Pedig a halálról elég sokat tudok.

Még láttam is, félig, kicsit hunyorogva. Egész közel engedtem.

Nem félek tőle.

Sőt, a halál a leginkább közös minden emberben. Egyszer mindenki meghal. Ez holtbiztos. Nem véletlenül mondják.

De mégis miért alakul ki bennünk félelem a  halállal kapcsolatban? Miért beszélünk suttogva róla, vagy miért tabusítjuk? Miért gondolunk rá reszketve, miért nem lehet ez is éppen olyan természetességgel jelen, mint bármi más?

Talán mindennek köze van ahhoz, hogy nem minden ember úgy hal meg, ahogy méltó volna az emberségéhez. Pedig a méltó halálhoz mindenkinek éppúgy joga van, mint a méltó élethez.

Talán azért, mert az emberi élet előtt nem tiszteleg ugyanúgy mindenki. Talán, mert nem mindenki tekint a másikra egyenlőként. Talán, mert üvöltve és reszketve élünk, és így is megyünk át a túlvilágra.

Egész életünkben rohanunk, és azt mondogatjuk, hogy „most rohanunk, majd holnap… még úgyis ráérek, most vizsgázni kell, most férj kell/asszony kell, most gyerek kell, most új munka, most túlóra, most hitel, most új kocsi, most ez, meg az kell”, de az élet nem kell.

Az élet mellett elmegyünk.

És közben félünk attól, hogy megbukunk a vizsgán, hogy elhagy a férj/az asszony, hogy nem lesz gyerek, vagy ha lesz, betegen születik, hogy kirúgnak a munkahelyről, vagy fel sem vesznek, hogy nem lesz meg a havi törlesztő, hogy az új kocsi összetörik…

Hogy mi is összetörünk, mert a végén nem marad semmi, csak annyi, hogy elfelejtettük közben a lényeget, és mindvégig reszkettünk a félelemtől.

Mit tud elmondani egy boncmester? Mit tud elmondani egy olyan fiatal lány, aki a Hospice házban kíséri az életük végéhez a haldoklókat? Mit tud elmondani a parapszichológus, aki érzékeli a szellemeket, mint körénk sűrűsödő energiákat? Mit tud elmondani a temetkezési vállalkozó, aki nap mint nap találkozik a gyászolók fájdalmával és az elmúlással?

Balról jobbra: Veres Mónika, jómagam, Kanjo Nada, Verseczki Gabriella, Szakonyi Eszter, az estnek otthont adó Vintage szalon vezetője, Tollár Mónika, Kucserka Éva, Kiss János

Kiss János, a boncmester jóval földhözragadtabban közelít a tényhez, hogy valaki elmegy. Azt mondja, különféle reakciókkal találkozott már több évtizedes karrierje során. Valaki hisztérikus lesz, amikor megtudja, hová került a szerette, valaki csendesen veszi tudomásul, de vannak egészen megható jelenetek is. Emlékszik egy nénire, aki rendezett, okos, csinos volt, és bejött utoljára még egy csókot adni mérnök férje homlokára. Még utoljára elköszönt. Cirka hatvan évet éltek együtt. Megrázó volt érezni, hogy ez a két ember elválaszthatatlan, és mostantól az egyik egyedül marad.

Kanjo Nada, a Hospice ház pszichológusa szerint nem mindenki képes azonnal elfogadni az elmúlás tényét. Valaki haragszik, valaki nem akar róla tudomást venni, de a végső állapot az legtöbbször a megnyugvás, bár ez sem jön el mindenkinél.

Kucserka Éva parapszichológus pedig azt mondja, hogy a szellemek nem tudnak beszélni, mármint szavakat nem képesek kimondani, de üzeneteket hagyhatnak nekünk. Éva tizenéves kora óta kommunikál a halottakkal, szerettei hamvait otthon őrzi urnában. Szerinte a lélek az élet után nem hal meg, hanem máshová költözik, egy síkra, ahol végül megnyugvást talál.

A temetkezési vállalkozó anya és lánya, Vereseczki Gabriella és Veres Mónika évek óta a szakmában van. Mónika gyászszertartásokat is vezet, elmondása szerint legelső szertartásán egy vele egy idős lányt kellett búcsúztatnia, és akkor eldöntötte: ha erre képes lesz, akkor ez a szakma igazán neki való. 

