőcsik Mari, akinek nem tudom, mennyire volt őszinte a mosolya, amikor közölte, hogy bizony ő még él. 

Ehhez képest én alig nézhettem tévét. Hétfőnként, ugye, nem is volt, de a többi estén sem nézhettem – más kérdés, hogy mivel anyukám gyakran éjszaka vágott, és nem volt otthon, ezért titokban megnéztem bizonyos műsorokat, hogy aztán fél éjszaka rettegjek a szörnyektől.

Nálunk általános szabály volt, hogy csak az első hulláig nézhetem a Lindát, amitől szintén egész éjszaka rettegtem, de legalább azt sem tudtam meg, ki volt a gyilkos. Persze a legjobban azt szerettem, ha a Papa valamelyik filmje ment, mert mindegyikbe belecsempészett egy kicsit belőlünk. Úgyhogy én ültem a tévé előtt, és lestem, hol bukkanunk fel.

Aztán eljött 1995, amikor ezer embert – köztük anyukámat is – kirúgtak a tévétől. Onnan, amit imádott. Soha nem volt képes ezek után belépni a Szabadság téri épületbe. Nem is beszélt többet a volt munkahelyéről, más vágói munkák után nézett. Azért a film szeretete megmaradt nála és nálam is, a Filmszemle kihagyhatatlan program volt minden évben. Kamaszként nagyon élveztem, hogy ismert emberekkel dumálhatok, meg a menő rendezők és operatőrök tudják, ki vagyok, és akkor még a megnyitó is pazar fogadásnak tűnt. 

Ma már tévém sincs. Nem sznobizmusból vagy hipszterkedésből, hanem azért, mert ami érdekel, azt megnézem a neten utólag. De az az igazság, hogy egyre kevesebb tévéműsor érdekel…

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció: Fortepan/RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÚJSÁG /SZIGETI KÁROLY felvétele