De a halál az annak is fáj, aki meghal? Vagy csak annak fáj, aki marad még egy ideig?

Kit sajnálunk a halálban? Azt, aki már nem lélegezhet velünk többet, vagy magunkat, amiért hiányozni fog nekünk az, aki elmegy?

A gyerekek olyan természetesen kezelik ezt, olyan szépen értik, és nem félnek tőle. Amíg nem növünk fel, addig nem táplálják belénk ezeket a félelmeket, hogy rettegni kell a haláltól, hogy csinálni kell, mert nem leszünk elég jók, pontosak, és szépek az élethez. 

Emlékszem Margit néném temetésére. Ötéves forma voltam. Kisvárdán aznap az ég is leszakadt. Annyira dörgött, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, haragszik az Isten.

A mai napig emlékszem a hatalmas fákra a kisvárdai temetőben, verte a jég a leveleit. És a kápolna olyan magas volt, hogy azt hittem, most az Isten lakásában vagyok. Azt is tudtam, miért kellett Margit nénémnek mennie, teljesen egyértelmű volt, hogy Istennek szüksége volt odafent egy ilyen angyalra.

Margit egész életében gyerekekkel foglalkozott, óvónő volt. Sajátja nem lett. A férje, a Gila Gabi nem akart. Neki már volt kettő. Utáltuk Gabit, mint a megveszekedett rosszpénzt. Margit nénémet végül a mellrák vitte el.

Az övé volt életem első temetése, és amíg élek, nem felejtem el. Volt abban valami tiszteletet parancsoló, tiszta, erős és elszánt végakarat. Mintha kimondta volna, amit egész életében nem tudott.

De mi van akkor, amikor egy gyerek hal meg?

Abban nincs semmi természetes. Az nem az élet rendje, azt nem a magasabb erők akarták, mert olyat nem akarhat az Isten, hogy gyerekek haljanak meg.

Egy gyerek halálát túlélni sem lehet, azt mondják, mert egy gyerek elvesztése elhozza a földre a poklot.

A boncmester, a temetkezési vállalkozó, a parapszichológus és a gyászterapeuta is azt mondja, a legmegrendítőbb mindig az, ha gyerekhalállal találkoznak. Abba még a legerősebb ember is beleremeg.

Mert az nem az élet rendje, hogy egy gyerek meghaljon. Az valami nagyon gonosz tréfa.

Az én halálomban az volt a legnehezebb, hogy hónapok kellettek hozzá, amíg elfogadtam. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy elhagyjam a félelmemet.

Olyan egyszerű volt az egész, amikor ott voltam. Éjjel az onkológián, egyedül egy kétágyasban. Azt éreztem, vége van, innen nem megyek tovább. Épp megszakították a kezeléseket és hozzátápláltak, mert nem volt erőm enni. Feküdtem, nyitva volt a szemem, és bámultam erősen a sötétet. Milyen érdekes, hogy a sötétet egyszer csak megszokja az ember szeme, és a tárgyak szép lassan körvonalazódnak a homályból. A hangok ott morajlanak közben a háttérben, az éjjeli onkológia mamuszos csoszogásai, bagós krákogásai és fájdalmas mocorgásai.

Aznap éjjel csak én feküdtem csendben. És vártam a halált. Azt hittem, majd látni fogom. De nem láttam arcot vagy kezet vagy csuklyát.

Csak éreztem, hogy ennek itt most vége. Ezt el kell fogadni.

Ezzel az elfogadással ébredtem fel. És teljes nyugalommal. Hát, minek idegeskedjek, ha már egyszer úgyis mindjárt meghalok? – gondoltam akkor, de nem úgy lett.

Hanem máshogy. Mert még itt vagyok.

Hogy miért félnek mégis az emberek attól, ami biztosan eljön egyszer?

Mert nem mernek élni eléggé. Mert kibélelik az életüket mindenféle parákkal és szorongásokkal, és elvesznek ezek között, és amikor meg odakerülnek, majd csak akkor látják meg, mennyire magától értetődően természetes és egyszerű az egész.

Mint amilyen az élet is.

Szentesi Éva

A beszélgetést ITT nézhetitek meg.